Vízöntő vagyok, 1949. február 7-én születtem Budapesten. Egyik legelső kötetem is tanúskodik születésem idejéről, amelynek a címe is Egy Vízöntő lázadásai. Édesapám felelős beosztásban, vezérkari alezredesként dolgozott, és bár eredetileg utász volt (hidakat építettek), akkoriban a hazai légvédelmet szervezte. Édesanyám vegyész volt, 1950 januárjától kezdett újra dolgozni a Műegyetemen. Nővérem talán akkor került óvodába, rám is biztosan vigyázott valaki otthon, a Menta utcai villalakás első emeletén. A Menta utca egy egészen pici budai utcácska, az a ház már régen nincs meg.

Tudom, hogy édesapádat, mint katonatisztet koholt vádak alapján bebörtönözték. Mennyi időt töltött börtönben, és milyen hatással volt ez terád, mint kisgyermekre?

Édesapám Ludovikát végzett, és akkoriban féltek a „ludovikások”-tól is. Azt hiszem, minden baljós jel ellenére váratlanul érte a letartóztatása 1950. május vége felé, hiszen előtte egy héttel még Prágában tárgyalt „bizalmas” ügyben. Azóta sokat írtak már az ún. Tábornok perről. A kivégzett Sólyom László ezredes – apám közvetlen főnöke – neve is nyíltabban bekerült a történelembe. Igaz, ebben lányának, Sólyom Ildikó színésznőnek is jelentős szerepe volt. Apám 12 vagy 13 évet kapott, évekig azt sem lehetett tudni biztosan, hogy él-e még. Anyám kénytelen volt elválni tőle, ha nem akarta, hogy minket a nővéremmel elszakítsanak tőle… Apám végül öt évet ült, jórészt Vácon. A hatása? Mi az anyai nagymamához költöztünk, szintén Budán, a Logodi utcába. Nagyapám, Fodor Gyula (zenekritikus, szerkesztő) születésem előtt egy évvel halt meg, ez is rányomta bélyegét az akkori hangulatunkra.

Édesanyám máshová ment dolgozni, ami lelkéhez közelebb állt. Megszervezett egy új laboratóriumot, amit persze ő vezetett. Lelkes volt, sikeres, szeretett falura járni „népnevelni” – miközben nagymama vigyázott rám és a nővéremre. Én óvodába sem jártam, napközben évekig kettesben voltunk nagymamával. A Logodi utca volt az otthonunk – ami mégsem volt igazán az otthonunk, hiszen a nagybátyám lakása volt. Ezek az évek egy darabig mintha kitörlődtek volna az emlékezetemből, nálam nagyon sokáig 6 évesen kezdődött a „gyermekkor”.

Megírtad az „Apám börtönévei” című dokumentum-regényedet. Hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy regénnyé formálódjon benned az a lelki sérelem, amely megérintett téged? Enyhültek-e benned ezek a gyermekkori fájdalmak?

A 90-es évek után többször merült fel bennem valami furcsa érzés. Például, amikor leírva láttam apám nevét – már halála után – egy újkori hadtörténeti könyvben, ahol mint haladó szellemű ifjú tisztet említették. Hiszen az volt! Az volt az ő igazi élete. Boldog volt és lelkes akkor is, amikor szabadlábra helyezték 1955 nyarán – de az már más volt. Alapjaiban más. És alapjaiban változott meg anyám élete a háború alatt, utána pedig megint másként. Ezért hiányoztak a gyökereim, a családi krónikák hiányosak voltak, nagy fehér foltokkal, kényszerű elhallgatásokkal. Ezért sokszor nem is tudatosult bennem, mi a probléma: ez a sok elhallgatás a család múltjáról, a Logodi utcai évek jó részéről. Azt sohasem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha apám otthon marad velünk…

Sok információt apám halála után Fokvárosban élő nővérétől kaptam, levelekben. De hogy nagy bizonytalanságot okozott életünkben apám kényszerű távolléte és annak oka – ártatlanul történt letartóztatása –, az bizonyos. De azokat az éveket és hatását igyekeztem még sokáig eltolni magamtól, ha írtam is róla, inkább csak a felszínen. Végül egy álom kényszerített arra szinte váratlanul 2011 nyarán, hogy végre nekiüljek, és végiggondoljam azokat az éveket és azok hatását életünkre. Az álmot külső esemény kényszerítette ki? Vagy anélkül is elérkezett volna a szembesülés? Ezt nem tudhatom.

Farkashegy, 2010: A Farkashegyi Repülőtér gépparkjának egy része. (Ismeretlen szerző felvétele)

Azt hallottam, hogy serdülő korodban vitorlázórepülő voltál. Később is élt benned a repülés iránti vágy?

Igen, előbb repülőmodelleket készítettem – versenyeket is nyertem a csupa fiú között –, aztán elvarázsolt a repülőtér, a repülés is. A gimnáziumi évek alatt végig repülni jártam Budakeszi határába, a Farkashegyi repülőtérre, nem is eredménytelenül. Magába a repülésbe voltam szerelmes, azt hiszem. Akkoriban szemüvegben nem lehetett (egyedül) repülni, és várható volt, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az orvosi vizsgálat negatív eredménye… Egyik legnagyobb veszteségnek éreztem ezt, bár voltak árnyoldalak itt is, mint mindenhol. Ám amikor 2001-ben mégis betettem a lábam a repülőtér gyepére, újra elkapott a hév. Végül 2004-ben és 2005-ben újra rendszeresen repültem. Aztán egy sérülésem miatt abba kellett hagynom, harmadszor már nem kezdtem újra. A repülőtérre azóta nem is mentem ki, mert újra csak elvarázsolna.

Csepelen Lengyel Gézával: Korábbi szerzői estemen a csepeli Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubban

A gimnázium elvégzése után Kijevben tanultál tovább. Milyen diplomát szereztél?

Villamosmérnöki diplomát szereztünk, de jellemző a (nyitott szellemű) képzésre, hogy magyar csoporttársam később neves szociológus lett, ugyancsak a villamosmérnöki diplomájával. A szak neve elég bonyolult volt: „Kémiai-technológiai folyamatok automatizálása és komplex mechanizálása a könnyűiparban.” Ebből nekem nehezen jött le, hogy ez egy gyengeáramú villamosmérnöki szak… A folyamatszemlélet (és pl. a rendszerelmélet) azonban ma is bennem van. Mellette néptáncoltunk, sokszor fel is léptünk,  de az öt év alatt meglehetősen elszakadtunk itthonról. Valahogy az önbizalmam sem akart megerősödni azokban az években sem.

Ezután következett egy másik főiskola és a kandidátusi cím megszerzése?

Óh, ez nem volt ilyen egyszerű. Eredendően azon az egyetemen szerettem volna maradni még három évig akadémiai ösztöndíjjal, de ez közvetlenül az egyetem után már nem volt lehetséges. A professzorommal még sokáig leveleztünk, járt is Budapesten. A villamosmérnöki diplomámmal elmentem a Könnyűipari Szervezési Intézetbe üzemszervezőnek. Innen is próbálkoztam visszakerülni Kijevbe, de ez már nem volt reális. Közben elvégeztem a Műszaki Egyetemen az akkor indult Villamosmérnöki szervező szakot. Átkerültem dolgozni egy azóta megszűnt főiskolára, onnan egy kutatóintézetbe. Itt nyílt lehetőségem levelező aspiránsként kandidátusi disszertációt írni politikatudományból, illetve jövőkutatásból – a politikai folyamatok várható alakulását elemezve.

Milyen témakörben végeztél kutatást? Kérlek, mondj nekünk erről is pár szót!

Érdekes esztendők voltak azok számomra is. 1983-tól voltam aspiráns a politikatudomány területén, ennek során szembesültem sok történelmi ténnyel is. Félbehagyni azonban nem akartam az aspirantúrát. Újra koncertekre, színházba jártam, és hivatalból is megismertem sok adatot a „művészvilágról”. Írtam a disszertációt, és 1986 őszétől elkezdtem verseket írni. Aztán drámákat, pl. a francia forradalomról.

1987-ben védtem meg a disszertációt, miközben szépirodalommal is foglalkoztam. Az intézeti belharcokra nem térek ki, de végül alkalmam nyílt kultúrakutatással foglalkozni, elsősorban a szakképzés területén. A társadalomkutatás ma is nagyon közel áll hozzám, amit részben az esszéim tükröznek. Tavaly írt tanulmányom címe: „Írunk és/vagy olvasunk a jövőben? Gondolkozzunk kulturáltságunk lehetséges alakulásáról.” In: „Gazdaság, Társadalom II. A jövő és 2012”, Arisztotelész K., Bp., 2012, 36–47. pp. Neten olvasható: http://mek.oszk.hu/11500/11505/11505.pdf

Krúdy Szalon, 2010: Szerzői estemen csíkos pulóverben ülök, Kanizsa József beszél

Az eredeti pályádtól nagyon eltávolodtál. Lehet, hogy már az érettségi után sem jó repülőre szálltál fel? Mikor ébredtél rá, hogy neked a kultúrában van a helyed? és mit szóltak hozzá a szüleid?

A műszaki kibernetikától szép lassan áttendáltam a gazdasági kibernetikához, az „emberhez”, a „rendszer” lelkéhez. Nővérem bölcsész lett magyar–orosz szakon, neve ott szerepel az akadémiai szótárak szerkesztői között. Ő volt a „bölcsész” a családban, én meg a „műszaki”, akinek természetesen jók a magyar dolgozatai is, meg sokat olvas. Anyám éjszaka olvasott, rengeteget, miközben élelmiszervegyész volt, a végén főmérnöki beosztásban.

Édesapám nővére néprajzos volt eredetileg Szegeden, a kalocsai hímzésről szóló könyvét ma is jegyzik. Nagymamám két testvére zenész, Berg Ottó az Operaház karnagya volt 25 évig, Berg Lili akkoriban neves zongoraművésznő. Zenekritikus-műfordító-szerkesztő nagyapámat már említettem. Ezek után, megtűzdelve a rengeteg ellentmondással otthon, nehezen találtam a helyem. Nem is annyira maga a szak volt a fontos, mint inkább az, hogy önállóbban magamra találjak. De ehhez az egyetemi évek még koraiak voltak – nem beszélve arról, hogy rengeteget leveleztünk anyámmal (erre épül az egyik drámám is), tehát annyira önálló mégsem voltam.

Édesanyám nagyon korán, még 1977-ben meghalt, édesapám 1986-ban. Halála is közrejátszott talán abban, hogy írni kezdtem? Lehetséges. Nővéremnek pedig ez az egész életforma nagyon idegen volt. Sajnos, ő is meghalt 1998-ban.

Mi volt először: az újság, a Kiadó megalapítása avagy az írás?

Előbb volt az írás, aztán csaknem egyszerre a kiadó – 1992 januárjától – és az újság. Könyvet csak 1994-től kezdtem kiadni, az újság első száma már 1992 tavaszán megjelent.

Úgy tudom, hogy több mint háromszáz könyvet adtál ki, és ennek is köszönhetően 2007-ben megkaptad a Magyar Kultúra Lovagja kitüntető címet. Milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor átvetted az igazán megérdemelt elismerést?

Korábban több könyv született az URÁNUSZ Kiadó neve alatt is, mint mostanában. Így valóban összejött ez a 340–350 kötet. Örültem minden könyv megjelentetésének. Voltak köztük filmes szakkönyvek, ismeretterjesztő művek, de főleg rengeteg verseskötet. Meg regények, prózák, gyermekkönyvek. Az ember ilyesmit nem elismerésért vagy kitüntetésért csinál, de természetesen jólesik az elismerés.

Legutolsó kötetem: Egy nyáron át. Újbudai versek, 2013, a borítón a Feneketlen-tó (saját felvételem).

Katikám, neked hány óra egy nap? Könyvek kiadása, antológiák szerkesztése, a Kláris újság szerkesztése, a harmincnégy önálló köteted, a recenziók írása…

Sajnos, nekem is csak 24 óra egy nap. Lehetséges, hogy intenzíven, gyorsan dolgozom – amikor dolgozom. Sokat foglalkoztam időgazdálkodással is, sok múlik ezen. Megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, a fontosat a nem fontostól, tudni, melyek a legproduktívabb órák az ember számára, és lehetőleg nem olyankor elmenni kenyérért. Néha aztán nagyon kifáradtam, akár hetekre is. Ma már jobban vigyázok a „munkaritmusra”. Mostanában többet pihenek.

Cicám a kertben: 2013. (saját felvételem)

Magánemberként mire jut időd? Mozi, színház, kirándulás? Tudom, hogy a cicáidra mindig szentelsz időt.

Színházba az utóbbi időben újra elég sokat járok. A réges-régi szintet nem érem el, na de akkor nem is írtam kritikát a látottakról! Igyekszem minél többet gyakorolni a fuvolámon is – magamnak. Cicák? Ők jöttek maguktól. Megszerettetik magukat az emberrel. Most már csak egy cicám van, jó elnézni, ahogy eszik, alszik, nyújtózkodik. Sokat tanultam tőlük az elmúlt csaknem 30 év alatt.

Mióta vagy a Krúdy Kör tagja? Gondolom, ott is több elismerésben részesültél?

A Krúdy Kör egyik estjére 1992 telén kerültem. Főszerkesztőként is nagyon jó az együttműködésünk, azt hiszem. Sok kéziratot adnak ide közlésre, sokat is segítenek nekem. Voltam egy rövid ideig pénztáros is, de az már sok volt számomra, nem vállalhattam tovább. A Magyar Kultúra Lovagja címre is a Kör javasolt. Több kitüntetéssel megtiszteltek, irodalmi szervező tevékenységért, vagy a mai magyar irodalom ápolásáért, a Kláris újság szerkesztéséért is. Ezek jóleső, kedves mozzanatok az ember életében.

Zila Kávéházban, 2013: balról Benke Mária, Kelemenné Bata Mária és Gy.K. egy irodalmi rendezvényen

Nagyon szépen köszönöm, hogy betekintést nyerhettünk az életedbe. Örülök, ha sikerült megismertetni téged közelebbről is az írókkal, költőkkel, és a kedves olvasóinkkal. Kívánok neked minden elképzelhető szépet és jót, és kérem, hogy maradjon meg benned örökre a kultúra iránti alázat.

Nagy L. Éva

2013. augusztus 28.

Györgypál Katalin: Négy vers az Egy nyáron át című kötetből:

Kötéltánc

Nem hittem volna
hogy ilyen hamar
ürességet érzek –
csak fáradtság
csak meleg
hétvége – egyedül
mint máskor is
annyiszor
mi hát ez akkor? –
miféle hiány
– pár perc csupán
elmúlt, elszállt,
győzött a derű
kis nyugalom
némi kíváncsiság
– mi volt hát e
keserű hiány?
– átfutó csalfa gondolat
lehetett csupán

Nyár van,
nyaralás illúziója
– dolgozom.
Minden perc érdekes
Itt, ahol éppen vagyok.
Járok saját utamon.

Nyugtával szidd a napot

Rémálmomból riadok
nehéz átszakadnom a mába
újra és újra
mindig ugyanaz
kinn tombol a szél
mi lesz, mi jön ma még?
– csak nyugalom
félébren lassul a lélegzet
tisztul a tudat
hosszú a nap
talán jót is hoz még

majd elül a szél
egyszer eső is jön
a hársfa dús lombjai közt
virágok ringanak

És beindul a reggel
levelek, e-mailek sora
sorsok, hírek, kérések
postás és posta
ezer dolog vár
rövidke beszélgetések – felüdülés
– fuvola hangja –
Látogató – pár jó szó,
de inkább csalódás
– nem ő tehet róla
én láttam előbb másnak őt,
vagy a helyzetet –
néhány telefon
egy kis csetelés is belefér –

Eljött végül az este
hűvös maradt az idő

A rossz volt a több, vagy a jó?
A hiány
mélyebben vésődik a lélekbe
A rossz jön számolatlan
a jót gondosan számbavenni kell

Szelíd alkonyatban
nyugalmas-csendes percek
hideg lesz az éj
– lázálmokkal tele? –
a józan nappal majd
holnap győzi le

Cicáim

Forró nyárvégi esten
kinn a kertben
ti jártok eszemben,
régi-szép cicáim
külön-külön és
együtt is mind
itt feküdnétek a
lábamnál, a langyos
betonon, majd bogarat,
lepkét fognátok
a sötét gyepen –
miért is kellene
felednem titeket –
itt éltek szívemben
ma is, mint éltetek
velem megannyi
éven át. Szerettelek
benneteket és
szeretlek ma is.
Mulandó az élet.
De még őriz benneteket
az emlékezet,
voltatok akár csak
pár hetesek, vagy
éltetek sok évet velem.

Pár csepp

Pár csepp eső
egykor
kabintetőnkön
koppantak a cseppek
lágy-szürke felhőből estek
s mi csak emelkedtünk
emelkedtünk
csaknem bele a felhőbe

Valamikor nagyon régen
egyedül voltam
egyedül egészen
akkor is ugyanígy emelkedtem
emelkedtem egyre
s mire észbekaptam –
benne voltam a ködben
ködnek tűnt a felhő
sötétlő hasa
szürke foszlányok
úsztak felém
majd otthagytak –
megrettentem –
s elillantam messze.

Sokáig álmodtam vele.

Most
e pár esőcsepptől
mégis felüdült a lelkem.

Hozzászólások