Talán soha nem érek a végére a missziónak, amit felvállaltam/felvállaltunk, hogy bemutatjuk a Montázsmagazinban azokat az embereket, akik talán többre képesek, mint az átlagember. Amolyan művészemberek, akik fennakadnak a ,,halászhálón”. Egervári Józsefre is így akadtam rá a világhálón. Olyan ,,tetszenek” versek és írások bukkantak elő, amelyek arra ösztönöztek, hogy Önöknek is bemutassam az “elkövetőt”.

Kedves Józsi, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Talán induljunk a kezdet kezdetétől, a megszületésedtől!

Azt szoktam mondani, nem vagyok öreg, csak régi, még a múlt évszázadból, a múlt évezredből. Jász vagyok, sváb, netán német felmenőkkel megkeverve, ezt ma már nehéz lenne kideríteni. Jászberényben születtem, ott is éltem sokáig, aztán a ’80-as évek elején először a Magyar Néphadsereg marasztalt egy különleges „wellness hétvégére” a ceglédi fogda hűvös magányába. Akkor azt gondoltam, soha többé nem teszem be a lábam ebbe a városba, mely első találkozásunkkor így vendégel meg. Aztán másképp alakult, immár huszonhatodik éve Cegléden élek, feleségemet követtem ide, aki itt született.

Milyen gyermekkorod volt? Hol élted le ifjú éveidet?

Jászberényben töltöttem a gyerekkoromat, munkásszülők gyermekeként. A sport és az olvasás furcsa elegyében, vezetgettem, pányváztam tehenet drága nagyanyám húgánál a tanyán. Tízévesen elindultam világgá, mert meg kellett ennem a levesben a répát, amit nem szeretek a mai napig sem, s azt a sanyarú sorsot csak hamuba sült pogácsával és vándortarisznyával lehetett szebbé tenni. Nem jutottam túl messzire, visszavittek. Amikor még kisebb voltam, nem tudtam eldönteni, hogy űrhajós legyek-e vagy indián. A Holdra-szállás és Karl May hadakozott egymással bennem, s mai napig sem hirdettek győztest. Azt hiszem, boldog gyermekkorom volt sok focizással, játékkal, olvasással.

Huncut kiskölyök voltam

Hogyan kerített hatalmába az írás?

Először az olvasás kerített hatalmába. Valószínűleg diszlexiás lehettem (de nem biztos), mert általános iskola első osztályában vérre menő háborút folytattam a betűk ellen. Nem bírtunk egymással, szüleim nem bírtak velem, én meg magammal sem, s ebből azért adódódott olykor sírás-rívás. Amikor kitört a vakáció, akkor kezembe akadt Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című könyve. Dühösen szemeztünk egymással, aztán barátkozni kezdtünk, s nyár végére teljesen tökéletesen olvastam, sőt, élveztem, imádtam az olvasást.

Mikor kezdtél verseket írni, írással foglalkozni? Újságíróként hol dolgoztál?

Mint mindenki, én is akkor „borultam össze” a lírával, amikor középiskolás koromban szerelmes lettem egy gyönyörűséges osztálytársnőmbe. Fogalma sem volt róla szegénynek, bátortalan, torzonborz hajú, gátlásos pasi voltam, pedig két kockás spirálfüzetet is teleírtam szörnyűséges versekkel, hátha az segít. Nem segített, még szerencse, hogy nem mutattam meg a hölgynek, mert akkor tovább rontottam volna egyébként is reménytelen helyzetemen.

Onnantól kezdve folyamatosan írtam verseket, biztos voltam abban, hogy hamarosan világhírű költő leszek. Mai napi is őrizgetem azt a tucatnyi füzetet, mely a világhírnév felé hivatott irányítani, ha néha-néha kezembe kerül egyik-másik, s beleolvasok, akkor bizony jól szórakozom. Azok is – zömében – pocsék versek voltak.

Középiskola, zene, buli

1994-ben kerültem a Pest megyei Hírlaphoz külsős újságíróként, aztán egy hónap múlva megszűnt a lap. Gyanúsnak tűnt, hogy ennek is én vagyok az oka, de a helyi ceglédi újsághoz irányított a főszerkesztő. Azt mondta, ott biztosan szívesen fogadnak. Úgy tűnik, hűséges, kitartó vagyok, tizenhét évig maradtam ott. Publicistája lettem annak a ceglédi közéleti, kulturális hetilapnak, az utolsó időkben pedig főszerkesztő-helyettese, főszerkesztője is. Ott tanultam meg írni valamilyen szinten. Sokat köszönhetek Dr. Koltói Ádámnak, aki előttem volt az újság főszerkesztője, s türelemmel lenyesegette vadhajtásaimat.

Aztán beletenyerelt a politika mindenbe, többedmagammal – egyik napról a másikra – hagytuk ott a szerkesztőséget. Mellette sokat dolgoztam együtt Kisfaludi Péterrel, sok interjút készítettem a Gerjepart nevű közéleti, kulturális időszaki kiadványába, sőt, ha jól emlékszem, ő jelentette meg első novelláimat is. Tizenhét év alatt sokat „koptattam” a tollamat, főleg közéleti témákban. 2011-ben, amióta elváltak útjaink a helyi újságtól, s „megörököltem” az akkor indított Facebook-oldalt, ismét csak a versekkel, novellákkal foglalkozom, s örömömet lelem bennük.

Tablókép

Mit írsz gyakrabban: verset vagy novellát?

A próza a szívem csücske, bizonyos szempontból megmaradt az analitikus újságírói szemlélet, zömében akkor írok prózát, amikor a téma nem hagy nyugodni. A magyar nyelv gyönyörűséges, gazdag! Kis képzavarral élve azt mondhatnám, puha, finom ecsettel, milliónyi árnyalattal készülhet a mű, s ha az én ecsetemmel olyan alkotások kerülnek a vászonra, melyek megérintik az olvasót, megértik, amit el szeretnék mondani, meg szeretnék mutatni, akkor nekem ez a sikerélmény.

Botor fejjel létrehoztam valamikor egy Facebook-csoportot Literatura néven (már az elnevezés is nagyképű!), s ott a nyitóbejegyzés a következő: „A szavaknak nagy hatalma van, de nagy felelőssége is. Senki se felejtse el!” Igyekszem ehhez tartani magam én is, s igazság szerint ezt várnám mástól is, de ebben sokszor nincs egyetértés. Ám már nem küzdök oly vehemensen azért, hogy mindenki jól és jót írjon, rájöttem, a „szívecskés szmájlik” világát én nem tudom megváltoztatni, de már nem is akarom.

Nagyjából ugyanannyi verset írok, mint prózát, a versírás számomra a szabadság, sokszor humor, pimaszság, máskor végletes, végzetes érzelmek, szerelmes játék a szavakkal, verssorokkal, rímekkel, gondolatokkal. Mindkettő fontos számomra, a próza a komolyság, a versek pedig a falak, korlátok hiánya miatt.

Egy kiállítás megnyitón a zongora mögött

Kik a kedvenc íróid, költőid?

Hosszú a lista: Ady, József Attila, Nagy László, Petri György, Faludy György, Karafiáth Orsolya, Erdős Virág, Spiró György, Eszterházy Péter, Nádas Péter, Shakespeare, Camus, Bulgakov, Orwell, Bukowski, Ginsberg… Fel sem tudom sorolni, annyi író és költő művét szeretem, ám kedvelem az abszurd drámákat is. A könyvespolc egy zárt világ, ám örömmel olvasom kortársaimat, s találok közöttük nagyon jó tollú költőket, írókat. Remélem, minél hamarabb felfedezik őket, s megjelentetik köteteiket.

Volt olyan, aki azt arra biztatott, hogy abba ne hagyd az írást, mert nagyon jó, amit csinálsz?

Igen, előfordult már, bár úgy sejtem, akkor is írnék, ha csak az íróasztal fiókja telne meg a versekkel, novellákkal. Amikor „mentegetőzöm”, azt mondom, hogy ez az én pszichoterápiám, bár úgy sejtem, minden írástudó hasonlóképpen éli meg az alkotás folyamatát. Nekem is jólesik a dicséret, ám nagyra értékelem, ha valaki felhívja a hibáimra a figyelmet, mert abból tanulok. A virtuális térben egyébként is vigyázni kell a kritikus hanggal, érzékenyek az alkotók.

Látom, hogy az interneten nagy népszerűségnek örvendhetsz, nagyon sok like-ot kap egy-egy alkotásod.

Ezt a népszerűséget én nem annyira érzékelem, kevés a visszajelzés, bár nem a lájkokat hiányolom. Amikor besodródtam erre a virtuális irodalmi hadszíntérre (mert sajnos sokszor az), irritált, hogy pocsék versek, pocsék írások mennyi lájkot kapnak, a jók viszont alig. Dunát lehet rekeszteni „írókkal, költőkkel”, s rájöttem, a jókat ott kell keresnem a könyvespolcomon, mert ha véletlenül lekapcsolják az áramot (mint ahogy ezt megjegyezte egy beszélgetésünkkor Szecsődy Péter), ez a virtuális tér összeomlik, semmi sem marad meg belőle. Egy könyvet még fújhat jó helyre a szél, egy könyvet még kézbe vehet az utókor is. Természetesen a face-en látok azért jó tollú írókat, költőket, s bízom abban, hogy sikeresek lesznek.

Irodalmi est (Vaskó Ági, Fehér Csaba, Kránitz Laura és Bella Beáta társaságában, Marcellus Hesperus pedig lemaradt a fotóról)

Melyik irodalmi csoportban olvashatjuk még írásaidat?

A Literatura a saját csoportom, ott mindenképpen, havi rendszerességgel a pécsi Litera-túra Magazin is megjelentet tőlem írásokat (köszönet érte Hajnal Éviéknek), a Hetedik oldalán is feltűnnek verseim, novelláim (Ferenczfi Jánoséknak köszönve ezt), s még néhány Facebook-csoportban (Gondolati líra, Parnasszus, Impulzus Irodalmi Műhely, Íróműhely, PCI és ismerősei…). Sok csoportból már kiléptem. Ha belegondolok, az internetes jelenlét sok lehetőséget rejt, ám kérészéletű „dicsőség” ez, tömegtermelés folyik, s ha nem tennék fel írásokat egy hónapig sehová, fel sem tűnne senkinek.

Nem gondoltál még arra, hogy kiadd az írásaidat?

Nyilván ez a célja minden tollforgatónak, én sem ellenkeznék, ha könyvben jelenhetnének meg verseim, novelláim (imádok minden új könyvet kézbe venni, megtapintani, megszagolni), de eddig még csak komolytalan ajánlatokat kaptam. Annak nem látom értelmét, hogy megfelelő, profi háttér nélkül (melyre csak komoly kiadóknak van lehetőségük) a kinyomtatott példányok kilencven százaléka örökre a könyvespolcon porosodjon. Még jobban kell írnom, aztán majd kiderül, ez mire elég.

Tagja vagy valamely irodalmi vagy művészeti körnek, egyesületnek?

Nem. Senki sem hívott még meg, én pedig nem kopogtattam.

Mit szól a családod, hogy ilyen dolgokra fordítod a szabadidődet? Bizonyára büszkék rád.

A családom szemérmes. A ráutaló magatartásból persze értek, s ez elég is, bár néha a gyermekeim nyíltan megdicsérik egyik-másik írásomat, s mivel eléggé kritikus gondolkodók, komolyan is veszem ezeket a dicséreteket.

Milyen terveid, vágyaid vannak?

Időt és nyugalmat szeretnék, hogy tudjak írni. Aztán pedig pezsgést, nevetést, ölelést, mikor megmutatom, hogy mit írtam. Már két-három kötetnyi anyag „lapul” a számítógépen, s a fejemben is még vagy öt-hat könyvre való írás, úgyhogy csak idő és nyugalom kell, semmi más.

Kedves Józsi, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést. Kívánok számodra jó egészséget, számtalan ihletett pillanatot, hogy minél több írással meg tudd örvendeztetni az olvasókat. Remélem, hogy egyszer Kecskeméten találkozunk, hiszen Cegléd nem is olyan messzire van tőlünk.

 

Sakkparti

Bakardi Barnabás úgy számolta, még tizennégy év van hátra a nyugdíjig. Ha megéri. Ha lesz még nyugdíj. Tízedik kávéját itta, egyszer azt olvasta a Kiskegyed című tudományos szaklapban, hogy a kávé meghosszabbítja az életet, antioxidánsokat tartalmaz, leköti a szabad gyököket. A kávét ismerte, a többit nem, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, éjfélt ütött a templomtorony órája, a rekedt harang tizenkettőt kondult, műszakkezdésre tolongott a szellemvilág, holt lelkek, manók, démonok flangáltak a szobában; a férfi elgondolkodva bámulta a nyüzsgést, de ők rá sem hederítettek.

Argaust várta, a sötét démont, aki őrületbe kergette az embereket, láthatatlanul mozgatta a tárgyakat, félelmetes hangokat és zajokat generált, s mindig kinyitotta az ablakot, ha valaki épp a hatodik emeletről akarta kivetni magát.

Jókat beszélgettek, néha lejátszottak egy sakkpartit, a démon pocsék játékos volt, még egyetlen egyszer sem sikerült nyernie, olykor ittak egy pohár finom, száraz vörösbort, máskor pedig csak ücsörögtek az erkélyen, s bámulták a belvárosi éjszaka forgatagát, a gazdag ficsúrokat, az elkényeztetett fruskákat, a kuncsaftra vadászó prostituáltakat, a minden rezzenésre figyelő drogdílereket, a zsebtolvajokat…
Argaus szerint semmit sem változott az elmúlt ötezer évben a világ, legfeljebb a divat, a fegyverek, ma már változatosabban lehet ölni. Bakardi Barnabás elmélázva bólogatott, úgy sejtem, fűzte hozzá, az emberi gondolkodás nem elég hatékony, mint a bogáncs, beleragad egy gondolatba, tévképzetbe, s nem szabadul többé. Ha Istenben hisz, semmi sem téríti le az útról, ha utálja a cigányokat, a zsidókat, a pirézeket, akkor mindig utálni fogja őket, történjék bármi, s ennek nagyon egyszerű oka van, a félelmek, az összeesküvés-elméletek sarából összegyúrva kergeti őket egy láthatatlan démon, melytől már képtelenek szabadulni; haragot, gyűlöletet teremt ez a düh, pótcselekvés az elveszett álmok miatt; mintha a máj túl sok epét termelne, pedig nem a máj a hibás, hanem a pocsék étrend, a zsíros ételek, a kolbász és a szalonna. Argaus megveregette barátja vállát, kihörpintette maradék borát.
– Mennem kell – mosolyodott el –, őrületbe kell kergetnem még néhány diktátort.
– Nem unod még ezt az állást? – kérdezte tőle Bakardi.
– De.
– Lehetnél segítője is ennek a tökéletlen népségnek.
– Lehetnék. De felesleges. A félelmek és az összeesküvés-elméletek sarát nehéz lemosni – nevetett fel hangosan.
– Holnap? Egy parti sakk?
– Holnap. Egy parti sakk. Hátha egyszer már én is nyerek.
A férfi egy bólintással köszönt el, mosolyogva bámult a démon után. Összeszedte a sakkbábukat, visszapakolta a lapos dobozba mindegyiket, de az utolsót kiejtette a kezéből. Egy király volt. Sötét király. Visszadobta a többi közé.
Argaus pohara mellett talált egy cetlit, szabályos, szálkás betűkkel írottan rövid szöveg állt rajta. Feltette orrára az okuláréját, s olvasni kezdte: Már a sejtekben is nagy a csönd, alapjárati működéssel lökdösődnek a molekulák, kedvtelenül, belefáradtan a tegnapba, a mába, a holnapba; déja vu, az idő örvénylik, felhozza a mélyből a leülepedett szennyet; Brutus egyetlen tőrdöféssel ölte meg Cézárt, mindig vannak árulók (vagy lázadók), a hatalom metamorfózisa mindig a vég, vagy így, vagy úgy, bár nincsenek kétségeim, mindig jönnek új diktátorjelöltek, mindig lesznek új spiclik és új árulók, aztán az új lázadók következnek soron. Így folytatódik ez, míg világ a világ. Kevés az ölelés.

 

Huncut matematika

Aléltan hullik
szemérmetlen dekoltázsodba
tekintetem,
eluralkodik rajtam az
esztelen, nesztelen vágy,
hogy egekre fessek orgonát,
halomba rakjam az ostoba,
mostoha időt,
kerítőnők fogságába essem,
s elfelejtsem,
mily veszélyesek a nők.
Aléltan hullik
szemérmetlen dekoltázsodba
tekintetem,
s hirtelen azon veszem
észre magam,
minden gondolatom
alaktalan,
majd hiánytalan
tökéletességgel
ugrik be a képlet,
miképpen lehet
felületét számolni
a gömbölyűségnek.
Aléltan hullik
szemérmetlen dekoltázsodba
tekintetem,
hol már csak a
sejtelem merészel,
s már nem lehet
beérni a résszel,
csak az egésszel,
s majdnem ledönt lábamról
a disszonancia,
bennem a hiba,
hogy már nem elég
a fantázia.
Aléltan hullik
megértő mosolyodba
elgyötört tekintetem,
hát mégsem vagyok
érdemtelen,
nincs máz,
nincs frász,
kiteljesedik a
dekoltázs,
bolygók együttállása,
semminek sincs határa,
semminek sincs vége,
minden le és helyére
kerül végre,
s örülök, hogy
(bár rég, de)
jól megtanultam
a felületszámítás
képletét.

 

Rómeó és Júlia

Rómeó,
a kicsit öregedő,
kiben még munkál
a teremtő erő,
ott áll a díszes
erkély alatt,
nehezen jutnak
eszébe szép szavak,
falnak támasztva
a létra,
ám szerelmes
hősünk kicsit
málé, kissé méla,
a kötélhágcsót
meglibbenti a szél,
nagy a veszély,
ám nagy a vágy
és mély a kéj,
csal a látszat,
nem könnyű ily
ostrommal bevenni
ezt a várat.
Rómeó,
a kicsit öregedő,
kiben még
elegendő az erő,
kicsit lihegve
jut fel az emeletre,
Júlia fölé hajol
szerelmesen,
mély dekoltázsában
édes rejtelem,
Rómeónak lélegzete
mellkasában ragad,
szíve zavartan dobol
új ritmusokat,
lehunyja elpirulva
szemét,
jaj, ugyan képes-e
szeretni még?
Júlia kacag,
kezébe fogja
a férfi kezét,
ha sáncugró lennél,
édes,
akkor is csak érted
remegnék,
súgja halkan,
s hozzábújik kedvesen,
mert ilyen ez az
öregedő szerelem,
tüzes még a hév,
a szándék,
pedig minden
esztendő ajándék,
ám a varázslat a régi,
Rómeó szívét megigézi,
rút ráncait rendezi
rakoncátlan mosolyba,
miközben édes Júliáját
gúnyájából kibontja.

 

Hazám

Gyomoktól uralt
fura tájék,
hol cinikus
plakátmosoly
hizlal uradalmat,
és keserű csönd
ízleli a zsíros
kenyeret
vagy szárazat,
hol uram-bátyám
mondja ismét:
ki az úr és
ki paraszt,
hol gyomoktól
felvert megint a
magyar ugar,
hol félelem
teremt szolgát,
s Mammon
csatlóst,
hol háború
dúl, „fényes”,
pedig rozsdás
a kard,
hol sötét
terjeng,
s rézből van
az arany,
hol mesterséges
árkokban
szennyes lé
hömpölyög,
s kettéhazudott
ország
sírva vigad…
Gyomoktól uralt
fura tájék lettél,
hazám.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

 

Hozzászólások