Az EGYSZERVOLT KARÁCSONYOK című történetekben az epizódok szereplője ugyanaz a személy, de életének különböző szakaszában. A történeteket két részben közöljük. Szerzőjük: Farkas Ferencné Pásztor Ilona.

1933. A KARÁCSONYI ŐZIKE

Hideg karácsony ígérkezett. A lehelet messze látszott. A fák ágain fázósan csörrentek meg a zúzmarakötegek. A kis, zsúpfedeles ház ereszalján híztak a jégcsapok, pedig bent sem volt túl meleg. Csak egy szobában fűtöttek, mint mindenki az utcában. A tűzhely körül folyt az élet. Szegényes Jézuskát vártak. Nem sokat tudtak a nagy gazdasági válságról, különösen nem a 10 éves kislány. Azt saját bőrükön érezték, hogy egyre kevesebbet ér a pénz. Hiába volt jó búzatermés, most pont ezért nem volt kelendő. Olyan alacsony árat kínáltak érte a vásáron, hogy vétek lett volna eladni. Így a Jézuska csak néhány fenyőgallyal lepte meg az ünneplőket, amin kis, kályhaezüsttel bevont diócskák díszlettek. Alatta annyi piros alma, ahány tagja volt a családnak. Négy. A szülők, a kislány és az apai nagymama. A felnőttek dehogy nyúltak volna az almáért, várták, hogy a kislány megegye majd egyiket a másik után.

Hamarosan cudar idő lett: hordta a havat, forgott a hótölcsér az udvaron. Minden állat fedett helyre menekült. Az égbolt beszürkült. A kislány a kis, oldalsó ablaknál ült a karos lócán. Nézegetett ki az udvarra, s várta a csodát. Valamit. Amitől ez a nap más lesz, mint a tegnapi. Különlegesebb, s más, mint a tavalyi karácsony. Tudta, hogy sötétedés után elmennek kántálni a nagybácsihoz, aki nagyon közel lakik. Azt is tudta, hogy ott sem lesz igazi vendégség: ott három gyerekszájat kell betömni. Tavaly prószát ettek szilvalekvárral.

A kutya nagyon kitartóan ugatott, elő-előjött a védelmet nyújtó házából. Vajon mit lát, mit érez a Bundás? A családfő felrántotta a lábára a botosát, s a ködmönébe bújt. Fejébe jó mélyen belenyomta a kucsmát, el ne vigye ez a bolond téli vihar. Valaki besettenkedett a kert felől? Rosszban sántikál? (Akkoriban az ősbizalom elve érvényesült: sem a szomszédokat nem választotta el kerítés, sem a kertet nem határolta sem drót, sem palánk. A kert végéből a hótakaró alatt alvó szántóföldekre és az erdő távolabbi, sötétlő foltjára esett a kilátás.)

Nem ezt jelezte a kutyaugatás. A terményes kamra mögött, a szomszédtól elválasztó keskeny résben, a csepegőben egy megriadt őzike bújt meg reszketve. Ki tudja, hogy került oda? Talán a szél elől, a hófúvás elől menekült? Talán vadak üldözték? Fiatal állat volt, tapasztalat híján sodródott ilyen szó szerint vehető „szorongatott helyzetbe.” A vajszívű gazda megsajnálta a kis árvát. Egy kapanyélre kötött egy csutaknyi szénát a tehénéből, ezzel felmászott a nyárikonyha padlására, s a tetőcserepeket felhúzva a lyukon leengedte a „gyors élelmiszersegélyt”. Ezt a műveletet már a kislány is megnézhette. Ezzel megakadályozták, hogy még jobban megriadjon az őzike, s esetleg összetörje magát a keskeny, folyosószerű helyen, ha meggondolatlanul menekülésre kényszerülne. (Nem valószínű, hogy ivóvíz hiányzott szegénykének, hiszen éppen a nagy hó elől bujdokolt.)

Az édesapa a kislány lelkére kötötte, hogy el ne árulja valakinek a titkot, még a szomszédoknak sem újságolhatja el, nehogy valaki csapdába csalja vadhús reményében a kis jószágot. Naponta kapott enni a padlásról, hogy erejét ne veszítse. A kislány első perctől magáénak tekintette a bájos őzikét, s talán arra számított, hogy ez a hirtelen itt termett karácsonyi vendég megszelídül, s eleven játékszer lesz. Mégis szép karácsony lett! Négylábú meglepetés volt, ha nem is a karácsonyfa alatt, de a portán.

