Utazom
életem féktelen léterdején,
újak, vígak mezején,
fiatal zajokkal,
edzett, békés karok példáival.
Ott megyek én, ahol ébred a fény…”
(Utak c. versemből)

Bizonyára nem elfogultság nélkül állítom, hogy Solton , Árpád fiának, Zsoltnak (Solt) és az itt gyerekeskedő Vécsey Károly földjén születni és élni nem akármilyen rangot jelent. (Ennek ellenére tudom, hogy egy egész életet leélni a szülőhelyen ma már nem akkora érdem.) A fenséges tájon , közel az öreg Dunához dombok (soltiasan: högyek), tavak, síkságok váltogatják egymást “több tíz” kilométeres átmérőjű területen. A síkságon kiváló gabona, a Szőlőhegyen, ahol a párját ritkító Pincefalu is húzódik, kitűnő szőlő (bor) terem.

42 évnyi magyar-történelem oktatás után kerültem nyugdíjba, s írom – gyermekkorom óta – verseimet: antológiákba, Solti Hírlapba, saját kezűleg gépeltem, szerkesztettem füzetbe. Önálló kötetem még nincs. A megjelenésnek ezt a – ma már elterjedt – módját választottam. Hogy sikeres volt-e ez a választás, vagy sem, majd kiderül!

KISVÁROSOM – A KIS HAZÁM

Soltról, a városról és a névadó fejedelemről

Kis hazám a kisvárosom,
Hová szívem – lelkem hozom,
Színpadán szól a hegedűm,
Népdalokba bújó derűm.

Főterére visz két kerék.
Február van, nem illik még
Padra ülni, én is állok…
Szobor talpán felirat: Solt.

Vezér néz rám, fejedelem,
Nem éri már veszedelem.
Kardja e j t v e, köpönyege
Fából készült, egész teste.

Pácolt, lakkos felületét
Galamb, veréb megillették.
Napsugár fakóvá teszi –
Már nem igazán vezéri.

Pedig egykor Árpád fia
Nemhiába volt dalia,
Seregével Duna mellett
Harccal vívta ki e helyet.

Elképzelem katonáit:
Ujjongás jut el a fülemig,
Vérben úszik az ellenség,
Sarjadó fű is tőle ég.

Kunyhók, házak épülgetnek,
Ahol békében élhetnek.
Dombokon az édes szőlő,
Völgyekben jó búza megnő.

Vadhúsból készült lakomán
Solt vezér beszélni kíván,
Majd üríti a serleget:
Véreim, itt jól élhettek!…

Velem szemben csak egy szobor:
Fejedelem a régmúltból.
Felidézem történetét,
Négy évtizedes életét.

Kerékpárom vár már reám,
Napsugárban úszik hazám,
Kisvárosom, szép otthonom,
Főterét magára hagyom.

Furcsa lenne integetnem,
Nem is tud a fejedelem,
Összehúzza köpönyegét…
S alattam forog a kerék.
(Solt fejedelem kb. 907 – 947 között élt, a halálának éve bizonytalan.)

UTAK

Még az imént csupa fül, csupa szem
voltam, s hallottam a lyukasztó csattogását,
láttam, elnéztem az emberek kapkodását,
most az utat szemelem – figyelem;
kutatom
rajta az életem útszakaszát.
Filmként kél táncra a fedetlen múlt előttem:
mint elsős srác, a betűkhöz szép álmot szőttem,
mint felsős értettem költők szavát.
Unalom
nem szeretett, hiszen gyűlöltem őt,
nem kábított sohasem, mert vágyam elűzte,
gond és ábránd fonalát agyam szőtte-fűzte…
Most erre gondolok, bár az időt
– tudhatom –
nem lehet fékezni: „Állj meg, megállj!” –
emlékeink hada könnyedén visszatér, mint
feljegyzett sor a lapon, biztat vagy felénk int,
mint kicsi kép, mely az asztalon áll…
Utazom.
Fénytelen fény, csupa hangtalan hang
ébred bennem, heves lángokkal, vad dörejjel.
Csak én, csak én verekszem minden múló képpel,
más, amit gondol, szép, színes kaland.
Utazom.
Kint havazik csoda-hallgatagon,
némán száll, száll a sok hó, nem csillog, de hull, hull.
Halkan búg most a motor, majd küszködve mordul
fel, s repít végig a síkos úton.
Utazom
életem végtelen léterdején,
újak, vígak mezején, fiatal zajokkal,
edzett, békés karok nagyszerű példáival.
Ott megyek én, ahol ébred a fény…
Utazom.
Nincs messze már a megálló, ahol
frissen szállok ki és tűnődve zárom utam:
Létem is út, amin most indul el a futam,
s ott megyek én, hol a tett dala szól.

Csősz József, 1963 decembere

(harmadikos gimnazista a dunaföldvári Magyar László Gimnáziumban)

TÉTOVA JAMBUSOK

Talán vágytól víg Adria-szemed
Felém kacsintott úgy éjfél körül,
Nem láttam jól, hisz két dallam között
A sápadt fényben nagy volt zavarom…

Kísért a múlt: a testközeli mát
Jövő-emlékké formázza egy kód,
Idegszálakba szőtt parányi jel,
Lehet, hogy általad megfejthető…

Ezer év öblű percnyi ritmusok
Hullámzottak s áradtak szerteszét.
Szökellő dobbanásaid zaját
Fülem membránján őrzi az idő.

Hozzászólások