„A múlt a jövendőnek tükre”- hangzott el Kossuth Lajostól azokban a napokban, melyek minden évben újra születnek szívünkben. ÉKES, DICSŐ MÁRCIUS! – Idén az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra annak 170. évfordulója alkalmából emlékezünk. 

Ha kérdést intéznénk itt vagy a világ bármely részén, hogy melyik a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepe, nagy többségük gondolkodás nélkül fogja rávágni: március 15-e. Ezt az ünnepet tehát minden magyar, minden rendszer, a legkülönbözőbb politikai irányzatok, mozgalmak és pártok, a legkülönbözőbb gondolkodású emberek magukénak vallják.

Reformkor – Pozsonyi országgyűlés

1848. március 15-én felemelte szavát a nemzet, s a korhadt rend kártyavárként omlott össze. A 48-as események azonban nem voltak előzmény nélküliek. Azt elő kellett készíteni, meg kellett alapozni, megfelelő „közeget” kellett teremteni hozzá. A semmiből nem születnek forradalmak, különösen nem olyan dicső forradalmak, mint Magyarországon 1848-1849-ben. Előzményei voltak a reformkor eredményei. A nemzeti újjáéledés lelkesítő és alkotó korszakát jelentették Magyarországon. Szinte lehetetlen számot vetni a kultúra, a tudomány, a gazdaság, a művelődéstörténet, illetve a társadalompolitika ,és ezzel együtt a politikai kultúra területén elért eredményekkel.

A nyelvújítási mozgalom, majd a reformkor irodalma, Kölcsey Ferenc Himnusza, Vörösmarty Mihály Szózata a nemzeti öntudat fejlődésének szimbolikus alkotásai; Petőfi forradalmi költészete a magyar irodalom egyik meghatározó teljesítménye. Széchenyi István fénycsóvaként világító lelkesedése a Magyar Tudományos Akadémia megalapításán vagy a „legnagyobb magyar” elméleti munkássága a politika- és gazdaságtudomány területén a magyar tudomány történetének meghatározó elemei; a dunai és a balatoni gőzhajózás szintén őáltala szorgalmazott elindítása a hazai közlekedés- és ipartörténet korszakos jelentőségű eseménye volt.
Jókai Mór, – szintén e korszak meghatározó írójának szavaival élve: akik mindezt véghezvitték, nagy idők nagy alakjai. Tudták, minek van meg az ideje, mit „követel meg a haza”, mi kell ahhoz, hogy a nemzeti önállóságában évtizedek, sőt, évszázadok alatt megtépázott magyarság öntudatra ébredjen, és mi szüksége ahhoz, hogy az európai szinten rendkívül elmaradott társadalom és gazdaság valódi fejlődésnek induljon, az értékteremtő és a hétköznapi jólét biztos társadalmi alapját jelentő polgárosodás útjára lépjen. Ez volt az alkotás, a munka, a kreativitás, a távolba tekintés és a jó célokért való tenni akarás korszaka.

Történelmünk e jeles időszakának éppen ez az egyik legfontosabb tanulsága. Hiszen nekünk is fel kell ismernünk az idő szavát, a jelen feladatait, a valódi, megoldásra váró kérdéseket. Ez minden nemzedéknek a maga felelőssége. Ez a 170 éves jubileum üzenete számunkra!

Az 1848–49-es hősöknek a nevét csak töredékében olvashatjuk a könyvekben. Azt azonban tudnunk kell, hogy a szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. A szabadságot az alkotni képes, a közös célokért tenni tudó és tenni akaró egyének teremtették meg. A polgári forradalom lehetőségét az emberek összefogása vívta ki. Akaratukat összekovácsolta, erejüket megsokszorozta, hogy tudták: nagy dolgokra képesek, ha összefognak. Ők tetteikkel bebizonyították, hogy bár „egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen”. A nemzet összetartásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk.

Március közepén minden évben újra meg újra feltűzzük a kokárdát, a nemzetiszínű szalagból készített bokrétánkat. Pedig a forradalomnak már vége, a harcot ott, akkor a csatamezőn elvesztettük. Mégis, évről évre átgondoljuk elődeink tetteit. A forradalom minden évben újra és újra megszületik a szívünkben. Belegondolunk, hogy milyen nagy bátorság volt egy régi és erősen megkopott, de nagyhatalmú és erős politikai rendszer ellen fellázadni. Március idusa jelképezi számunkra azt a reményt, hogy megroppantható minden zsarnokság, ha a szembenálló tömeg egységes és lélekben elszánt. Március idusa mutatja meg számunkra, hogy bármennyire is véglegesnek és szilárdnak tűnik egy ország uralkodó hatalmi berendezkedése, akkor is fordulhat a kocka.

Mi 1848 titka? Talán az, hogy vértelenül, józanul, megfontoltan zajlott le az átalakulás, hiszen ez az ország építeni akart. Nemzetgyűlést választott, törvényeket alkotott, a jobbágyság eltöröltetett, a társadalmi egyenlőség kimondatott. Amikor rákényszerítették, akkor harcolt a szabadságért, a függetlenségért, nem számított az egyéni érdek.

Amikor feltűzzük a kokárdát, akkor ezt büszkeséggel tesszük. Nem magunkra vagyunk büszkék, hanem magyarságunkra, hazaszeretetünkre és azokra az őseinkre, akik szembe mertek szállni az elnyomó rendszerrel, akkor és ott, abban a reménytelennek tűnő helyzetben. Nemzetté pedig a közös haza szeretetével válunk. Ha mindannyian – akik itt élünk, itt ünnepelünk közösen – egyformán és egységesen szeretjük ezt az országot, országrészt, benne a saját falunkat, városunkat, az erdőket, mezőket, és földeket, a folyót a környező hegyekkel. Közös a haza és a nemzet, amelyhez tartozunk. Ebben rejlik a mi erőnk, hazánk, nemzetünk ereje. Ebből fakad a hazaszeretettünk.

Ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk, méltók leszünk 1848 örökségéhez. Megjósolta ezt már két nappal a forradalom kitörése után Jókai Mór, aki a következőket mondta:

„Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira”.

A márciusi ifjak és az őket támogatók gyorsan növekvő tábora hamar megértette: eljött az idő a cselekvésre, az elnyomók hatalmának megtörésére és az elmaradott feudális viszonyok felszámolására. Az elkövetkező napok, hetek, hónapok eseményei igazolták elhatározásuk, sőt, történelmi érzékük igazságát. Kossuth Lajosnak, a forradalom és szabadságharc vezető alakjának két évtizedes küzdelme a politikai harcok színterének számító pozsonyi országgyűlésben a kárpát-medencei politikatörténet elemi erejű és máig ható közéleti teljesítménye.

Pilvax Kávéház

1848 hősei, a márciusi ifjak, a név szerint ismert és névtelen katonák, a honvédek és nemzetőrök, az önkéntesek, a honvédsereget és az országot élelmező gazdák, a felszerelést szállító iparosok, a néptanítók és lelkészek, az ápolók öröksége ma is eleven. Mindenki őszintén hitte, hogy amit tesz, az a közösséget emeli fel.

Az örömteli, vér nélküli napok hamar elmúltak. Elszállt a „Nemzeti dal” romantikája… A birodalom hadai támadásba lendültek! A hatalmas osztrák túlerő és a magyar vereségek sem törték meg azonban a szabadságukért harcolók hitét! A kezdeti sikertelenségek ellenére a Magyar Honvédsereg egyre jobban összekovácsolódott, 1849 tavaszán a fél országot érintette a Tavaszi hadjáratként ismert sikersorozat! Emlékeznek? Pákozd, Piski, Kápolna, Nagyszeben, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg,Vác, Nagysalló, Komárom… Talán nem volt olyan szeglete a Kárpát-medencének, ahol ne folytak volna harcok, vagy valamilyen más szállal ne kapcsolódtak volna a szabadságharchoz, a küzdelmekhez.

Győzelemmámorban égett az ország, a nemzet! A harcok folytatódtak, sokan a végső győzelmet is látni vélték! Aztán megérkezett a segítség! A birodalmat egy másik, egy még nagyobb birodalom segítette meg! Az osztrák és orosz hadak hatalmas túlerejével szemben hihetetlen elszántsággal harcoló magyar honvédsereg ereje egyre fogyott, lassacskán már csak az akarat, a hazaszeretet, a szabadságvágy maradt… Majd fekete lepelként borult ránk Világos. Arad! A megtorlás elkezdődött, s minden addigit felülmúlt! A szabadságharc vezetőit, a hadifogoly tábornokokat kivégezték, foglyul ejtett magyar honvédeink tömegét hajtották el messzi rabságba, ezreket vetettek sötét börtönökbe hosszú évekre.

A világosi fegyverletétel

A szabadságarc elbukott, a magyar nép álma véget ért! Az eszme viszont tovább élt a börtönök zárkáiban is, a csörgő bilincsek a kardcsörgést juttatták a rabok eszébe. Titokban ápolták ezt a gondolatot az otthonokban, a szívekben! Erről mesélt esténként kisfiának az édesanya, erre gondolt fátyolos szemmel a harcból kiöregedett nagypapa, amikor elő-elővette a honvédcsákót, ha senki sem láthatta.

Az ország a függetlenség felé vezető úton elindult, de a megkezdett munka ezzel nem ért véget, búvópatakként előtört 1956-ban újra, a pesti utcán.…

Legyünk büszkék elődeinkre, akik a megfelelő pillanatban, a kor követelményeinek megfelelően cselekedtek. Legyünk büszkék a mindennapok hőseire! Ezek a dicső napok minden évben ismét felélednek a szívünkben. Fejet hajtunk a bátrak, fejet hajtunk a hősök dicsősége előtt.

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek.
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.” Ady Endre

“Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.”
József Attila

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona összeállítása

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Fotók: Internet

 

Hozzászólások