Azok a kilencvenes évek! Horváth Péter kecskeméti hangtechnikus kortörténeti írásainak 8. része a kilencvenes évekről. A Czollner tér FKGP székházában tartott buliknak egyszer csak vége lett – engedély hiányában.

Egy ritka pillanat, amikor a DJ is táncol – Horváth Péter a táncparketten

A soron következő szombati bulit borcserével kezdtük. Új szállítmány a büfébe, a régi pancsolt anyag pedig ment a csatornába. Mint utólag kiderült, kannás bor beszerzését illetően zsákutcába szaladtam, amire a vendégek egységes, félre nem érthető visszajelzései alapján jöttünk rá…

E kis baleset végül is nem szegte kedvüket feketeruhás barátainknak, a második rendezvényen is tiszteletüket tették, de rajtuk kívül is érkeztek új vendégek. Sőt, ahogyan mentünk bele a nyárba, egyre népesebb lett a társaság. Általában tizen-, huszonévesek, főként diákok tértek be hozzánk szombatonként, de időnként felnőttkorú látogatóink is voltak.

Határozottan emlékszem egy bicegős figurára, aki sörösüveggel a kezében odajött hozzám, és elismeréssel szólt a zenei felhozatalról, valamint kért is pár számot. Ismerősnek tűnt nekem ez az ember, azonnal tisztáztuk is, honnan. Kiss Imre, a legendás kecskeméti Dokk együttes dobosa volt. Ők akkoriban a Nosztalgia Marathonon fergeteges koncertjükkel kápráztatták el közönségüket – beleértve engem is. Imi volt az első idősebb látogató, aztán kaptunk még párat. De erről később.

Úgy tűnt, feketeruhás barátaink megtalálták a helyüket nálunk. Hontalan, nemkívánatos fiataloknak számítottak a városban. Morcona, riasztó külsejük érzékeny, kedves bensőt takart, de erre senki nem volt rajtunk kívül vevő Kecskemét egyéb szórakozóhelyein. Olyannyira sajátjuknak érezték a klubot, hogy gyakorlatilag átvették a rendezők szerepét, egymást is fegyelmezték, de a többi vendég sem nagyon garázdálkodhatott kedvére, mert éber „szkinjeink” (így becéztük őket) azonnal a renitenskedőhöz léptek, és jobb belátásra bírták. Szép szóval, persze. A klub működése folyamán egyetlen hangos, indulatos szóváltás nem történt, az anyagi kár is minimális volt.

Ez utóbbit is a kedvenc daluk, speciális koreográfiával történő kiegészítése eredményezte. A Scaffold együttes Lily the Pink című nótája olyan hatással volt a srácokra, hogy annak megszólalásakor mindegyikük széket ragadott, fordítva felültek azokra és a zene ütemére lendületesen körbe-körbetrappoltak a táncteremben. Mire a szám végéhez értünk, 4-5 szék atomjaira hullott. Kétségtelenül látványos show-t produkált ez a tucatnyi erős legény, ahogyan hozzácsapták székestül magukat a padlózatnak, de egyszer elég volt belőle! Soron kívül be kellett mennem a Székházba egy halom szerszám kíséretében, hogy helyrehozzam a lestrapált székeket, mielőtt Marika néni észreveszi. A fiúk le lettek állítva erről a mutatványról, helyette valami más, békésebb, de ugyanilyen látványosat produkáltak a zenéjükre később.

Örök zenék…

Emlékszem, hogy „szkinjeink” spontán akciója volt az is, hogy minden egyes bulin az utolsó zeneszám (Nini Rosso – Il Silenzio) elhangzásakor katonás sorba rendeződve felsorakoztak a teremben és vigyázzállásban, tisztelegve pózoltak. Hogy ez a gesztus az ő félkatonai gondolkodásukból adódóan saját maguknak vagy nekem szólt, soha nem jöttem rá.

Nyár elejére telt házzal üzemeltünk. Annyira megszoktuk remek helyünket, hogy nem volt szívem szünetet tartani, míg nyaraltunk a párommal. Ismételten számíthattam Sareny barátomra, aki helyettesített távollétünkben, és vitte a show-t tovább.

Kiss Imre, a legendás Dokk együttes dobosa

1994 őszére annyira népszerűvé vált a szórakozóhelyünk, hogy kezdtek ránk mások is – nem elsősorban zenerajongók- felfigyelni. Egy kellemes hétköznapi délelőtt italos rekeszekkel megpakolva éppen csak leálltam az épületnél, amikor észrevettem, hogy a bejárati tábla alatt egy hölgy jegyzetelget valamit. Kiszálltam, beszédbe elegyedtünk, melynek során érdeklődött a „Peti’s Oldies Club” jellegéről. Nem fedtem fel személyemet – mint később kiderült, jó okom volt rá – , mert az adóhatóság előfutárával találkoztam. Megnyugtattam, hogy itt régi zenét kedvelő baráti társaság szokott időnként zsúrt tartani, nincs jövedéki termék, meg hasonlók… Mellesleg igazat mondtam. Égetett szesz nem volt nálunk, a többi pedig a „light” kategóriába tartozott.

Pár hét múlva Marika néni berendelt magához, és közölte, hogy a környékbeli lakók sérelmezik a zajt, illetve a hazafelé menő és az utcán hangoskodó fiatalok viselkedését. Ajjaj, újabb megoldandó feladat!

Mivel már az Önkormányzathoz is eljutott a hírünk, és hivatalból vizsgálni kezdték a lakossági panaszokat, úgy döntöttem, jobb, ha egyből a legfelsőbb szintre megyek. Kolozsi R. Gyulának hívták a jegyzőt, aki nagyon kedvesen fogadott, és végighallgatva történetünket próbált jó tanáccsal szolgálni. Ennek értelmében egy aláírásgyűjtő ívvel hétköznap esténként végiglátogattam összesen vagy 10-15 környékbeli családot, és átbeszéltem velük a problémát, melyre megoldást ígértem. Ezek után ők aláírásukkal támogatták a klub további üzemelését. A következő szombaton kifüggesztett házirendben írásban, illetve szóban tájékoztattuk a közönséget a kialakult helyzetről, és kértük őket a kulturált utcai viselkedésre a jövőnk érdekében.

Úgy tűnt, egy időre ismét fellélegezhettünk, s csak a zenéről, táncról, ismerkedésről szólt az élet a Czollner téri klubban. A fiúk többségi aránya kezdett megfordulni. Egyre több lány járt hozzánk, szépen alakultak a párocskák, gyakrabban játszhattam lassú számokat. És volt is rá igény! Dusty Springfield – You don’t have to say.., Paul Anka – You are my destiny, Peppino Di Capri – Roberta és más hasonló dalok ugyanolyan sikert arattak, mint például Johnny Wakelin – In Zaire, The Doobie Brothers – Long train running, Creedence C. R. – Travelling band dalai.

Hatósági jegyzőkönyv

Az egyik csinos, fiatal hölgyvendég itt, az egyik késő őszi buli alkalmával találkozott nem csak élete szerelmével, de saját édesanyjával is, nem akármilyen körülmények közepette. Történt, hogy késő éjszaka, a buli kellős közepén beszaladt hozzám az egyik rendezőm, miszerint fontos ügyben keresnek. Elképzelésem sem volt, kik a látogatóim, de hamarosan erre is fény derült.

Két középkorú hölgy keresett fel minket személyesen az Önkormányzattól, és az ellenőrzés során kérték a klub működési dokumentumait. Valószínűsíthetően Chuck Berry ES-335-ös legendás Gibson gitárját hamarabb át tudtam volna nekik nyújtani, mint ezeket a nem létező iratokat. Üdítővel kínálás, jegyzőkönyv felvétel, őszinte válaszok során elismerés, hogy semmink sincs, végül a jegyzőkönyv aláírása.

Már éppen ez utóbbi műveletnél jártam, mikor nevetgélve kilibbent a táncteremből Kati, az említett csini lány, és azonnal földbe gyökerezett a lába, mikor felismerte édesanyját, az egyik hatósági ellenőrt. A meglepetés kölcsönös lehetett. Anyu nem gondolta, hogy szeretett lánya éppen ezen az illegális szórakozóhelyen mulatozó társaságban tölti tinédzserkorának legszebb hónapjait… Valahogyan csak túléltük ezt az estét.

A közönség mit sem sejtett az előtérben zajló párbeszéd tartalmából, én viszont éreztem, hogy meg vannak számlálva a napjaink. Mint a megőrzött jegyzőkönyv utolsó lapjáról kiolvasható, gyakorlatilag esélyünk sem volt, hogy az Önkormányzat által hiányolt engedélyeket begyűjtsük, valamint az épület egyes részeit (pl. büfé, mosdó) a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően átalakítsuk. Mi itt csak vendégek voltunk, szívességből használhattuk a Székházat, és úgy tűnik, elértük lehetőségeink határait térben és időben…

A kecskeméti Polgármesteri Hivatal épülete

Körülbelül ugyanezeket állapíthattuk meg együtt, mikor ismételten látogatást tettem a Polgármesteri Hivatalban, de ekkor már nem a jegyzővel tárgyaltam. Ebben az ügyben már ő sem segíthetett nekünk. Az emberség és rugalmasság méltányolandó párosával találkoztam 25 éves koromban, mikor jóváhagyták kérésemet. Kértem a kompetens hivatalnokot, adjanak még két buli megtartására lehetőséget, hogy elköszönhessünk hűséges, szeretett közönségünktől, és utána bezárjuk a klubot.

Nagyon jól sikerült az utolsó két rendezvény. Szívvel-lélekkel átéltük minden percét, törzsvendégek és újonnan betérők egyaránt. 1994 késő őszén utoljára szólalt meg az Il Silenzio. Nem csak a „szkinjeink”, de nagyon sokan a „civilek” közül is felsorakoztak melléjük, és némán tisztelegtek. Annyi síró, fiatal felnőttet azóta sem láttam …

Folytatás következik…

 

Horváth Péter

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások