Kedves Évi, talán kezdjük az elején. Hol születtél, hol töltötted gyermekéveidet?

Tanyavilágban töltöttem gyermekéveim legjavát Békéscsaba vonzáskörzetében. Édesapám mezőgazdasági üzemmérnök volt, és a TSZ központ közelében kapott szolgálati lakást a családjának. Búzamezők, kukoricaföldek végtelen határában nőttem föl. Legjobb barátom és óvó bácsim egy nagy fehér kuvasz kutya volt. Békéscsabán jártam gimnáziumba. 16 éves koromtól élek a megyeszékhelyen.

Milyen meggondolásból választottad a gyógypedagógiai hivatást? Bizonyára nemcsak szereted a gyermekeket, hanem ez valami mélyebb érzést is takar.
Az, hogy én gyógypedagógus lettem, nem tudatos választás eredménye volt, eleinte. A „véletlen” sodort erre az útra, de nem bánom egy percét sem, amit ebben a hivatásban megéltem! Pár évet képesítés nélkül töltöttem a pályán, majd döntöttem, ezt akarom csinálni! Munka mellett elvégeztem a főiskolát. Hogy mi lehetett a tudat alatti indíttatás? Részben én is sérült vagyok, csak az egyik szememre látok jól. Másrészt nagyon magányos kisgyerek voltam. 16 éves koromig szinte csak a könyveimet bújtam, társaságom a húgomon kívül ritkán volt. Sokáig periférián voltam minden közösségben és rengeteg lelki erőfeszítésembe került, hogy ez megváltozzon. Így érzékeny tudtam lenni mások fájdalmára, számkivetettségére.

Hol tanítottál? Tanítasz még, vagy már elhagytad a pályát?

Egy országosan és nemzetközileg elismert intézményben dolgozhattam több mint húsz évig. A neve: Esély Pedagógiai Központ. Bár több más iskolában is végeztem munkát, például a régi Trefort Ágoston SZKI, ami ma BÉKSZI, (középiskolai rehabilitációs foglalkozást tartottam tanulási zavarban szenvedő diákok részére, szerettem nagyon!) az anyaintézményem az Esély maradt mindig! A legmeghatározóbb lelki élmény számomra az autista gyerekekkel való kontaktusom marad.

Igen, sajnos fájdalmas kérdést tettél fel, elhagytam a pályát 24 év után, mert méltatlan helyzetbe hoztak a többi remek kollégámmal egyetemben. Úgy éreztem, nem fogom önként visszafelé felszedni az elvetett magokat, inkább máshol, más helyen nevelek új kertet, új életet.

Kérlek, most mesélj egy másik mesterségről, mert ugye ezt annak nevezhetem?

Igen, valóban mesterség szintjén említhető a kutyákkal való bánásmód megtanulása, aminek én még aránylag az elején vagyok. Három éve foglalkozom intenzíven kutyakiképzéssel, mióta Brendon nevű kutyámra rátaláltam. Előtte is voltak apró próbálkozásaim, de Vele együtt vált világossá, hogy ezt én szeretném megtanulni. Ha kutyakiképzésre adja valaki a fejét, tudnia kell értelmezni az állat ösztönvilágát, kommunikációját, pszichológiáját és nem utolsó sorban saját magát, mint egy csodálatos ragadozóból szelídült vad vezetőjét, irányítóját.

Mikor lettél a kutyák barátja, és hogyan tanultad a kiképzést? Egyáltalán van ennek iskolája?

3 éves koromtól van kutya a társaságomban, kisebb nagyobb megszakításokkal. Volt, amikor csak őrá hagyatkozhattam. Az archaikus elköteleződés szerintem innen eredhet. Védelmezett, erős volt és elnéző.

Felnőtt koromban, miután Gombóc nevű puli kutyám tragikus körülmények között elhagyott bennünket, nagyon mélyen meggyászoltuk. Rá egy évre kezdtem kinyílni egy új ebtárs lehetősége iránt. Erősen kívántam, hogy egy terápiás feladatokra alkalmas kutyát találjak, mert ezt szerettem volna kipróbálni. Egyszer csak kimentünk a piacra és egy pici fekete korcs kutya landolt a kosarunkban. Már volt előzetes ismeretem, így 6 hetes korától képzés alá fogtam az új „szerzeményünket”. Három hónapos korában már minden fontos engedelmességi feladatot tudott itthon. Nagyon fogékony, tanulékony állat, akinek öt percen belül bármit megtanítottam.

Amikor később – egy éves korában – kimentünk vele a kiképző központba, hogy rátegyük az i-re a pontot, na akkor kiderült, hogy a kutya más ingerkörnyezetben azt is elfelejtette, ki a gazdája!  Ez igazi kihívás – gondoltam – újraértelmezni a kutyámat, és amit tudok a kutyakiképzésről. Egy éves saját kutyás képzési tapasztalat után meghívtak, hogy kapcsolódjak be a kiképzői munkába. Jelenleg végzem az OKJ-s szintű, nemzetközi érvényességű bizonyítványt adó kutyakiképzői tanfolyamot. Júniusban vizsgázok.

Tavaly augusztus óta saját csoportokat vezetek, és én vagyok a kutya óvó néni a Békéscsabai Ifjúsági és Sportkutyás Egyesületben. Nagyon élvezem! Idő közben Brendon kutyám tökéletesen képzetté és alkalmassá vált arra, hogy iskolába, –  mármint igaziba – gyerekek közé járjak vele, és részt vegyünk az órákon, segítve, asszisztálva a diákok érzékenységét és motivációját.

Megvallom őszintén, mindig imádtam a kutyákat. A facebook-on is megosztom a kutyákról szóló híreket. Öt hete pedig kutyatulajdonos lettem! Amikor viszem a pici kutyámat sétálni, körberajongják, és az az első kérdés, hogy milyen fajta? Én büszkén mondom, hogy,,fajtiszta korcs”. Csodálatos egy kutyus, negyedik hónapos, már szobatiszta, csak épp, hogy nem beszél, és hatalmas lelke van. Ugye szerinted is van lelkük a kutyáknak?

Ez a legelgondolkodtatóbb kérdés, amit feltettél. Nehéz rá válaszolni egyértelműen! A kutyák azért szerencsés lények, mert egyszerűek, hozzánk képest egyszerűbben léteznek. Csak az adott pillanatban élnek, ezért irigylésre méltóak! Nem sopánkodnak a múlton, nem aggódnak a jövő miatt! Nem bonyolítják az életüket. Aki képes megnehezíteni a helyzetüket, azok mi, emberek vagyunk. Mondok egy példát: Valami megrémíti a jószágot, félni kezd tőle, mi, emberek meg a legnagyobb jó szándékkal belesimogatjuk a félelmet, mert azt hisszük, erre van szüksége, közben kondicionáljuk a magatartászavart nála.

A kutyák lelke nagymértékben az irányítójuk, gazdájuk lelkületétől függ! Ezért óriási felelősség magunkhoz venni őket. Tudnunk kell, hogy mi mit várunk tőlük, mire tanítjuk őket akár akaratlanul is! De, hogy kilépjek a racionalitás cipőjéből, különleges ajándék együtt dolgozni, vagy csak sütkérezni a napon a kutyámmal. Odafekszik mellém, és minden gondom elszáll. Egyszerűen találkozunk. Lehetséges lenne ez az élmény, ha nem lenne lelke?!

Mire tanítod meg őket, mi az a plusz, amit ti tudtok adni a kutyáknak, és természetesen ez által a gazdiknak?

Mi elsősorban a gazdikat „képezzük”, és ezt vállaljuk is! A kutya magatartása azonnal változik,
miután a gazdi kezébe veszi az irányítást, és tudatosan betart néhány fontos szabályt! Tudatosítani kell önmagunkban, hogy a kutya a farkastól származik, és a falka szabályai szerint működik. Mindig van falkavezér! Ha ez a szerep a kutyánké, akkor baj van. Ezek a csodálatos állatok annyi mindent képesek megtenni értünk! Ülnek, futnak, labdát hoznak, pacsit adnak, munkát végeznek vagy családban élnek a kedvünkért, hát tiszteljük meg őket azzal, hogy vezetőjük vagyunk, és ne nekik kelljen azzá válniuk!

A klikker módszert használjuk, miszerint egy kattogó eszköz segítségével kondicionáljuk az állatot a kívánt viselkedés elérésére. És persze sok – sok dicséret és jutalomfalat. A kényszerítés már kiment a divatból! Amúgy a kutyák rendkívül intelligens lények, szinte bármire meg lehet őket tanítani, ami nem ütközik fizikai képességük határába, és persze kellőképpen tisztelik a „tanítójukat” ahhoz, hogy együttműködjenek!

Írtad, hogy novellákat is írsz. Mióta és kiknek írod? Hol olvashatjuk őket?

Gyerekkorom óta mozog bennem valami kifejezésvágy. Hol írok, rajzolok, táncolok, vagy valami hasonló alkotó tevékenységet keresek. Sajnos egyikben sem kitartóan, csak amatőr szinten. Amíg tanítottam, sokszor kiéltem ilyen irányú impulzusaimat a gyerekek körében azzal, hogy különböző szakköröket vezettem, ahol Őket sarkalltam inkább alkotásra. De ha arra volt inspirációm, papírra vetettem a gondolataimat. Nincs sok írásom, de nagy szeretettel osztom meg az egyiket Veled és az Olvasókkal!

Szerencsére az irodalom iránti szenvedélyem elvezetett a Magyar Író Akadémia szépirodalmi előadásaira, ahol személyesen találkozhattam többek között Csukás Istvánnal, Jókai Annával, Háy Jánossal, Kukorelly Endrével és sok igen neves kortárs művésszel, akiktől sokat tanulhattam.

Kedves Éva! Kívánok nagyon jó egészséget. Minden álmod váljon valóra, és továbbra is maradj ilyen segítőkész embertársaid felé, ahogyan megismertelek.

Nagy L. Éva

Antoine de Saint-Exupéry Kis herceg című műve alapján írta: B. Turák Éva

A kis herceg búcsúzik

-Elmegyek- mondta a kis herceg és lehorgasztotta a fejét.
-Visszajössz majd? –kérdezte a róka.
A kis herceg ingatni kezdte a fejét. A percekig tartó csend után a róka megszólalt.
-Hová mész?
-Még nem tudom. Csak úgy … Mennem kell.
A kis herceg megemelte a tekintetét, és a róka arcát fürkészte. Tudni szerette volna, mit gondol most az, akit eddig a barátjának tekintett. A róka görnyedten ült a fűben, és sötét árnyék jelent meg az arcán. A kis herceg tétován billent egyik lábáról a másikra. Néha kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem találta a megfelelő szavakat.
-Nem volt jó velem?- kérdezte hirtelen a róka.
-De nagyon jó volt…
-Akkor miért hagysz itt?
-Nem tudok rá válaszolni, mert mindig örömmel tölt el, mikor látlak. Minden nap vártam a találkozást veled, és egy darabig semmi másra nem gondoltam, csak arra, amit meséltél nekem. Alig vártam a másnapot, hogy újra eljöhessek hozzád. Később a nagy boldogság csökkenni kezdett, és egyre inkább úgy éreztem, valami hiányzik. Még nem találtam meg azt, amiért elindultam. Még nem értem az utam végére, tovább kell mennem. De ez nem a te hibád.
-Hiszen mindketten tudtuk, hogy így lesz. Már a kezdetén tudtuk, mikor kértelek, hogy szelídíts meg engem. Egy róka és egy kisfiú nem maradhatnak együtt örökké – nézett föl a róka.
A kis herceg kényelmetlenül érezte magát. A lába legszívesebben elfutott volna, de a szíve helyben tartotta.
Végül leült a földre. Egyik kezével szórakozottan tépkedni kezdte a füvet. Sárga haját teljesen átvilágították a napsugarak. A róka elszoruló torokkal nézte az aranyló fürtöket.
-Tudtam azt is, hogy fájni fog, amikor itt hagysz -törte meg a csendet-, és mégis akartam, hogy szeress meg engem. Mert így minden nap eljöttél, és jó volt várni téged.
-Féltem, hogy haragudni fogsz rám -mélázott el a kis herceg, majd folytatta:
-Ezért volt, amikor úgy éreztem, nem jövök elbúcsúzni, csak fogom magam, elrepülök és úgy teszek, mintha sosem ismertük volna egymást.
-Igen, tudom, hogy megfordult a fejedben. Már régóta várom ezt a napot. Rettegtem tőle, hogy megteszed. De akkor úgy éreztem volna, hogy hazugság volt minden együtt töltött percünk, és annyit sem jelentek a számodra, hogy együtt legyünk a fájdalomban. Tudod, van szép és van csúnya fájdalom. Ez most egy szép fájdalom.
-Szép fájdalom? –csodálkozott a kis herceg.
-Igen, mert ketten vagyunk benne. Egymás szemébe nézünk és hagyjuk fájni. Bátrak vagyunk, mert itt vagyunk mindketten együtt. Teszem azt, ha nem jössz elbúcsúzni, én vártalak volna esténként ugyanúgy, még nagyon sokáig. Első nap arra gondoltam volna, hogy biztosan nagyon fontos dolgod akadt. Második napon aggódtam volna, hogy bizonyára beteg vagy. Később jött volna egy szörnyű érzés, hogy nagy baj érhetett, és veszélyben az életed. De legvégül úgy kellett volna tovább élnem, hogy sosem tudom meg, miért hagytál el. Minden napom azzal telt volna, hogy kínoz a lelkiismeretem, mit vétettem ellened. Vagy hazugság volt az egész, és sohasem voltam neked igazán fontos. Mivel most eljöttél elbúcsúzni, tisztelsz engem. Fontos vagyok neked. Ezért ez szép fájdalom.
-Hüm – hümmögött a kisherceg. – Most tanultam megint valami újat.
-Látod, mi ezért találkoztunk, hogy tanuljunk valamit egymástól. Barátok vagyunk, mert amit kaptunk, nem felejtjük el sohasem. Ezáltal kicsit mások lettünk mindketten. Gazdagabbak.
-Gazdagabbak? Az nem csak sok pénzt jelent?
-Nem, egyáltalán nem –válaszolta a róka.
-Indulnod kell.
-Igen- mondta a kis herceg és felállt. Szerette volna utoljára megsimogatni a rókát, de meggondolta magát. Lassan megfordult és elindult. „Még jó lenne valamit mondani” – suhant át rajta a gondolat, de mégsem szólalt meg. Egyszer még visszanézett, de a róka akkor már nem volt sehol.

Ajándék

Vajon tudok még én is adni Neked valamit? Zavartan kotorászom a zsebeimben. Kifordítom az egyiket. Üres. Kifordítom a másikat….Hopp! Ebből kihullt valami, majd halkan puffant a padlón. Odakapok, de a valami megindult és szélsebesen gurulni kezdett. Futok utána, hisz ha eltűnik, hogy lesz belőle ajándék, de az a valami csak robogott hegyen föl, völgyön le. Már csorgott a homlokomról a verejték ebben a nagy rohanásban, mikor hirtelen megállt előttem.
– Most megvagy! – kiáltottam, de mielőtt elkaphattam volna, pattogni kezdett, mint a gumilabda, és mintha gúnyolódni akarna velem, az arcomtól fél méterre ugrált, pontosan az orrom előtt.
– Feladom!- ültem a sarkamra reményvesztetten. Nincs mit adnom ajándékba, semmim nincs ezen kívül a pattogó izén kívül!
Miközben így mérgelődtem, egyszerre valami nagyon különös illat járta át érzékeimet. A reménytelennek tűnő hajsza közepette nem is vettem észre, hogy egy mézillatú réten üldögélek, százszorszépek és pitypangok társaságában. A puha szellő észrevétlenül orromba csábította a sárga, zöld, rózsaszín illatokat, melyek bódító varázsa új reményt adott.
– Igen! – kiáltottam hangosan.
– Ezt viszem, ezt adom! Annyira finom! – és elkezdtem begyűrni két marékkal a zsebembe a tavasz illatát. De az bent is volt, kint is maradt egyszerre, és sehogy sem akart megtelni vel
e a zsebem.
Nagy igyekezetem közepette alig vettem észre, hogy az én kis pattogó izém elkezd szélsebesen forogni-pörögni, olyan gyorsan, hogy már szemmel alig lehet követni. Majd a nagy sürgés hatására egyszer csak hopp, pukkant egyet, és száz apró buborékká változott. A kicsiny gömböcskék oly könnyűek voltak, hogy a szellő felkapta őket, forgatta, szelíd keringőt járva tovább gördítette mindet a levegőben. Tánc közben mindegyikük egy pillanatra aranygömbbé változott a rajtuk megcsillanó napsugarak kívánságára. Majd lassan ellebegtek a távolba.
– Ezt akarom! Ez gyönyörű! – futottam a gömbök után, de azok könnyedén kicsusszantak a kezemből és perceken belül láthatatlan távolságba kerültek.
-Ó! – kiáltottam szomorúan, sőt a lábammal toppantottam is mérgemben.
– Ha ezt sem lehet, akkor megint itt maradok üres kézzel, tehetetlenül!
Bánatomban céltalanul sétálni kezdtem és észre sem vettem, hogy a közeli kis patak partjára tévedtem. Leültem a meredélyen és lehangoltan dobáltam a kavicsokat a vízbe. Szememmel követtem a hullámokba eső kövek útját. Hosszasan játszottam ezt a játékot, elrévedtem a hullámokon, valahol messze jártak a gondolataim. Őszintén sajnáltam magam.
Egyszer csak – úgy az ötvenedik dobás után – megállt a kezem a levegőben. Ránéztem a megfogott kavicsra és elmosolyodtam. Szürke, egyszerű kis kövecske volt, de nekem mégis szépnek tűnt.
– Hány éves lehet? – suttogtam alig hallhatóan.
Tenyerem közepébe helyeztem és faggatni kezdtem. Honnan jött, hova tart? Mit látott, mit hallott végtelennek tűnő élete során? És ő mesélt. Sok száz kalandot, vergődést, elválást, simogatást, elakadást, melegedést és nehéz fagyokat. Napfényt, éjszakát, tavaszt és őszt. Mindent, mit hosszú útján megélhetett.
Hallgattam, majd gondoltam egyet és megkérdeztem, eljönne-e velem. A válasza igen volt. Elmondtam, hogy ajándékba szánom valakinek, erre ő csendesen belesimult a zsebembe….

2013. május 24.

Hozzászólások