Még két nap volt a kényszerszálláson a szegény kis állat. A kutya is megszokta, majd amikor jött egy hirtelen enyhülés, egy reggelre eltűnt. Az öreg Bundás kutya szaglászta még pár napig a helyét.

1952. SÁRI BABA

Zümmög az öreg Singer varrógép. A papucs alól kicsusszan a párnahuzatból varrt, rózsaszín babakar, majd pár perc múlva két babaláb. Az ötvenes évek első felében a falusi embereket nem nagyon kényeztette el az élet. A beszolgáltatás nehéz időszaka után kevés kedvtelésre futotta. A Gazdakörben indult egy babakészítő tanfolyam. A fiatalasszony arra gondolt, beiratkozik. Heti néhány alkalommal, esténként textiltestű, porcelánfejű babát készítettek az asszonyok.

A babafejet közösen a gyártótól rendelték, a testet rózsaszín párnahuzatból, séma után szabták, varrták. Ha elkészült, vattával kitömték, a fejet sok-sok öltéssel a nyakhoz erősítették. Akinek volt valami régi babaruhája, fel is öltöztette, akinek nem, az ruhát is eszkábált rá. Kész is lett a karácsonyi meglepetés. Tudta a fiatal édesanya, hogy a 3 éves kislány nagyon várja karácsonyra a „csoda-babát”. Igaz, nem ilyen házilag barkácsolt, kicsit rusztikus játékra vágyott, hanem olyanra, amilyet a szomszéd nagyobbacska lánynál látott. (Néha megengedte a kis barátnő, hogy pár másodpercre magához ölelje ezt a gyönyörűséget…) Neki úgynevezett „alvós babája” volt. Ha lefektették, behunyta üvegkék szemét, s hosszú szempillák tették ékesebbé a babaarcot. Nekik ilyen drága játékra a kiürült kamrák mellett nem lehetett még gondolni sem.

A tanfolyam befejeződött, az asszonyok örömmel vitték haza a kész „mesterműveket”, amik – valljuk be -, meglehetősen különböző színvonalúra sikerültek. A hároméves kisunoka nagyon várta már a Jézuskát. Nagy titokzatosság lengte körül az ünnepi készülődést. Kelmék, színes cérnák feküdtek néha az asztalon.

Az ünnep előestéjén a nagymama kézen fogta a kislányt, s elmentek a szomszédok ablaka alá meglesni, járt-e már ott a Jézuska. Ott már égtek a fények. ”Siessünk haza!”- mondta. Fürgén szedték a lábukat. Lekésték a „döntő” pillanatot: ez idő alatt a fa alá náluk is odakerült az ajándék, pedig nem találkoztak az Ajándékozóval. „Biztos a kerteken át jött, – gondolta a gyermek -, hiszen az utca felől találkoznunk kellett volna vele…” Egy nagy papírdobozban lapult a puha, de nem túl szép, nem alvós, kézi gyártású baba. – Itt a Sári baba! – nevezte el rögtön az édesapa a játékot. A megajándékozott nézegette, forgatta, s csalódottan megállapította a különbséget a Mandi sokszor csodált, kecses babája és az egyszerű Sári baba között.

Nyilván a szülők is csalódtak: nem túl lelkes volt a fogadtatás, pedig hány estét betöltően öltögette Mama, míg meg nem formálódott. Az édesapa jó lélektani érzékkel egy mesét rögtönzött azonnal, s így máris közelebbi ismeretségbe került a kislány Sári babával. A mesének volt néhány folytatása, olyankor magához ölelte szegény főszereplőt, – de a kislány igazán soha nem kedvelte meg. Amikor húga született, legelőször a megkímélt állapotú Sári babát ajándékozta neki. Alvóbabája még sokáig nem lett, csak akkor, amikor férjhez ment, és saját kislánya született, aki sokkal szebb és becsesebb volt a megfakult emlékű régi alvóbabánál. Ez a baba lett a Nagymama életének is a legnagyobb kincse és örömhozója, de erre harminc évet kellett még várnia…

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

Hozzászólások