Bányai Tamás írásaira az interneten figyeltem fel. Kíváncsi lettem eddigi életére, munkásságára. Bizonyára egy nagyon élménygazdag életút tárul elénk vallomása által.

Megkérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hol születtél, mi a végzettséged? Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra, szüleidre?

banyai1

Budapesten születtem 1946-ban. Ami a végzettségemet illeti, nincs mivel dicsekednem. Természetesen elvégeztem a nyolc általánost, reményekre nem jogosító rossz eredménnyel. Ezt nyomdász ipari tanuló iskola követte, ahol betűöntő szakmát tanultam. 1966-ban iratkoztam be a Fazekas Mihály Gimnázium levelező tagozatára, s négy évvel később kitűnőre érettségiztem. Az egyetemi felvételin magas pontszámot értem el, ennek ellenére sem vettek fel, amit meglehetős csalódásként éltem meg.

Gyerekkoromból csak szép emlékeim vannak, még úgy is, hogy az a legvadabb kommunista diktatúra idejére esett. De talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a legtöbb gyerek szívesen emlékszik vissza életének kezdetére, bárhová szülessen is. A gondok, a keserű élmények általában csak később érik az embert.

Apám meglehetősen híres jazzdobos volt. Zenetanár, akit a mai napig is tisztelek, noha szüleim 1953-ban bekövetkezett válása után hosszú ideig nem beszéltünk egymással. Anyám háztartásbeli volt, majd évekig tartó betegeskedés után bolti eladó lett. Mindamellett, hogy tiszteltem őket, legnagyobb szeretettel mégis anyai nagyanyámra emlékszem vissza. Nyugodtan merem állítani, hogy ő nevelt, és senkit sem szerettem annyira, mint őt.

 

banyai2

Öcsémmel és anyámmal 1960-ban

Mikor és hogyan kerültél el otthonról? Mi inspirált abban, hogy külföldön kezdj új életet? Hol telepedtél le?

A szülői házból akkor kerültem ki, amikor 1967 decemberében megnősültem, és feleségemmel albérletbe költöztünk egy rákosszentmihályi családi ház nyári konyhájába.

Az országot 1972 június elsején hagytuk el egy, a Hermes Áfész (utolsó hazai munkahelyem) szervezte Ibusz kiránduláson. Ötnapos bécsi túra volt, s mi a feleségemmel az utolsó nap lekapcsolódtunk a csoporttól. Hogy miért hagytam, illetve hagytuk el az országot, annak több, összetett oka van azon kívül, hogy sohasem voltam az akkori rendszer híve, sőt! Kilátástalannak tartottam itthoni életünket, ám a távozáshoz az is hozzájárult, hogy nem vettek fel az egyetemre (valószínűleg azért, mert soha nem voltam úttörő, sem KISZ tag, s mert nem voltam sem paraszt, sem munkás származású); egy kisregényemet visszautasították, mert rossz színben tüntettem fel a benne szereplő KISZ-titkárt. S voltak egyéb apró okai is.

Bár soha nem kívánkoztam Amerikába, úgy alakult, hogy végül – öt hónapos ausztriai lágerélet után – mégis ott kötöttünk ki. Ez éppúgy köszönhető a korlátozott bevándorlási lehetőségeknek, mint annak a ténynek, hogy két nagynéném is élt az Egyesült Államokban. Mindkettő a Tennessee állambeli Chattanoogában, s így természetszerűen adódott, hogy ott landoljunk. Azaz, ott telepedtünk le. Hozzáteszem: átmenetileg, hiszen az évek során öt különböző államban is éltünk hosszabb-rövidebb ideig.

 

banyai3

1974. január 22.

Hogyan kezdődött az élet idegenben – gondolom – nyelvismeret nélkül?

Valóban nyelvismeret nélkül. Egy-két, általánosan használt tömör kifejezést leszámitva egyikünk sem beszélt angolul. Éppen ezért a kemény és nehéz munkával megteremtett viszonylagos jólét ellenére az első két év elég keserves volt. Még úgy is, hogy az amerikaiak az első perctől fogva segítőkésznek és megértőnek bizonyultak. Negyven év alatt soha, sehol nem éreztették velünk, hogy idegenek, bevándorlók vagyunk. Két év után már beszéltük annyira a nyelvet, hogy – szinte észrevétlenül – minden könnyebbé vált, s az amerikai életformába is belerázódtunk. Itt megjegyzem, bármilyen hihetetlenül hangzik: a hazainál nagyságrendileg jobb életszínvonalat, szinte korlátlannak tűnő szabadságot sem könnyű egyik napról a másikra megszokni.

Hol kaptál munkát? Mit csináltál életed során? Hogyan alakult a családi életed?

Kezdem a családi élettel, mert az nem bonyolult. Immár negyvenkilenc éve vagyunk házasok, gyerekünk – sokszor úgy érezzük, sajnos – nincs, ennélfogva erről nem sokat tudok mondani.
Az Amerikában eltöltött negyven év alatt sok mindent csináltam. Nyelvtudás nélkül természetesen segédmunkásként kezdtem egy nyomdában, ahol két év alatt úgy-ahogy kitanultam az ofszet gépmesterséget. Aztán egy gyorskiszolgáló étteremben helyezkedtem el előbb, mint menedzser, majd területi igazgató, immár Észak-Karolinában. Ezt követően Clevelandba kerültünk, ahol három évig voltam az Amerikai Magyar Népszava/Szabadság szerkesztője.

Clevelandból a texasi Houstonba költöztünk. Itt egy ideig oktató menedzserként dolgoztam, majd nyitottunk egy éttermet, amit az olajválság miatt be is zártunk. Visszatérve Észak-Karolinába előbb hét évig a Kentucky Fried Chicken üzletvezetője voltam, utána tizenkét évig saját nyomdánk volt. De dolgoztam Floridában könyvtárosként, Észak-Karolinában a Starbuck’s-nál baristaként, az Office Depotnál a nyomdai részleg vezetőjeként. Voltam ezen kívül még benzinkutas, repülőtéri információs, egyszóval sok minden. A változatosságra nem panaszkodhatok.

 

banyai04

Cleveland, 1980.

Úgy sejtem, hogy te egy világjáró vagy. Hány országban jártál eddig? Bizonyára rengeteg ihletet is kaptál útjaid során. Megkérlek, oszd meg velünk élményeid egy részét, tapasztalataidat!

Világjárónak éppen nem nevezném magam, mert még nagyon sok hely van a földön, ahova nem jutottam el. Nyugat-Európa majd minden országában jártam már, ezen kívül Kanadában, Mexikóban, a Karib-tengeren, Brazíliában, Ausztráliában, Thaiföldön, Kambodzsában, Indonéziában, Malayziában, Jordániában és Dubaiban.

Ezeken a helyeken valóban kivételes élményekben volt részünk, s bár ihletről a költők beszélhetnek, tapasztalataimat igyekszem az írásaimban kiaknázni. Az emberek, noha más nyelvet beszélnek, más-más kultúrában, környezetben élnek, mégis mindenütt esendőek. Egy biztos, bármerre jártam, olyan volt a fogadj’ isten, mint az adjon isten. Mindig igyekeztem barátságos lenni, tisztelni a másikat, s nyugodtan merem állítani, mindenütt ezt kaptam vissza.
Az engem ért benyomásokról hosszasan beszélhetnék, s csupán helyhiány miatt tekintek el tőle. Kettőről mégis röviden. Átéltem két hurrikánt meg egy komoly tengeri vihart az Atlanti óceánon. A veszélyérzet, noha nem kívánom vissza, izgalmas és félelmetes volt. Maradandó emlékeket hagyott bennem.

 

banyai5

Ruttkai Évával Clevelandben

Mikor kezdtél el az irodalommal foglalkozni? Hogyan jött az érzés, hogy ki kell írni, és ki is tudod írni magadból a gondolataidat, érzéseidet?

Azt már nem tudnám megmondani, hogyan és mikor jött az érzés, ami írásra késztetett. Nagyon régen. Gyerekkoromban verseket írtam, tizenéves koromban kezdtem el novellákat és színdarabokat írni. Azok mindegyike elveszett, amit nem is bánok, mert – visszagondolva – elég silány írások lehettek. Később, ahogy az angol mondja: on and off. Gyakran írtam és gyakran tartottam hosszú szüneteket, aminek oka, hogy sohasem voltam elégedett. Ezért nagyon sok régi novellámat vetettem tűzbe. Ezt ma már sajnálom, hiszen lehet, hogy volt közöttük egy-két elfogadható is.
Hogyan és mikor kezdtél el idehaza irodalmi oldalakon megjelenni?

Hol olvashatták első írásaidat, és azóta hol olvashatunk? Milyen visszhangra találtak az alkotásaid?

Még Amerikából, a Kádár időszak alatt próbálkoztam néhány hazai folyóirattal, egyetlen biztató reagálástól eltekintve, eredménytelenül. Érthető, mivel akkoriban nem kapkodtak a disszidens írók után, még akkor se, ha nálam jóval tehetségesebbek voltak.

Az internet már javában ismert volt, amikor – 2005-ben – úgy ítéltem meg, talán van valami keresnivalóm a hazai olvasóknál. Először a Kaláka internetes irodalmi folyóirat közölte a novelláimat, majd a Hetedhéthatár című – akkor még nyomtatásban is megjelenő – kulturális közérdekű magazin. Aztán Majoros Sándor barátom irodalmi honlapja, a Regénytár következett. Ezt követően már különböző folyóiratok viszonylag rendszeres szerzője lettem. Néhányat említve: az erdélyi Várad és Irodalmi Jelen, a szlovákiai Szőrős Kő és Opus, a Szerbiában megjelenő Sikoly, majd a Magyar Napló, Hitel, Búvópatak és még néhány más.

Nem ringatom magam abban a hitben, hogy olvasóim száma ezrekre rúg, talán csak néhány százra, s csak remélni merem, egyiknek sem okoztam csalódást. Legalábbis az eddigi visszajelzésekből ítélve. Már ezzel is elégedett vagyok. Az én koromban az ember már nem vágyik széleskörű ismertségre, hangzatos sikerekre. Természetesen minden új, s persze régi olvasómnak maradéktalanul örülök. Elvégre nekik írok és nem magamnak.

 

banyai6

Mészöly Miklóssal Pittsburgben

Hány könyved jelent meg eddig? Kik voltak a kiadók? Beváltotta a hozzáfűzött reményt? Mennyire lettek sikerkönyvek?

Éppen ma, amikor ezeket a sorokat írom, került ki a nyomdából a Texasi álmok című kisregényem. Ez a hetedik kötetem, amely nyomtatásban megjelent. Kettőt a hét közül (köztük az említett utolsót is) a Hungarovox kiadó jelentette meg. A vesztes jutalma című novelláskötetem a pozsonyi Ab-Art kiadó gondozásában került az olvasók kezébe. Mire minden jóra fordul című regényemet (amellyel elnyertem egy országos regénypályázat első díját) a Magyar Napló kiadó hozta forgalomba. Egyikhez sem fűztem elfogult reményeket, mert megfelelő reklámkampány nélkül a kis példányszámban kiadott könyveknek – szerintem legalábbis – eleve nem lehet széleskörű sikere. Ezt a magam esetében főleg a fentebb említett regény kapcsán sajnálom, mert az az érzésem, hogy nagyobb hírveréssel még sikerkönyv is lehetett volna. A kiadók anyagi helyzete persze sok mindent meghatároz, s ezt nekem is meg kell értenem.

Mi az ars poéticád?

Az ars poéticámat egyetlen mondatban határozom meg: a valóság csak eszköz az író képzeletében. Sok novellámról feltételezik, hogy önéletrajzi jellegűek, amiben van egy kevés igazság, mégis több bennük a képzelet szüleménye, mint a velem megesett valóság. Sohasem a saját sorsomat akartam megírni, mert az legfeljebb csak nekem érdekes. Ugyanakkor megkönnyíti az író helyzetét, ha saját megélt élményeire támaszkodhat, így aztán akaratlanul is keveredik a valóság a fantáziával.

 

banyai07

Rioban 1994-ben

Kik a kedvenc íróid, költőid?

Ez a legnehezebb kérdés. Hogy mégse maradjon megválaszolatlan, kapásból felsorolok néhányat a teljesség igénye nélkül. Az amerikaiak közül Hemingway, Steinbeck, Capote, az angolok közül Sillitoe, Maugham, Frederick Forsyth, a németektől Hans Helmut Kirst, Günter Grass, Stefan Heim, és egy kevésbé ismert, fiatalon elhunyt novellista, Wolfgang Borchert. Az olaszoktól Moravia, Buzzati, Montanelli és még sorolhatnám a sort. Még így is sokan méltatlanul kimaradtak, de nem akartam egy egész oldalt betölteni nevekkel, hiszen még ott vannak a régiek: Mark Twain, Jack London, Victor Hugo stb.

A magyarok közül Fejes Endre, Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, s persze ugyancsak a régebbiek, mint Móricz, Mikszáth, Gárdonyi, s itt megint sokan kimaradnak a felsorolásból. A költők közül, s ez esetben csak a magyarokra hagyatkozom: Arany János, Ady, József Attila, Radnóti és még mindig sokan mások.

 

banyai8

Nyomdánkban 11 évvel ezelőtt

Boldog ember vagy? Vannak még olyan álmaid, vágyaid, amelyeket szeretnél, ha valóra válnának?

A boldogság meglehetősen váltakozó állapot, de tény, hogy elégedett vagyok. Saját sorsommal mindenképpen. Éppúgy lehetett volna jobb, mint rosszabb is. Negyvenkilenc éve boldog házasságban élek. Sok álmom valóra vált, még ha másként is, mint ahogy elképzeltem. Ennél többet nem kérhetek az élettől. A vágyaim és álmaim száma egyre csökken, ahogy öregszem, de szeretnék még örömet szerezni az olvasóimnak. S ahogy magamnak mondani szoktam: szívesen élek, ha már így adatott.

Kedves Tamás, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést! Hálás vagyok, hogy bepillanthattunk az életedbe. Kívánok számodra nagyon boldog, hosszú életet újra itthon, Magyarországon!

 

banyai09

A dolgozószobámban 2008-ban

 

Bányai Tamás írásaiból

Janikának jó dolga van

A hatvanas évek elején, meleg nyári napokon rendszeresen lejártunk fürdeni a Dunára. Csóró kamaszkölykök voltunk, s még ha tellett volna is rá, sajnáltuk kevéske pénzünket strandbelépőre. A Duna amúgy is minden uszodánál jobban csábított. A folyóban való fürdés ugyan tiltva volt Budapest egész területén, nem csak a Margit-sziget és az Újlipótváros közötti szakaszon, ám ettől még izgalmasabb kaland volt a Dunában megmártózni. Akkoriban még szállítóhajók garmada horgonyzott a szigettel átellenben, többnyire kettő egymás mellé kikötve, s mi azokat használtuk ugródeszkának.

Ruházatunkat ledobtuk a lépcsőre – a napozást senki sem tiltotta -, és klott vagy fürdőgatyában másztunk fel a kikötött uszályokra, azokról vetettük magunkat a vízbe. Legtöbben csak az uszályok pereméről ugrottunk fejest, de Horánszki Janika, aki a legmerészebb volt közöttünk, a kormányosfülke tetéjéről szokott elrugaszkodni. Gyakran heccelt is minket: mi van, beszariak, szédültök a magasban? Büszke volt magára, s mi, gyávábbak vitathatatlan tisztelettel adóztunk mutatványainak.

Annak a forró július végi napnak délutánján is ott lebzseltünk a Dunaparton. Az uszályok ki vagy berakodását aznapra már befejezték, miként minden más munkálatot is az alsó rakparton. Rajtunk kívül egy-két horgász tartózkodott a parton, meg néhány felnőtt napozott távolabbi lépcsőkön heverészve. Mi, ahogy általában szoktuk, a raktárépületek háta mögött felsétáltunk majdnem a szigeti átkelőhajó stégjéig, ahol a legutolsó – vagy északról nézve a legelső – két uszály volt egymás mellé kikötve.
Janikával együtt öten mentünk fel a pallón, ő meg rögtön a belső uszály kormányos fülkéjének tetejére mászott fel, onnan nézte végig, nem titkolt megvetéssel, ahogy mi egyenként a platóról dobbantunk a folyóba.

Már csak dacból sem néztünk vissza, ne élvezze, hogy irigykedve bámuljuk mutatványát. A Margit-híd közelében értünk partot, onnan caplattunk vissza ahhoz a lépcsőhöz, amelyiken letanyáztunk. Cigarettáztunk, hülyéskedtünk, hecceltük egymást. Időbe telt, mire feltűnt, hogy Janika nincs közöttünk. Utoljára az uszályfülke tetején láttuk.
Trikója, nadrágja és szandálja ott hevert mellettünk a lépcsőn. Azt egyikőnk sem tartotta valószínűnek, hogy egy szál fürdőnadrágban kóborolt volna bármerre is.
Akkor viszont…
Hiába tekintgettünk jobbra, balra, hátha feltűnik valamelyik farakás mögül. Lassacskán belénk hasított a felismerés: Janikát elnyelte a folyó.

Egyre idegesebben toporogtunk, egymástól várva a döntést, mi a teendő ilyen esetben. A rendőrséghez nem mertünk fordulni, hiszen kivétel nélkül bűnösnek éreztük magunkat. Janika özvegy édesanyját kellett volna értesíteni, erre azonban egyikőnk se mert vállalkozni.

Valamit tenni kellett, nem tétovázhattunk időtlen időkig. Maradt mégis a rendőrség. Cserka Pityu szaladt el a Sziget utcai rendőrőrsre jelentést tenni. Két zsaruval tért vissza, akik kihallgattak mindannyiunkat és jegyzőkönyvbe vették vallomásainkat.
A történtekről végül ők tájékoztatták Janika édesanyját.

Másnap ismét lementünk a rakpartra, nem is titkolva abbéli reményünket, hogy Janika fog várni ránk a lépcsőn. Helyette az édesanyja állt ott egy vascölöpnek támaszkodva. Mozdulatlanul, akár egy szobor, görcsmereven bámulva a gonosz folyót.
Egyedül Cserka Pityu mert odalépni hozzá.

Később izgatottan kérdeztük tőle, mit mondott a mamának.
– Ha megfigyeltétek azt az uszályt, amire Janika is felkapaszkodott, akkor láthattátok, osztrák zászló volt felhúzva rá. Nézzetek oda, az uszályt elvontatták. Vele együtt – tette még hozzá. – Mert ha emlékeztek, Janika mindig is disszidálni akart. Hát most sikerült neki egy osztrák uszályon. Ezt mondtam Horánszki néninek.

Mondják, nem minden hullát vet ki magából a víz. Elakadhat a folyó medrében, és sohasem kerül felszínre. Horánszki néni holta napjáig abban a hitben élt, hogy fia disszidált. Ha kérdezték felőle, válasza mindig az volt: Janikának jó dolga van.

 

DIGITAL CAMERA

DIGITAL CAMERA

Könyvbemutatóm a kéthelyi könyvtárban

 

Akkor szeretlek…

Akkor szeretlek, mikor a fájdalom
barázdát húz az arcodon,
ha rám nézel és a két szemed
visszatükrözi életed.
A bánatot, amit én okoztam,
a könnyeid lemossák,
s elszelídül bennem a gonoszság.

 

Úgy érzem…

Úgy érzem magam, ha átölelsz,
mint zátony, melyet körbejár
vadul pusztító tengerár,
mint csillag, melyet az ég:
hatalmát féltő messzeség
tesz parányivá.

 

Feleségem

Ahogy mondja
akár a rosszat,
akár a jót,
az asszonyi szó édes az ajkán,
elringat, mint régen a dajkám,
ringat, mint hullám a veszteglő hajót

 

Erdő szélén, havas estén

Ki erdeje, tudni vélem.
Háza messze, túl a szélen,
Nem látja, hogy megálltam itt
Birtokán, e havas télen.
Lovam meg sem érti talán,
Mért álltam meg képzelt tanyán,
Erdő s befagyott tó között
A legsötétebb éjszakán.
Fejét rázza: csilingelés –
Gazdám, vajon nem tévedés?
Más hang nincs is itt e tájon,
Csak könnyű szél s a hóesés.
Sötét erdő mélye csábít,
Adott szótól mégse tágít –
Hosszú még az út hazáig.
Hosszú még az út hazáig.

(Robert Fost verse, angolból fordította Bányai Tamás)

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások