Elindultam szép hazámbul… – Ez a közismert népdal már jól jelzi, hogyan érez valaki, ha elhagyja, vagy el kell hagynia a hazáját. Schultz Henrik, aki Beremenden született, ezt átélte tizenéves korában, és pontosan emlékszik még rá. Leírta nekünk a történteket, mi várt rájuk a határon túl, és milyen volt az élete egy idegen országban.

Schultz Henrik visszaemlékezése – 2. rész

A két felnőttet kihallgatásra vitték egy benti szobába. Minket meg ellepett az álom a már virradásra kész hajnalban. De nem sokáig aludhattunk, egy dzsiphez hasonló kocsiba ültettek bennünket, ablakait vasrácsok fogták körül. Egy közeli faluba vittek, onnan vonattal mentünk tovább. Úgy emlékszem, bilincs volt a két felnőtt kezén és két katona vigyázta a vonat fülkéjében.

Egy Oszjék nevezetű városban kiszálltunk, és egy szintén rácsos autóval egy nagy épület elé vittek minket, ahová végül bevezettek. Egy nagy börtön falai mögé kerültünk. Csomagjainkat le kellett adni, és a rajtunk lévő ruhát büdös fertőtlenítővel permetezték át. Egy hosszú folyosón vezettek át, kinyitottak egy nehéz, tömör ajtót, és betessékeltek. Bent sötét volt, és mire megszokta a szemünk a sötétséget, egy magas, háromemeletes ágyakkal ellátott terem lehelte ránk nehéz, büdös levegőjét.

Felismertük, hogy nem voltunk egyedül, hat fogoly kuporgott némán a cellában. Ha beszéltek volna is, nem lett volna érthető a számunkra, hisz jugoszlávok voltak: nők és férfiak. Fent, a harmadik ágyon felül volt egy rácsos kis ablak, ahonnan valami fény szűrődött be. WC-nek egy fémvödröt használtunk, melyben félig víz volt, s amelyet időnként ürítettek. Ez a sötét bűz tűrhetőbb volt az ágyak harmadik emeletén, ezért a fiatalabb bátyámmal oda kuporodtunk fel. Igen élénk fantáziánkkal bolondságokon és vicceken törtük a fejünket, különben alig bírtuk volna ki a velünk történteket. Beleéltük magunkat, hogy nagy hősök vagyunk.

Az első estén a fáradtságtól hamar elnyomott az álom. A kis ablakon túl már virradt, amikor felébredtem. Eltartott egy darabig, amíg tudatommal felfogtam, hol is vagyunk egyáltalán, és a történteket nem álmodtam. Láttam, hogy a bátyám a magaslaton ébren volt. Mondta, hogy Édesanyám és idősebb bátyám a poloskák miatt alig tudtak aludni. Vigaszként azt is mondta, hogy nem mindenkire mennek ezek az állatok. A táplálék, amit kaptunk, ehetetlen és ihatatlan valami volt, ami éhségünk ellenére hányingerre gerjesztett. Három napig kellett elviselnünk a foglyok nyögdécselését, köhögését és a bűzt.

Már nem emlékszem, hogyan telt el az idő, csak arra, hogy egyik délután a bátyámmal valahogy felmásztunk a rácsos ablakhoz, amely még a harmadik ágy felett egy jó másfél méterre volt. Lenéztünk a börtön udvarára, amely egy négyszögletes, kavicsos hely volt, és mind a négy oldalát a börtön falai vették körül. Ott láttuk a foglyokat egymás lábához láncolva és bilincsbe verve. A bokájuk magasságában egy gömbölyű vasgolyó lógott a láncon. Így vonszolták magukat körbe-körbe. Éppen egymásnak akartunk mondani valamit, amikor kinyílott a cellánk ajtaja, és ránk kiabált az őr. Hangerejével tudtunkra adta, – anélkül hogy értettük volna a szavakat -, hogy mennyire tilos, amit csináltunk. Leereszkedtünk. Én a mai napig megtartottam emlékezetemben ezt a látványt.

Végre elhagyhattuk a börtönt, miután ismét befújtak egy büdös fertőtlenítő porral. Aztán Zágráb városában töltöttünk két hetet az első menekültek lágerhelyén. A kimenőnk ideje alatt megnéztük a várost, onnan tovább vittek Belgrádba, ahol egy hetet töltöttünk. Végül egy nagyon szép helyre kerültünk: Varasdin közelében egy kastélyt építettek át menekültek lágerének. Ott töltöttük a nyarat. Szép volt a kastély és a környezet. Enyhén dombos táj, körülbelül 100 méterre egy természetes tó mellett. Megengedték a fürdést, még csónakázni is lehetett egy öreg csónakkal. Volt ott fürdés, úszás, csónakozás. Az erdőt is felkutattuk, de csak óvatosan, mert hallottuk, hogy sok a mérges kígyó. Minden közeli lombzörrenésnél futásnak eredtünk. Azt is mesélték, hogy láttak egy óriáskígyót egy öreg fa odújából kijönni. Ez már csökkentette a táj élvezetét. Az ablakokat is be kellett zárnunk, mivel a kastély falait a legtöbb helyen futónövény nőtte be, ahol a kígyók könnyen felmásztak és besiklottak az ablakon. A kastély hatalmas udvarában nagy szomorúfűzfák voltak, amelyeket cicafának neveztünk. Ágról ágra ugráltunk, mint a majmok, persze mi Tarzannak neveztük magunkat.

Egyszer egy különös élményünk volt a tóban. Bolondozás közben felborult a csónak, és ahogy toltuk a part felé és visszabillentettük, tele volt hallal. Sejtettük, hogy halászni tilos, így visszaengedtük a halakat, de mindjárt felkerestünk egy jó barátunkat, és elmeséltük neki a történteket. Egy szakállas fiatalember volt, akinek ezek hallatára még pajkosabban csillogtak a szemei, amit amúgy is nagyon szerettünk rajta.

Este hat óra után már tilos volt a tóhoz menni. Megvártuk tehát, míg besötétedett, lelopózkodtunk a tóhoz, halkan betoltuk a vízbe a csónakot, majd lassan toltuk kifelé. Tele volt hallal! Néhány jó példányt megfogtunk, és egy előkészített táskába tettük. Sikerült mindezt a lehető leggyorsabb és leghalkabb módon tennünk, de mintha egy alakot láttunk volna a sötétben elillanni. A halakat a nőknek adtuk, akik már hozzá is fogtak az elkészítéshez. Még az este jót ettünk a friss halból, mert halat csak néha kaptunk, azt is csak konzervekben és hihetetlenül elsózva.

Másnap aztán jött a halászatunk következménye. Minden magyar menekültnek fel kellett sorakozni. Ott álltunk két vonalban. Sejtettük, mi vár ránk. Visszaemlékeztünk az elillanó alakra a sötétben. Néhány csendőr és a felügyelő mustrált bennünket, persze mind jugoszláv. Egy tolmácsot is hoztak, aki törte a magyart, ám fordította a felügyelő kemény, szigorú szavait:

– Tegnap este halat loptak a tóból. Az, aki ezt tette, önkéntesen álljon elő!

Nem állt elő senki. Aztán folytatta, hogy akit ő látott, az szakállas volt. Most már nagyon megijedtünk, hogy lebuktunk. Rámutatott egy szakállas emberre. Legalább hatan hordtak szakállt. Az meg, mivel tényleg nem ő volt, hiteles leintéssel és felháborodással tiltakozott, és bizonygatta ártatlanságát. Aztán rámutatott egy másik szakállasra, akivel ugyanazt tapasztalta. A harmadiknál már kinevette az egész tömeg a csendőrt. Erre mérgesen a következőket parancsolta:

– Három nap teljes kimenési tilalom! Aztán csak huszonöt méteres körben hagyhatják el a kastélyt!

De nem sokáig szenvedtük el ezt a korlátozást, mivel megkaptuk a továbbszállítási értesítőnket, és vonattal Szerbiába, Kucsevóba vittek egy lágerbe. Különös volt a hely. Kopár, magas hegyek torlódtak a végtelenben. Lent a völgyben egy széles folyó kristálytiszta vízzel, a partján bokrok, füvek zöldje. Élveztük a különlegesen szép tájat. Az ott élő emberek szegények és vadak voltak. Bőrből font bocskoruk elejét felhajtották, mint a törökök bocskorát. Pár nap múlva, akik velünk egyidősek lehettek, kövekkel, csúzlival és késsel fenyegettek bennünket. Csak néha mertünk kimenni.

Ehhez a helyhez egy életemre szóló élmény fűződik. Minden személy a táborban kapott heti egy doboz cigarettát, akár dohányzott, akár nem, még ha gyermek is volt. Volt bőven cigaretta. Mi srácok könnyen hozzájutottunk. Lementünk a folyópartra és felnőtt módon rágyújtottunk. Eleinte csak füstölgettük orrból, szájból, de aztán az egyik barátunk kihívóan ezt mondta: Ki tud a legnagyobbat tüdőzni? Én is megpróbáltam, sikerült is, de nagyon rosszul éreztem magam. Azért még egyet, sőt még egyet letüdőztem, nem akartam lemaradni a többiektől. Később éreztem a hatását, olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam hazamenni. Egy fahídnak a szélére támaszkodtam, és azt hittem, utolsót ütött az órám. Legidősebb bátyám a hátára vett, és a lágerig vitt. Ott három napig betegen feküdtem. A pozitív hatása ennek a rossz élménynek az volt, hogy úgy megutáltam a cigit, hogy évtizedekig nem jutott eszembe elszívni egy szálat sem. Még a dohányzók közelségét is utáltam.

Valahogy elteltek a napok. Az éjszakák hosszabbak és hidegebbek lettek, a nap nem melegítette már annyira fel a levegőt. Egyik nap eltökéltük a közeli hegy megmászását. Kopár, sárgás-piros, homokos, kavicsos út vezetett a szerpentinen, de mi lerövidítettük olykor-olykor az utat, és az egyenest választottuk felfelé. A tetőre érve lassan a következő hegy emelkedett. Úgy gondoltuk, hogy az lesz a legmagasabb pont, így ennek a hegynek is nekimerészkedtünk, habár az éhség és szomjúság már mindnyájunknál jelentkezett. Aztán azt a csúcsot is elérve a következő hegy magasodott. Kiszámítottuk, hogy aztán még egy és még egy következik. Így gyönyörködtünk a látványban, ami elénk és alánk tárult, majd ismét lefelé haladtunk.

Szeptember derekán már borús, esős idő jelentkezett. Szomorúan lógtak az egykor napsütésben megmászott hegyekben a sűrű, ködös felhők. Szomorúságot éreztünk, és kedvtelenül töltöttük a napokat, de szerencsére megkaptuk a továbbszállítási értesítést, ami most már Ausztriába, a pidingi átmeneti lágerbe szólt. Ott aztán tudtuk, hogy nem kell sokáig maradnunk, és nemsokára a célunkhoz, Németországba jutunk.

 

Schultz Henrik

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások