Kedves Vilma! Néhány nappal ezelőtt készült egy interjú nővéreddel, Violával a Montázsmagazin Íróklubjában. Különleges élettörténete felkeltette az irántad való érdeklődésemet is, hiszen a ti sorsotok összefonódik: együtt is, külön-külön is izgalmas olvasnivaló.

Mikor és hol születtél? Milyen volt a gyermekkorod?

1941. július 14-én születtem Rákoskeresztúron, ez ma Budapest XVII. kerülete. Szegényesen, félárván éltünk, anyánk özvegyen nevelt fel bennünket a nővéremmel együtt. A normál iskola mellett az Állami Artistaképző Iskolát is elvégeztem, hajlékony akrobataként diplomáztam.

Hogyan indult a pályafutásod?

Nehezen indult a pályakezdés, segítség nélkül. Mindenre magamnak kellett rájönnöm, kitalálni, hogy állhatnék munkába. Több évi hányattatás után bekerültem egy trapéz számba, itt mindent elölről kellett megtanulni, de ezzel a csoporttal bejártam Angliát. Szerencsére gyorsan tanultam nyelveket, ami nagy könnyebbséget okozott a továbbiakban. A turné végén úgy gondoltuk a nővéremmel – aki táncosnő volt –, hogy jó lenne duettben, együtt dolgozni. A megvalósítás nem ment könnyen, de végül sikerült, és Nyugat-Európa országaiban léptünk fel kb. 10 éven keresztül Sisters Farkas néven.

Tehát így fonódott össze a két testvér pályafutása. Mesélj ezekről az évekről, kérlek!

Jugoszlávia volt az első helyünk. Én már kinn dolgoztam szólóban Szarajevóban, szereztem kettőnk részére szerződést Belgrádba. Leleveleztük, hogy a határon találkozunk. Nővérem odajött télvíz idején a nagy hóban, s együtt indultunk Belgrád és új életünk felé. Innentől kezdve mintha mesevilág vált volna valósággá: tengerparti szerződés, majd olasz impresszárió által Olaszország nyílt ki előttünk. Végig utaztunk, dolgoztunk az északi Tiroltól kezdve egészen Szicíliáig, majd visszafelé. A tíz év alatt dolgoztunk még Spanyolországban, Franciaországban, a Benelux Államokban, Svájcban, Németországban és Ausztriában.

Mi hozott fordulatot az életedbe?

Közben meseszerű fordulat állt be, ugyanis Bolognában a magyar Cirkusz is szerepelt, s az igazgató felkért, majd leszerződtetett a vegyes vadállatszám idomárjának. Turnénk után elfoglaltam helyemet új posztomon: négy oroszlán, két leopárd és két fekete dog. Sok munkával, próbával, szerepléssel külföldön, elkezdődött eseménydús életem. Még Dél-Amerikába is eljutottunk. Idézek egy német újságból: „a néző nehezen dönti el, mit csodáljon leginkább Farkas Vilmában, varázslatos szépségét, charme-ját, vagy azt a végtelen nyugalmát, amellyel akarata alá rendeli a vadállatokat. Az, hogy oroszlánok között akrobata mutatványokat végez, legalábbis ritka attrakció, s cirkuszközönségünk körében eddig ismeretlen”. Dél-Amerika után elbúcsúztunk egymástól, az állatok a veszprémi állatkertbe kerültek jól megérdemelt pihenésre.

Oroszlánok, leopárdok és kutyusok lettek a partnereid a cirkuszban egy időre. Nagy sikered volt állatidomárként. Te hogyan élted meg ezeket az éveket? Nem féltél soha?

Bent a ketrecben, ha fél is az ember, kimutatni nem szabad. Naponta adódnak veszélyes szituációk, különösen a párzási időszakban. Ha az állat támad, nem szabad hátrálni, de tudni kell, hogy meddig. Egy ideig hagyja magát ütni, aztán végső félelmében annak ugrik, aki ott van.
Az ösztönök hihetetlenül erős parancsával szemben semmiféle emberi beavatkozás nem segít. A korbács a legkevésbé, amit különben magam szinte soha nem is használtam fenyítésre. A korbács a porondon és a gyakorlás során csak irányító eszköz. Az egyik „védelem”, hogy a tűzoltó, fecskendővel a kezében várakozik a ketrecen kívül, készen a beavatkozásra. Egyik este azt mondja nekem az tűzoltó: „Művésznő! Integessen, ha baj van, és nekem locsolnom kell!” Nevettem, bár nem sok kedvem volt hozzá és azt feleltem: „Ha magának locsolni kell, akkor én már rég nem tudok integetni.”

Aztán egymás után születtek a kicsik, nekünk pedig minden este fel kellett lépnünk. Előadás előtt egy órával elvettem a kicsiket az anyjuktól. Nem hiszem, hogy bizonygatnom kellene, mit jelent ez a vadállatoknál. Majd a kicsinyeitől megfosztott anyával kiállni a porondra és rávenni, rákényszeríteni a produkció pontos végrehajtására.

Egy alkalommal szinte csak a csoda mentett meg. Nahártól valahogy elvettem a néhány hetes kölykeit és nagy nehezen lement az előadás. A szám végén Nahár valamiféle ideges zavarodottságában nem akart kivonulni a porondról. A többi állat, köztük Szultán, a hím már a kifutóban volt. Nahár egyre zavarodottabban és vadabbul viselkedett. Bekövetkezett a kivételes esetek egyike, amikor korbácsot kellett használnom. Az anyaállat hátán csattanó ostor hangjára Szultán hirtelen megállt a kifutóban, megfordult és felém vetette magát. Miért, miért nem, ma sem tudnám megmondani, Nahár abban a pillanatban megindult a kifutó irányába. S ez az utolsó pillanatban megtorpanásra késztette az apaállatot. Megvárta, míg Nahár elhalad mellette, és szinte tőlem fedezve, féltékenyen kísérte ki a kölykeihez.

A leopárd viselkedése alattomos, nehezen idomítható, kiszámíthatatlan, fentről vagy hátulról is támad. Az oroszlán sokkal nyíltabb, támadási szándéka látszik, mindig szemből támad, de azért nem tanácsos háttal állni neki. Vagyis minden állatot állandóan szemmel kell tartani.

Munkád során bebarangoltad a fél világot. Mikor és hol telepedtél le, hogy családot alapíts?

Az oroszlánoktól való búcsú után új életet kezdtem két fekete-fehér dog bébi megvásárlásával, betanításával, és így indultunk neki hárman a nagyvilágnak, lakókocsival és a fehér Mercedesszel. A szám kitűnőre sikerült, mindenhol nagy tetszést aratott. Kutyáim voltak hű kísérőim, munkatársaim, védelmezőim több mint tíz éven át. Aztán elérkezett a nyugdíjuk ideje, házőrzők lettek. Megállapodtam én is, férjhez mentem, gyermeket szültem, aki ma már orvosnő. Van egy nagy hobbija, a kutyák szeretete. Hogy honnan örökölte?

Kérlek, mesélj a mostani életedről! Hogyan telnek a napjaid? Milyen örömeid vannak? Van-e üzeneted, tanácsod a hasonló korú hölgyek számára?

Öregesen telnek a napjaim, szerencsére még el tudom látni magam. Pihenésre nincs időm, sokat tevékenykedek a kertben, és ellátom a velem élő állatokat. Mint a hasonló korúak, egyre több időt töltök a szakrendelőkben. Mit lehet tanácsolni? Ne unatkozzanak, legyen munkás céljuk, vigyázzanak az egészségükre és a jó kedélyállapotukra!

Köszönjük szépen az interjút! Jó egészséget és még sok vidám, örömteli percet kívánunk, kedves Vilma!

Weninger Endréné Erzsébet

2014. február 21.

Hozzászólások