Azt mondhatom, hogy szép és nyugodt volt a kisgyermekkorom, de mindig égett bennem egyfajta tűz. Már 5-6 évesen szerettem történeteket kitalálni és mesélni. Szüleim közül édesanyámtól örököltem az esztétikai és a szépérzéket. Ő volt ilyen (azért beszélek róla múlt időben, mert sajnos 5 éve meghalt). Azonban szüleim nagyon racionális emberek. Édesapám közgazdasági pályán mozgott, édesanyám pedig pénzügyi vonalon. Így szinte természetes, hogy nem értették meg, nem érthették meg azt a tüzet, mely bennem volt. Édesapám, aki ma már 85 éves, még mindig nem vesz komolyan. Így előre borítékolható volt, hogy a jogi pálya jött szóba a művészi helyett, mondván: művészetből nem lehet megélni. S mivel oda magyar és történelem volt a felvételi, ezekből pedig kitűnő voltam, a dolog eldőlt. Középiskolában a magyartanárnőm figyelt fel rám, ő nevezett a pályázatra is. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Az Írók Szakszervezete felfigyelt a tehetségedre, de mi történt azután?

Igen, az Írók Szakszervezetének pályázata meghatározó volt, megerősített abban, hogy nem csak én képzelem, hogy van érzékem az íráshoz. Továbblépés azonban nagyon sokáig nem volt. A fióknak írtam, és nem is sci-fit. Pedig ott akkor azt mondta egy írótársam, hogy én csak azt írjak. Bezárkóztam. Így például meg sem kerestem a Forrást. Csak egy-egy kiválasztott személy olvashatta el a műveimet. Azután áttértem a sci-fire, ahogy javasolták, s végül összeállt a kép, hogy hogyan és mit kellene írnom, csak ekkor még azt nem tudtam, hogy kinek…

Tagja lettél az AVANA sci-fi egyesületnek is.

A pályázaton egy mély filozófiai mondanivalójú sci-fivel lettem harmadik. Ez nagy szó, mert a sci-fi lenézett műfaj, de írásom koromhoz képes olyan mély volt, hogy elsöpörte ezeket az előítéleteket. Sok lehetőséget rejt magában, s az idő engem igazolt. Már nem tudom megmondani, hogy ki hívta fel a figyelmem az Avana Egyesületre, de valóban felvettem velük a kapcsolatot, s egyesületi tag is lettem. Azután kiléptem, belefáradtam a bürokratikus dolgokba, amelyek az érme másik oldalát jellemzik. De azóta is tartom velük a kapcsolatot, igaz, már csak úgy, hogy a hírlevelükbe cikkeket és képregényt küldök.

Kérlek, mesélj az első novelláskötetedről!

Életem következő nagy fordulója a 3. hely után az első novelláskötet volt, amelyet 2004-ben állítottam össze, ekkor már konkrét céllal. Történt ugyanis, hogy E. Kovács Zoltán felhívta a figyelmemet a MEK-re. Novellám volt bőven, a legjobbakat a kötetbe szerkesztettem és elküldtem nekik. Ez a kötet az Ötödkor volt. Bár korai műveket tartalmazott, de így 9 év távlatából is azt hiszem, megállja a helyét. Sok jó érzést, emléket kelt bennem ez a kötet. Íróvá válásom első meghatározó pontja, hisz megjelent a nagy nyilvánosság előtt, s azóta is jól teljesít, ha lehet ezt így mondani. Forradalmian új kötetet akartam, olyat, amit azelőtt senki sem írt. Valami újat letenni. Azt hiszem, ez sikerült. A kötet címe is ezt tükrözi. Ötödkor annyit tesz: a negyedkor (melyben élünk) utáni kor.

Hány köteted jelent meg eddig a Magyar Elektronikus Könyvtárban?

Eddig 9 novelláskötetem jelent meg, már készen van a tizedik is. (évente 1). Ezek öt novellát tartalmaznak. Jövőre jubilálok. Ezen kívül megjelentek még cikk antológiák, csillagászati ismeretterjesztő művek és egy kisregény is. Jelenleg 13 művel vagyok fent, ha jól számolom.

Kerestél-e kiadót, hogy papír formátumban is kiadhasd a műveidet?

Természetesen kerestem, de már akkor is nagyon torz volt a magyar papír alapú könyvkiadás. A hazai szerzőknek nagyon nehéz volt a dolguk. A legkülönfélébb indokokkal utasítottak el, de egyik sem a minőségre vonatkozott. Azután belefáradtam ebbe, s jött a MEK. Nem bántam meg. A MEK-en jobban teljesítenek a műveim, mintha kiadták volna papír alapon mondjuk 1000 példányban, s abból elkelt volna 500. Ezt az olvasottságom messze meghaladja.

Tudom, hogy Dr. Turai G. Kamil egyetemi tanár elismeréssel nyilatkozott a tehetségedről.

Eddig mindenki, akinek ajánlottam a műveimet, elismeréssel nyilatkozott. Voltak páran: csillagász, filmkritikus, képregény rajzoló stb. Sok éve megkerestem pl. Nemere Istvánt is néhány korai művemmel. Ő is látott bennem fantáziát és tehetséget. Egy ideig leveleztünk is. Azután megismerkedtem Kamillal, adtam neki egy novellát, és meghívott a Kecskeméti Főiskolára egy beszélgetésre a fiatalokhoz, hogy megismerjenek engem. Azt hiszem, szereti a műveimet, talán lát bennük valami pluszt.

Kedves László, tudom, hogy jelen pillanatban a 85 éves édesapádat gondozod, ápolod, amiért nagyon nagy tiszteletet érdemelsz. De hogyan tovább? Visszatérsz a jogi pályára, vagy reménykedsz abban, hogy az írással széleskörű sikereket érsz el?

Nos, jó lenne egy papírkiadás végre. Megkerestek e-könyvkiadók is, nekik igent mondtam, de mivel a MEK-en fent vannak a művek, így ingyenes e-könyvként található meg őnáluk köteteim közül néhány. Nagy álmom, hogy film készüljön egyszer valamelyik művemből. A másik, a képregény, már teljesült. Ma nálunk a könyvpiac a külföldi könyveké, a fordításoké. Alig jelenik meg hazai mű nagy példányszámban. Ritka szerencse kell hozzá. Mint mondtam, azzal nem sokra megyek, ha kis példányszámban megjelenek. Anyagilag sem hiszem, hogy lendítene rajtam. Csak az Ötödkort megjelenése óta több mint 8500-an olvasták. Ha minden művemet összeszámolnánk, ami most fent van, akkor 20 ezer körül állapodna meg. Azt hiszem, ez egy jó érték manapság. Pláne, hogy szűk rétegnek írok. A nagy álom persze az, hogy ebből éljek meg…

Említetted, hogy néhány művedből képregény is készült.

Mindig szerettem a képregényeket, magam is rajzolok, festek amatőr szinten. Egy időben tartottam a kapcsolatot profi rajzolók
kal. Három novellámból készül is képregény, ezek közül egyik első helyezett lett egy pályázaton. Örömmel tölt el, hogy más (képző)művészek is látnak fantáziát az írásaimban.

Nagyon szépen megköszönöm, hogy leveleddel megkerestél, és a Baráti Körünk tagja lettél. Köszönöm az olvasók nevében, hogy megismerhettünk, és megtudhattuk, hogy nem is olyan egyszerű egy tehetséges fiatal élete ma sem, ha nincs mögötte segítő kéz. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok számodra erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!

Garzó László:

Én, a lámpa
-gondolattöredékek-

Égek. Rendületlenül. Testemet fotonok hagyják el, lelkemet kvantumszámítógépek örök álma vezérli. Organikus LED vagyok, s fénnyel árasztom el a sötétbe boruló utcát. Frekvenciafésűk figyelik a világ rezdüléseit, s az én létezésem minden töredékmásodpercét. Számolják a megszámlálhatatlant, miközben reklámok villannak szerte-szét a nagyvárosban. Égig érő tornyok erdeje, egykristályokból növesztett hasábok. Eszményi álmot álmodók terveztek engem, s minden mást, ami körülvesz, hogy a civilizáció lángja soha ki ne aludjon.

Égek. Örökké és rendületlenül. Szolgálom a Közellátó Társaságot. Mértékbozonokból szőtt szívem rettentő gépekkel ver egy ütemre, s vágyakozik messzi csillagok közé. Hiszen ők is fénylenek az éjszakában. Távoli világok. De a város más, körülölel, hirdet másfajta vágyakat. Kék lézerek írnak sosem volt történeteket, melyeknek én voltam a tanúja. Ilyen azé a lányé is. Szőke hajú, kék szemű fiúra várt, aki fekete-fehér egyenoverált viselt. Én láttam őket, nap nap után, újra és újra. Talán szerették egymást, talán nem. Talán ők ketten voltak a világ, s hideg fehér fényem rájuk folyt, amint megcsókolták egymást. Sosem volt történet, mely mint homokszemek a szélben porladt szét, s elkopott, mint grafitjelek a papíron. Azt hiszitek, könnyű emlékezni, de az emlékezet nem az enyém, én csupán kölcsönbe kapom az elpusztíthatatlan adattárak q-bitekbe ágyazott mintáit optikai kábelen át. Ők is álmodtak, ők is szerettek.

Fotonok hajtották azokat az óriásgépeket, melyek táplálták a létezést, fotonok, mint amilyeneket én is útjukra bocsátok világvonalaik mentén a térben. Lámpa vagyok, a millió közül egyetlen egy, mégis hirdetem a szellem diadalát a sötétség felett. Őrt állok, s némán figyelek. Ki nem mondott szavakat, meg nem cselekedett tetteket. Ahogy ők ketten is, a fiú és a lány. Távoli reaktorok energiája özönlik szét, égi tűz, s én utat mutatok. Kőbe, e megszentelt felületbe, vésték a dátumot: 2107. március 10. A nap, amikor tömegek gyűltek össze, s hologramok kiáltottak világgá örök békét, melynek üzenetével megérkezett az Antares az Alfa Centauri rendszeréből. Meglehet, hogy elmúlt az örömittas ujjongás, s helyét hangos csönd vette át, titkos szó.

Én egyszerű lámpaként élem az életem, organikus mivoltom beleolvad a világ szövetébe, mint valamely jellegtelen sejt, mely végzi a munkáját. S mindeközben a rendszer értelmet ád, s elülteti a jövő gondolatát. Felharsannak a színes fényorgonák, s a világ és a város együtt ünnepelte önnön létezése jubileumát. Miért a szó, miért a rettenet? Visszaemlékezni talán úgyis késő már. Akár a fiú s a lány. Emlékezem az üressé és vakká lett városban. Nem örül senki soha már. Vajon miért van ez így, de tűnődni hasztalan. Lámpa vagyok, régi idők földi tanúja. Amit szellemükkel, s két kezükkel alkottak az emberek, gépek gondolják tovább. Volt, hogy szónokoltak, s a kivetítők szerteszórták a szavakat. Igen, így volt, nem elvitatható. Hol vannak ők, a nagy tetteket megvalósítók?

Én, csak a lámpa, én vagyok, aki tudja: az a nap, az volt az örömteli. Béke, s a szentélyek ajtaja megnyílt, hol az elrejtettet őrizték, akinek arany testét egyszer éri fény. Tanúja voltam ennek is. Fülembe csengenek ezek a mesék… Talán már nem tudom, talán már fáj. Érzem magamon, mintha fuvallat lett volna, messzi szél, melyben magnóliaszirmok szóródtak szét. Lehet, hogy igaz sem volt. A most a lényeg, amikor a nyugalom helyét őrület vett át. Az értelem elbújt, alig pislákoló láng, néhány képtelenül meggyötört agyban. Rémálmok hada, démonként tör a világra, s én egy percre kihunytam, hogy azután újra fényem ontsam.

A világ immáron visszavonhatatlanul megváltozott. Hiába minden. Elporladnak a gránit felületek is, s jégkorszakok jönnek és mennek, miközben én égek rendületlenül. Fénykígyó szívem folyton ver azóta. Már eltelt 10 ezer év, s az ember elment rég, helyét a vadon vette át. Űrhajók indultak, roppant égi bárkák, s magukkal vitték a százezreket, mielőtt magamra hagytak engem és a világot. Elfajzott gépek uralkodnak most, s valahogy megfeledkeztek énrólam, a lámpáról…

Én, a lámpa

Égek rendületlenül.
Álom élet az enyém, lelkem
örök fegyelem, nincs megnyugvás már nekem.
Sugárzok
fotonokat szerte-szét,
mit eszményi álmot ültettek belém.
Létezést.

Égig érő tornyok erdeje,
szívem velük ver egy ütemre.
Örökké.
Mértani láng a késztetés, villanások ők és én.
Azok vagyunk.
S a pillanat, mely szétfolyik, elhatol a csillagokig.
Immár.

Kék lézerek, kék szemek
írnak sosem volt történetet kristályba
fagyasztva.
Mint élet-álom kopnak el örökre
a grafit jelek.
Rendületlenül nap nap után újra, s újra csapdába ragasztva
Engem.

Létezésem értelme q-bitekbe sűrítve.
A fiú, s a lány kik éltek, s szerettek,
őket sosem feledtem
én.
Mit kölcsönbe kaptam: ki nem mondott szavakat,
úgy harsannak fel a színes fényorgonák. De az
oda már.

A rendszer, mely értelmet ád, elülteti a jövő gondolatát.
Miért a szó, miért a rettenet, a hely hol békét súgnak nekem,
vakká lett.
Lelkem égi fény, mely aranyszobrok testén él
tovább.
S a világ szörnyű-szép álmát
gépek gondolják át.

Eltelt tízezer év, elmentek ők, s csak maradtam én.
A lámpa.
Égi bárkák roppant hada, új világok otthona: azt keresik.
Fényem ontom mindhiába, új s új álmokat látva
Sötét kivetítők.
Ők elhagytak, s már csak én vagyok,
én, a lámpa.

Nagy L. Éva – Weninger Endréné
2013. szeptember 24.

Hozzászólások