Elindultam szép hazámbul… Ez a közismert népdal már közelítően elmondja, hogyan érez valaki, ha elhagyja, vagy el kell hagynia a hazáját. Schultz Henrik, aki Beremenden született, ezt átélte tizenéves korában, és pontosan emlékszik még rá. Leírta nekünk a történteket, mi várt rájuk a határon túl, és milyen volt az élete egy idegen országban.

Előzmények: A katonaruhás férfi édesapám, aki elesett a II. világháborúban a fronton, mielőtt én megszülettem volna. Tiszti továbbképzésen volt Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben, ahová a család is költözött. Röviddel édesapám halála előtt egy hatéves leánytestvérem is meghalt. Édesanyánk velem terhesen Beremendre hurcolkodott, ahol rokonaink laktak. De a többi rokont akkor már kitelepítették. Férj nélkül három gyerekkel nagyon nehéz volt a megélhetés. Emlékszem, hogy sokat nélkülöztünk és éheztünk… 

1957. június 9. Pünkösd első napján a falunk iskolájában bál volt, így nem az ünnep jelentőségén elmélkedtünk, hanem már a szép lányok keltették fel érdeklődésünket. Bátyám, akivel nagyon sokat együtt voltunk, mintha ikertestvérek lettünk volna, 14 éves volt, én még nem töltöttem be a 13. évemet. Egy szép, meleg, napsütéses késő délutánon az iskolateremben voltunk, ahol élő zene szólt, és mi táncolni próbáltunk a leányosztálytársainkkal, vagy kimentünk az iskolaudvarra, és gyönyörködtünk a naplementés alkonyban.

Mikor besötétedett, már csak a benti nyüzsgésben éreztük jól magunkat. Néha nem kaptunk kosarat, néha tánclépésben maradtunk, és néha nem a lányok lábát tapostuk. Különösen egy csillogó szemű fekete lány volt a kedvencem, akinek nevét most nem szeretném említeni. A nővére, aki nála sokkal idősebb volt, a felesége volt a kedvenc tornatanárunknak, akiről még később írok majd.

Édesanyám a három fiával – A középső vagyok én

A fiatalabb lányhoz csak gátlással mertem közeledni, de úgy emlékszem, egy kicsit táncoltunk egymással. Nagyon élveztem a közellétét, a szeme fénye igen elbűvölt. A bátyám is beszélgetett, táncolt valakivel, de ekkor felbukkant a legidősebb bátyám keresve minket, és barátságtalan, feszült arcán láttuk, hogy valami nincs rendben. Félrehúzott bennünket, majd kivezetett az udvarra, és halk, de erőteljes hangon ezt mondta: – Öt percet maradjatok, hogy ne tűnjön annyira fel, aztán feltűnés nélkül gyertek haza, mert ma átlépjük a jugoszláv határt, menekülünk Németországba!

Ennyit mondott, és ez elég volt ahhoz, hogy megálljon bennünk a vér, hiszen a mondottak annyira váratlanul sújtottak le ránk, hogy arcunkon nem tudtuk elrejteni az ijedtséget. Bementünk a vidám terembe, de a jókedvű dallamok már fájdalmasan hatottak ránk. Kifelé tartottunk, amikor utunkban az említett kedvenc tanárunk állt. Ránk nézve kérdezte: Mi van veletek, mentek már?

Egy pillanatig nem tudtunk megszólalni. Közben a másik kedvenc tanárunk, a rajztanárunk is hozzánk lépett. Ők ketten jó barátok voltak. Még mindig nem tudtunk szólni, csak a szemem könnyes lett, majd bátyámat hallottam töredezett hangon megszólalni. Tanáraink könnyes szemmel öleltek át bennünket, és mondták, mennyire sajnálják a történteket, mennyire kedveltek minket, de nekünk talán jobb lesz így. Nem kellett mondani nekik, tudtuk, hogy nem fognak elárulni. Aztán útközben hazafelé, a halvány lámpák fényében nem sokat beszélgettünk. Mindketten fájdalmat éreztünk.

Pár évvel később a testnevelő tanárunk meglátogatott bennünket Németországban. Ő a középső, jobbra mellette én, balra az egyik bátyám.

Otthon nem volt idő az elérzékenyülésre, mindjárt ránk kiabáltak, hogy miért jövünk olyan későn haza. Fel kellett vennünk egy pár inget, kabátot, sőt még nagykabátot is, csak hogy ne maradjon ott, és egy elkészített kendőbe pakolt ruhadarabokat nyomtak a kezünkbe. Anyánk szokott, ideges kapkodása még ingerültebb volt, így halkan mentünk kifelé. Legelöl anyám barátja, akit nem annyira kedveltünk, mivel két gyermekével osztálytársak voltunk. Furcsa hangulat áradt. Csodálkoztunk, hogy a készülődésről nem tudtunk, és már mindent elkészítettek tudtunk nélkül. Később mondták, hogy nem akartak szólni nekünk, nehogy elszóljuk magunkat. Persze mi nem mondtuk el, hogy a tanárainkat beavattuk a terveinkbe.

Sok csodálkozásra nem volt időnk, csendben vonultunk libasorban a kerítés és a házak mentén a félsötétben. Az izgalom annyira érződött, hogy alig éreztem a testem súlyát és a terhet, amit vittem. Az utcánk felét már elértük, de hirtelen megtorpantunk. A kemény csizmakopogások mind hangosabban törték meg a csendet. A kétségbeesés az arcunkra volt írva. Egy udvarra akartunk belépni, de a kapu zárva volt. Hála Istennek, a következő kapu kinyílott, besurrantunk és megdermedve álltunk a kapu és kerítés mögött. Ahogy a katonacsizmák kattanása mindig hangosabban közeledett, annál ijedtebben vert a szívünk. Ám végre halkabbak lettek a lépések, elhaladtak előttünk, fellélegeztünk.

A következő kellemetlenségre nem számítottunk: az udvaron megkötött kutya mindig idegesebben kezdett ugatni, majd a szomszéd kutyákat felriasztotta, és így nem maradt más lehetőségünk, futottunk az utca sarkáig, majd végig a jobbra kivezető utcán szaladtunk, szaladtunk. Néha láttunk a kutyák lármájától felbolygatott kíváncsi arcokat a nyílásra felhúzott redőny mögött. De nem maradt más hátra, mint futni, míg az utolsó házat is elhagytuk. Lihegve, lassabb léptekkel folytattuk utunkat, és a kutyák ugatása is egyre csendesedett. Megálltunk egy percre, és a megszokott suttogással annyit mondott édesanyám: Remélem, hogy senki sem árul el a felkeltettek közül.

13-14 éves koromban készült ez a kép

Az ijedtség hatására gyors léptekkel mentünk tovább. De kezdett nehezedni a súly, és az éjszaka párája benedvesítette térdig a nadrágunkat, mert gazos részen mentünk az erdő felé, mely messze sötéten várt bennünket. A holdfény a szakadozott felhők között gyengén megvilágította az éjszakát. Egyre jobban nehezünkre esett a nedves füvön áthatolni. Melegünk volt, nedvesen és izzadtan közeledtünk a bámuló sötétség felé. Már- már elértünk néhány bokros, erdő előtti szakaszt, de újabb nehézség állta utunkat. Száraz ágak ropogtak lépteink alatt. Olykor ideges, figyelmeztető suttogással fordultak hátra a felnőttek: – Vigyázzatok, hova léptek! – De hogy vigyázzunk a sötétben?

A hold már csak néha mutatkozott a felhők között. Egyre mélyebbre haladtunk az erdőben, a fák hatalmasodtak, mindig sötétebb lett, mert ha a hold ki is bújt a felhők mögül, az erdő lombja nem engedte be a fényt, így már lassan csak tapogatózva haladtunk. Ahol ritkult az erdő, ott meg-megálltunk. Anyám barátja szótlanul nézett egy kis cédulára, majd az erdő sűrűjére. Továbbmenésre intett, és mi szorosan, egymás után lépkedtünk. A három fiú közül felváltva voltunk utolsók, vigyázva arra, hogy le ne maradjunk.

Az átszivárgó holdfényben egy ritkuló, bokros helyen hirtelen némán megálltunk, mert egy katonaalakot láttunk, aki a puskáját ránk szegezte. Meghökkenve vártuk, hogy ránk kiabál, vagy talán eldurrantja a puskáját, de mozdulatlanul állt és csendben volt. Hosszúnak tűnt az idő, ahogy így feszülten álltunk, míg végre rájöttünk, hogy a teremtés formált egy fát emberhez hasonlóvá „puskával” a kezében. Elhaladtunk az ijesztő látvány mellett bénító dermedtséggel. A fáradtság ránk nehezedett. Túl sok volt már a gyaloglás és az idegtépő félelem. De még mindig nem volt elég! Megálltunk, és a vezetőnk közölte, hogy nem találja az utat, nem tud tájékozódni, de tudja, hogy merre van a határ, menjünk!

Emlékezem…

Furcsa érzés kerített hatalmába, de kiértünk az erdőből. Éppen egy kilátótorony alatt találtuk magunkat. Tudtuk, ha ott van valaki, akkor végünk. Nem volt ott senki! Az orosz katonák, akik a határt védték, legtöbben mulattak a csárdában. Ismét szerencsénk volt. Kb. 200 méterre egy hosszú, fehér épület húzódott, ahonnan kutyaugatás hallatszott. A határőrök kutyáinak volt itt a tanyája, suttogta a vezetőnk. Ha azokat ránk engedik, széttépnek. Futnunk kell! Már nincs messze a határ! A félelem ismét elfelejtette a fáradtságot, az akadályokat. Mentünk, mentünk, már nagyobbak voltak a növények, mint magunk. Hirtelen egy 5,6 méteres meredek lejtő elé kerültünk. Ez a határ, suttogta most már mögöttünk a hang, mivel mi gyorsabbak voltunk. Gyerünk át! Mindenki, ahogy bír!

Ezt a helyet méteres csalán nőtte be, szaladva, gurulva tettük magunkat szabaddá. Arcunkat, kezünket csípte a csalán. Most nem bántuk a vastag öltözetet, ami felfogta a zuhanást, az érkezést, a csalánok csípését. Megkönnyebbültünk odalent. Mi gyerekek vártunk a két felnőttre. Hogy jöttek le, nem tudom. Aztán tovább haladtunk a már egyre kisebb fűben, gazban. Egy idő után megálltunk. Sikerült, megkönnyebbültünk, de igazi öröm nem érződött rajtunk. Visszatekintettünk. Távolban, a sötét erdő és mezők felett kivilágítva láttuk a kőbányánkat, mint nagy félhold emelkedett ki a sík határból.

Én csak most tudtam felmérni, mi is történt: Otthonunk, a domb, ahol játszottunk, kövekkel dobáltunk a magasfeszültségen ülő madarakra, a barátok, az iskolatársak, ki tudja, mikor láthatom mindezt újra. Szorongó érzés keletkezett a mellkasomban, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Nem tudom, mit érezhettek a többiek, de észrevehetően lassult a tempónk. Majd egyre hangosabbak lettek a beszélgetések. Nem figyeltem oda, még elmerültem fájdalmas érzéseimben, amint egy hangos „Sztoi”!! harsogott ránk egy közeli fa mögül. Megborzongtam az ijedtségtől. De így biztosak lehettünk, hogy ez már a határ túloldala. Néhány, számunkra érthetetlen szó után géppisztollyal a kezében hajtott minket előre a fegyveres ember, amíg a jugoszláv határ menti szállóhoz értünk. A belső udvaron éhesen, fáradtan, nedvesen helyet foglalhattunk, de azért megkönnyebbülve ülhettünk egy kis szökőkút körüli kőpadra. Langyos, párás volt a levegő.

 

Schultz Henrik

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások