„A domb, a vén tudós, tóba mártja tollát
tolla tömpe nyárfa. Irkája az ég.
Bár nem is sejtheti, bút mikor s hol lát:
Pipájában megint a gondűző gaz ég…”
(Cserhát József)

Megkérem Bornemisza Attilát, a Batsányi-Cserhát Művész Társaság elnökét, Cserhát József nevelt fiát, hogy emlékezzünk a költőre, aki már nem lehet közöttünk.

Cserhát József

Névadónk, Cserhát József 1915. március 2o-án látta meg a napvilágot. Ki gondolta volna, hogy egy poéta jött a világra. A nemesi ősök méltó utódaként a család Erdélyből települt át az 1800-as évek végén. A szülők már a leszegényedett hétszilvafás nemesi utódok, egészen a kocsmáros sors és a vendéglős életig jutottak, hiszen az apa iparosként dolgozott. Mit látott az ifjú ember? A nehéz cselédsorsot, a lecsupaszított nép vergődését, a megélhetésért folyó örökös harcot és a munkát. Állószéket is, mert azt „sűrűn gyárt a házipar” – írja nagy balladás könyvében. Az asszonyok, hogy a gyerek ne zavarjon, állószékbe tették a gyermekeket, ahol csak a sarat dagasztották, de sem nőni, sem járni, sem fejlődni nem tudtak. Ilyen állószékhez hasonlította a költő korát, és írta meg a magyar irodalom egyik legszebb kötetét, a „Kilépünk az állószékből” című rapszódiát. Ő a népet látta ilyen járomban, ilyen tehetetlenségben vergődni.


Hová költözött később a család?

Budapestre került a család. Az ifjú megismerkedett a pesti szegénysorssal, de egyben az urbánus vonulattal is, hisz már korai verseiben ír erről. Keveredett a költőben a népies vonal és az urbánus valóságérzet, valamint a kiszolgáltatott kis emberek problémája.

Mi történt később?

A fiatalember bekerül az irodalmi életbe és jut el Kosztolányi, Babits nyomdokaiba. Megismeri a nyüzsgő kávéházak vonzását, az írói sorsot és a nélkülözést. A Szent István Gimnáziumban kezd tanulni, de mégis Békés városában érettségizik. OTI tisztviselő, majd két évig a Március című lap főmunkatársa.

Hogyan került Kolozsvárra?

Jogot hallgatni ment, de mint mondta, nem fejezte be az egyetemet a nacionalista megnyilvánulások miatt. Kapcsolatba kerül Tamási Áronnal, Tersánszky Józsi Jenővel és a fiatal Páskándi Gézával is. Az Erdélyi Helikonban néhány markáns versét megtalálhatjuk. Ítélet ez, súlyos ítélet a politikai villongások felett.

Úgy tudom, hogy később visszatért Magyarországra.

Igen, visszakerül az anyaországba, és Szegeden folytatja a jogi stúdiumot. Ma már nem tudni, hogy igazából elvégezte-e az egyetemet, de nem is fontos. A pécsi Sorsunk folyóirat közli írásait, majd Bornemisza László, *Bornemisza János barátságával a debreceni Kelet Népe című lapnál – mint az első számok szerzője – találja a történelem. Itt részt vesznek a Szegeden rendezett „Márciusi front” nevű írói kongresszuson, ahol Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Németh László szólalnak fel a népi írók jogaiért, és szinte a magyar irodalom helyzetéért. Történelmi tett volt ez a harmincas években!

Kik voltak hatással a költészetére?

Nagy hatással van az ifjú szerkesztő-szerzőre Móricz Zsigmond, és barátok lesznek Sinka Istvánnal, a „Fekete bojtárral”, Berda Józseffel, Juhász Gézával. Talán mondhatjuk, hogy egyik alapító tagja is egyben a Nyugat párjaként indult Kelet Népének, e nagyhatású fontos folyóiratnak. Majd a Bornemisza fivérekkel közösen eladják Móricz Zsigmondnak a Kelet Népe tulajdonjogát.

Ezután hogyan alakult az élete, milyen kötetei jelentek meg?

Majd újból a főváros zsivaja veszi körül. Itt Illyés Gyula fogadja jó szívvel, és a Magyar Csillag című lapnál úgymond beveszi a „CÉH”-be. Vagyis felavatja a költészetét. Időközben több kötete lát napvilágot, „Nyíri Balladák”, „Kilépünk az állószékből”, ”A Magra sem ügyel senki”, „Együgyű szekeres”, „A Nyírség csendje és vigasza”. Majd nagy hatású könyvet ír a Szabadságharc 100. évfordulójára „Balsai Föld” címmel. E könyv nagy vihart kavar fel. A földosztás szépségeit, nehézségeit próbálja lírába önteni. Először József Attila pályadíjat, annak arany fokozatát kapja, majd pedig betiltják a könyvet. Érdekes, hogy a népies Cserhát mennyire keveredik e könyvében az urbánus költővel.

Bornemisza Attila

Ekkor következett az 1956-os forradalom?

Igen, elhallgatott, mélységesen. A népfelkelés Pesten találja, de 1957-ben váratlanul elhelyezik Tapolcára városi könyvtárosnak. Három évig vezeti ezt a szép kisvárosi könyvtárat. Itt „ismerkedik” meg Batsányi János és Baumberg Gabriella költőházaspár kultuszával, és bekapcsolódik a Marton László író által vezetett Batsányi Emléktársaságba, szószólója a sajtóban és fáklyavivője lesz az ügynek. Fáradhatatlanul dolgozik a költőházaspár elismertetésében. Megírja a „Látó lángja” című hatalmas versét. 1963-ban megkapja az országban elsőként a Batsányi Irodalmi Nívódíjat. Ettől fogva ismét felfut költői pályája. Veszprémbe helyezik a Napló irodalmi rovatvezetőjének. Itt újra kibontakozik publicista pályája is. Nagy, hatásos riportokat ír, az elnyomottakért harcol, és több száz verse jelenik meg, országos hírnévre tesz szert. Műveit közli a Jelenkor, Életünk, És, Kortárs, Szép versek, Örökösök, Helikon. Újra a legnagyobb írók közé emelkedik és ível pályája fölfelé.

Ezután ismerkedett meg édesanyáddal?

Igen, kiteljesedik magánélete. A súlyos politikai évek után élete párjával, Ihász-Kovács Évával, a költővel példás életet él. (8 évig volt a jegyese!) Klubokat, zenekarokat, népdalköröket inspirál cikkeivel, és alkotásra biztatja a megye, sőt a Dunántúl nagy hírű, népi mozgalmait. Kiváló újságíróként Bulgáriába küldik, hogy tanulmányozza a bolgár népköltészetet. Korábbi szívbetegsége kiújul. Hazafelé a bukaresti gyorson éri a halál.

Bornemisza Attila gyermekként, Cserhát József, Ihász-Kovács Éva, Nagymama

A költői pályája lezárva?

Nem! Élete párja és nevelt fia (Bornemisza Attila) épp negyvenkét éve az ő emlékére engedélyt ad, hogy a Veszprém városában működő irodalmi kör felvegye az ő nevét. Ezen az alakuló gyűlésen jelen vannak kortárs írók, költők, festők. (Baranyi Ferenc, Fodor András, Csányi László, Somogyi István festőművész, Pákolitz István.) Épp negyvenkét éve viszi tovább töretlenül irodalmi múltját, emlékezetét a Cserhát Művész Kör. Az ő általa képviselt Batsányi kultuszt, a népies, nyugatos hagyományokat egyaránt, az ő szellemében és Illyés Gyula véleményével: ”…emlékének megőrzése, érdemeinek tudatosítására, a magyar szellemi örökségnek egy érdekes példájára. Mert Cserhát megérdemli, hogy fönnmaradjon… Weöres Sándor barátsága nagyon lelkesítő hatással volt rá. Szép esszében búcsúzik tőle 1974-ben a Kortárs c. folyóiratban.


1969 óta költői munkásságát, emlékét viszi tovább a Veszprémben megalakult Cserhát Művész Kör, amely ma már Budapesten működik. Az országos szervezet díjakat alapított nevéről: Cserhát-díj, Cserhát nívódíj I. II. III., Cserhát József Irodalmi és Művészeti díj, Batsányi-Cserhát emlékdíj.
A nevét viselő kör még az egyházak kiemelkedő személyiségeinek is emléket állít úgy képekben, mint írásokban. Tehát él szellemében is tovább a nagy költő, Cserhát József, akit ma a Népi írók lírikusként említenek, de a „ Nyugat” utolsó nemzedékéhez is tartozik! Várakozunk szellemi javainak összegyűjtésére.

Művei:

• Magra sem ügyel senki, (1941)
• Kilépünk az állószékből, (1942)
• Nyíri balladák (1942)
• Balsai Föld (1946)
• Együgyű szekeres népi ballada, Dante Kiadó.
Erre a könyvre szerződése volt, nem tudni, hogy végül megjelent-e.
• Alszik a szarvas Szépirodalmi kiadó, (1973)

Verseit a nevéről alapított Cserhát Művész Kör kiadványai közlik:

• Délibáb (folyóirat)
• Antológiák
• Batsányi emlékkönyv (2005)
• Szép Versek (Szépirodalmi Kiadó 1963, 1969)

Díjai:

• Batsányi-díj, Veszprém Megyei Tanács (1963)
• József Attila pályadíj, Budapest, a Balsai Föld című művéért. (1948)
• Kiváló újságíró (1969), Veszprémi Napló
– MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége)

Források:

• Magyar írók névsora
• Ki-kicsoda Veszprémben (2000-2001)
• Petőfi Irodalmi Múzeum archívuma
• Országos Széchényi Könyvtár
• Veszprémi Napló
• Örökségünk című kiadvány (1999)
• Tapolca Batsányi Emlékbizottság
• Cserhát Művész Kör archívuma
• Magyar Irodalom Történet
• MÚOSZ
• Megtartó varázslat antológia
• Kortárs 1974. Weöres Sándor emlékezete Cserhát Józsefről
• Életünk c. folyóirat, 1969. Pozsgai Zoltán visszaemlékezése


Kedves Attila! Nagyon szépen köszönöm, hogy felelevenítetted nevelőapád emlékeit és munkásságát. Kívánok neked erőt, egészséget, hogy legyen erőd tovább vinni azt a fáklyát, amelyet szüleid reád hagytak örökségként.

(*Bornemisza Barnabás János: Bornemisza Attila édesapja)

Cserhát József versei:

A Látó lángja

Batsányi János emlékének

A sóvirággal végig megrakott fal,
A faggyú, lent, az elfogyott kanóccal,
A kőre dermedt gyertya kőpecsétje
Döbbenti rá, hogy Látó lett. Megérte!
De most fogoly. Most vaksötét szakadt rá:
A fenti fény, mint éhes, sárga patkány
Surran alá a bírák asztalán…
Ez már az éj. És csíp, mint a csalán.

E csípésektől nyirkos, hólyagos
Magányban él. Mit is tehetne most?
Mereng, mereng és – szép fejét lehajtva –
Meg-megvonaglik fényre szomjas ajka.
De így is lát. De holtakat siratván.-
Élőket biztat: fölsüt még a nap ránk.
E szikla-égbolt kő-csipkéiből,
Kúszik magasba, közel az idő!

E napban, hogyha mérlegre tettük,
Parázs lesz minden rabtartó halom:
Szikrák rebegnek egybekelve esküt
És nászruhájuk csapkod a falon.
E napban, akkor, mint a lomb az ágból
Buzog a düh, az elfojtott keserv,
Repül a láng és terjed és távol
Sáncra száll: fel és alá meszel.

-Te láng, a Látó látja, hogy beléd dől
az önkény trónja s elcsörren a lánc:
a címert tartó oszlopok fejéből
fakadsz és ajtón-ablakon kihánysz!
Alázuhansz öröknek hitt gerenda,
Királyi tornyok szarva közt virulsz…
-Felség! E lángtól vén nyakadba leng a
szakállba fordult végszóval a hús.

Így lát a költő. Így, hogy messze lát.
Így idézi a századok szavát,
Művét idézi: ódákon mereng
És arra gondol – rend kell ide, rend-
Még akkor is, ha dúlt ideggel elszőtt
Hevét.- a sorban mégis a legelsőt –
A sors kutyája foggal szétveti…
Míg Ő a gazda, ő füttyent neki!

Így lát a Látó, Szíve volt a célpont.
Mikor Hunnia könnyes, hártyavékonyTükrébe vágta öklét a sötét:
Az égbolt kékje hullott benne szét.
De lát. És éjfélt üt le homlokáról:
Magát emésztve… „másoknak világol”,
Lobogva ég el, égő fáklyaként…
A lángot őrzi. Azt! A Fényt! A Fényt!

(Veszprém-Tapolca 1963.)
A költő e verséért kapta meg a Batsányi-díjat.

Az Új születése

Ha találkoznak a mutatók
a könnycseppfényű óralap alatt
Mindig csak egy pillanat a csók
Egy fővesztésre ítélt Pillanat
Ha találkoznak olyan az mintha
Két élével előbb csak lassan
Zárul az olló és odafönt a
Másodperc nyakán összecsattan
Olyan az mintha sorsa elől menekülve
Két reszelő morzsolna szét
Egy régi csillagot
De fent a fekete tizenkettesen
Két mutató egymásra fektetett
pallosa enged
Új csillag ragyog…

Egy Balatonszárszói mécsvirághoz
József Attila emlékére

A sínpár között gyerek – tenyérnyi
Zöld mutatja, hogy elkezdtél élni.
S odalentről a köveken át.
Lelkendezel, te gyenge mécsvirág
Fejed felett még vágtat a vonat.
Még csak szele ér olyan kicsi vagy
Olyan alacsony
Te még most vagy úgy,
Hogy nem rémiszt, ha oda-vissza zúg,
S ha száz mozdony jő, s percenként robog.
De egyszer Ő jön a te mozdonyod!
Akkorra már te is a csattogó tengelyekig nősz
A talpfa alól magasodsz oda hol
Homlokodat egy ütés éri
És szétrobban a nap

Gyeplők
– Egy vén kocsis nevére –

Hányszor hajtott gyeplőt megeresztve,
Nyárfasorok úsztak a szemén,
Uradalmi kocsis volt szegény nagyapám,
Most csupa görcs a teste, öregember
Nyolcvanöt éves, s nagyon félünk, hogy szép fejéhez,
Odafekszik az este.

Pedig micsoda két lova volt. Egyik a Nap, másik a Hold.
Szörnyetegek hova ragadták, gyeplőt tartó vén keze remeg,
S hogy fut a nap, – nézd az ebadtát.
Így fogy el a kocsis ostora, de az a két ló
Nem áll meg soha. Fut a fehér, vágtat a sárga,
Tépi a hámot mind a kettő, hajt a kocsis, s végül a gyeplőt
Odaejti a perc farára.

Felejthetetlen emlékem, ahogy fogod a gyeplőt megereszted,
Mert az a két ló a te uradé, az a két dög a legveszettebb.
Patájuktól lángol a puszta mintha odavert mennykövet verne
Az út pora vissza, micsoda mének, telivérek,
Patájuk szinte robban ostor azokra, ott kopik el,
ott marad az ostortokban.

Így látlak a végtelen úron,, bármerre jársz, ilyennek látlak.
Kocsisa voltál Dezseffynek, Szalaynak aztán Graváknak,
Utoljára a recski bánya urát vitted mesébe illő fenyvesen át,
Zokogva néztük, hogy szalad a hintő, szinte üveggé vált a kerék,
Félt az utas s te sosem féltél, hogy a négy évszak egybecsördül.
Ahogy ültél a bakon abban a szörnyű öltözetben,
s tudta az Úr, hogy mit jelent, ha Palinak a szeme sem rebben,
tudta, hogy égő kék szemedből fellángol a nép dühe néha,
s tudta, ha akkor megmukkan, hát beleviszed a szakadékba.

Mert az a két ló habot hányhat úgy, hogy a szeme majd kiugrik,
Te szabadod meg mégis a célt,
hogy nem tarthat a vágta csak
addig, addig ameddig te akarod.
S ott a nyolc pata odamered.
Látod világ, ez volt, ami volt,
mintha fényképre tapadna a szemed-

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. augusztus 24.

Hozzászólások