Nagyapa

Nézzük a füstöt, gomolyog kéken,

Nagyapa szeme csillog az égen.

Úszik a felleg hegyeken túlra,

átbukik rajtuk kis idő múlva.

Játszik a széllel, elalszik ő is,

fekhelye puha, meghajló kőris.

Aztán, ha unjuk, evezünk párban,

leülünk ketten a galaxis bárban.

Sárga asztalon pihen az állunk,

százhúsz év álma nyomja a vállunk.

Nagyapa mesél, pipánkat tölti,

Nagyapa mesél, szemünket törli.

Ha elfogy az út, ki jön majd szembe,

cipőnkben kavics, homok a szembe.

Csillogó jégkép szárnyunkra tűzve,

villogó szép, kék vászonba fűzve.

Foucault-inga

Kövek közt láttalak az este,

a járólap labirintusában,

a törött fény szürke ritmusában

nézted, amint tétován kereste

az árnyék a szilárd padlatot.

Az eső, akár a darált ólom

pergett a korlát bordái között,

s amint az erdő mohába öltözött,

fázósan húztam össze a sálam

és becsuktam minden ablakot.

Becsuktam minden ablakot,

ajtót. A fázó kukoricatáblát

fosztotta a fagy, és az ábrát,

amit válladra rajzolt a kétely

a kopogó semmiben hagytam ott.

Refrén:

Eljött a hajnal. Pattogott, ugrált.

Törte, csak törte a kukoricatorzsát

nekifeszült a jégnek.

Volt aki sírt, nevetett a másik,

a TV meg addig állította váltig,

hogy ez itt kérem a világvége,

míg elhittem én is, ég veled emlék,

kedv, remények. Kellék

volt minden, akár a hold az égnek.

Hozzászólások