Tóth Lászlóné Filus Ilona vagyok. Verset, prózát Fitó Ica néven írok, ami a két név ötvözetéből jött létre. Pedagógus voltam és vagyok, bár ma már nyugdíjasként. De hiszem, ez olyan állapot, ami nem múlik el életem végéig. Nem kevésbé fontos, hogy feleség, családanya és már többszörös nagyi is vagyok.

Az Alföldön, a Kiskunságban élek egy gyönyörű kisvárosban, Kecelen. Időnként késztetést érzek, hogy a bennem lévő és kikívánkozó gondolatokat lejegyezzem, hátha találkozik másokéval, talán lesz, aki elolvassa őket.

Az évszázadokon át homokon élt őseim nehéz sorsa, a szívósságuk, ami a megélhetéshez kellett, a “cserzett bőrű” parasztember öröme-bánata, mind-mind megörökítendő tiszteletet érdemel. Versben vagy prózában, de mindenképpen nagy alázattal.

Verseim, prózáim internetes oldalakon – elsősorban a Héttorony irodalmi portálon – jelentek meg.Pályázatok útján kerültek be írásaim a Tollinga antológiákba, a Héttorony antológiákba, az Amatőr költők antológiájába.

Kiskőrös és környéki versírók műveiből 2011-ben adtak ki “Ember a versben” címmel egy kötetet, melyben több verssel, prózával én is lehetőséget kaptam a bemutatkozásra.1998-ban három asszony-írótársammal közösen megjelent egy verseskötetünk, Asszonylélek címmel.

A napokban adták ki “Ilonca” címmel a kisregényem, az E-book Könyvház és Könyvkiadónál, egyelőre elektronikus formában, de szeretném ezt egyszer nyomtatásban is látni.

 

Csodára várok

Bogárzó partján szárad a fű…
nádasban csak macska vadászik,
a tikkasztó csendben
vastagon megül a por a tájon,
minden reménytelennek látszik.
Játszi sikló helyett
száraz sirokkó bujkál
gyékény között,
meghajlásra kényszeríti
büszke buzogányát,
ki nem látja már a víztükörben
karcsú hasonmását,
helyette lázas seb feketéllik,
iszaptenger az.
Ontja bűzölgő melegét,
a nemrég még élő tetemeket bontja
vissza a természetnek.
Itt ideje van az enyészetnek.
Pacsirta éneke helyett
a magasban holló károg.

Kiégett avar ropog talpam alatt
elnehezült léptekkel járok
Száraz torokkal, hang nélkül
keserűen kiáltok.
Uram! Hova lettek lepkék,
kis remény-virágok??
Fáradt tekintetem égnek szegezem,
csodára várok….

Árvalányhaj

bolyhos cérnaszál vagy
szélben lengedező
dísze a határnak

nem vagy színes-ékes
fehér gyapjúfonál
illatod sincs, mézes

árván hajladozol,
méheket, lepkéket
nektárral nem vonzol

sívó homokbucka
hajlékod szegényes
füves árok partja

Vajon honnan jöttél?
Ide, hogy jutottál?
Tündérlány hajából
talán kihullottál?

Csomókban, elszórtan,
társakkal, magányban
szerényen, csendesen
éled az életed.

tövednél gyík lapul
kis árnyat keresve
nyúlsereg szaladgál
a vadászt feledve.

pacsirta énekét
naphosszat hallgatod,
elhajolsz, tompítod,
ha őzpata dobog

Ó, de leszednélek,
csokorba kötnélek
csodás dísze lennél
szobám szegletének

Mesélnél a télben
szélsusogó nyárról
kékellő felhőről,
meleg napsugárról.

Majd ő megmutatja!

Az ember kidobta őt a robogó kocsiból, az ablakon keresztül. Az előbb még a tenyerében melengette, most meg egy türelmetlen mozdulattal kihajította. Jeges félelem lett úrrá rajta, érezte, halálra ítélték, a vesztét akarják. Reménytelenül, csalódottan meglapult az út szélén, mozdulni sem bírt. Nagyon gyengének érezte magát, könyörögve nézett az oda-odahajoló száraz fűszálra … talán ő segíthetne.

Csak egy kis meleget adó táplálék! Csak ennyi, mit remélt, hogy ne pusztuljon el azonnal. Szerencséje volt. Egy fuvallat odalökte hozzá,megkaparintotta. Jóleső érzés töltötte el, reménysugár, hogy talán mégsem fagy meg így elhagyottan. Még-még egy száraz levél, és már egyre jókedvűbb lett. Elmosolyodott, táncolni támadt kedve.

Pörgött-forgott piros kis szoknyácskájában. Szellő, ha megérintette, hol itt, hol ott tűnt fel pajkos játékával. De sajnos gyengécske volt, esendő és vágyakozó. Erősebb szellő elől engedelmesen elhajolt, ám érezte, utána felállva egyre csak gyarapszik.

A sziszegő szél megtépázta, földre kényszerítette, de annak elmúltával egyenes gerinccel, megnőtt önbizalommal, megerősödve táncolt tovább. Érezte magában az erőt, érezte a vágyat, a csillapíthatatlan éhséget, ami egyre csak űzte, űzte tovább. Előbb csak a száraz avar hódolt be neki, és ő boldogan magáévá tette. De ettől még inkább vágyakozó volt és éhes. Már nem találta elégnek a zörgő leveleket, többre vágyott.

Ott! Igen, ott az erdő! Az csak igazán a neki való! Attól félelmetes és hatalmas lesz! Megállíthatatlan. Kidobták! A vesztét akarták, mikor igenis alázatosan szolgálta az embert. Még hogy el akarták pusztítani! Majd megmutatja ő, mire képes!

Lassan, de biztosan haladt célja felé. Már nem félt, megnőtt az önbizalma. Tudta, hogy képes lesz rá. Előbb csak a vékonyabb gallyakat kezdte tapogatni, körüludvarolta őket, nyaldosta, szeretgette, mielőtt beléjük harapott volna. Erőt adtak, de nem eleget. Konokul, egyre dühösebben vetette rá magát a vastagabb ágakra, azok jajgatva adták át magukat neki. Ő pedig könyörtelen ragadozóvá vált, belemart mindenbe, majd felcsapott diadalmasan! Már tudta, nem állja útját semmi, senki.

Ezalatt robog a kocsi az országúton. A rádió bekapcsolva, éppen híreket mondanak.

„Erdőtűz van Bács-Kiskun-megyében. Bócsa mellett a fenyveserdő lángokban áll. A környező települések tűzoltói emberfeletti erővel igyekeznek megfékezni, amelyet minden valószínűség szerint egy járműből kidobott égő cigaretta okozott. A kár óriási.”

Micsoda emberek vannak! – szólt oda feleségének fejcsóválva a cigarettázó sofőr, és egy jól irányzott mozdulattal kipöccintette az égő csikket az ablakon.

 

(Fitó Ica írásai)

Hozzászólások