Bob, az utcamacska – Hogyan talált rá a remény egy férfira és macskájára a nagyváros utcáin? – „Életünk minden egyes napján kapunk egy-egy újabb esélyt. Ezek a lehetőségek ott vannak az orrunk előtt, csak értük kell nyúlnunk, általában azonban nem tesszük.” (James Bowen)

Az életben sok minden van, ami sivárrá, üressé teheti a hétköznapokat. Bele lehet fáradni az ingerszegény környezetbe is, ahol lélektelen, képmutató emberek vannak. Olyan időszakok is elfordulhatnak, amikor az emberek depressziósak. Akár úgy is, hogy nincs olyan gondjuk vagy nehézségük, ami ezt indokolttá tenné. Ilyenkor az élet apró szépségei nem kapnak szerepet, az elmulasztott pillanatok pedig még üresebbé tehetik a hétköznapokat. Sokszor olyan kevés is elég lenne, hogy az emberek másképpen lássák az életüket, akár önnön sorsukat is.

„Életünk minden egyes napján kapunk egy-egy újabb esélyt. Ezek a lehetőségek ott vannak az orrunk előtt, csak értük kell nyúlnunk, általában azonban nem tesszük.” (James Bowen)

Olyan mélypontok is lehetnek egy ember életében, ahonnan szinte már lehetetlen visszajutni egy „normális” életbe. Amikor az ember elmegy egy hajléktalan ember mellett, különböző gondolatok, vélemények, érzések lehetnek benne, csak éppen sok esetben az embert nem vesszük észre, aki a tönkrement külső mögött van. Az alkohol és a drog még inkább visszataszító, ami aztán teljesen le- és elpusztíthat egy embert. Azonban ahány ember, annyi történet.

James Bowen és Bob

Ezt a kedves fotót időnként láthatjuk a legnagyobb közösségi oldalon, és nem is biztos, hogy tudjuk, hogy Bob, az utcamacska és szerető gazdája, James Bowen van a képen. Amikor James Bowen, az egyik napról a másikra élő londoni utcazenész 2007 tavaszán befogadott egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. Bowen megírta a Bob, az utcamacska – Hogyan talált rá a remény egy férfira és macskájára a nagyváros utcáin című könyvet, amely bestseller lett, Roger Spottiswoode pedig filmvászonra vitte a lélekemelő történetet.

Bowen 1979 márciusában Surrey-ben született. A szülei válása után Ausztráliába költözött az anyjával. Gyakran költöztek, Bowen-t zaklatták az iskolában. Később abbahagyta az iskolát. 1997-ben visszatért az Egyesült Királyságba, hogy apjával és féltestvérével éljen. Feszültségek merültek fel közöttük, és a kapcsolatuk megromlott. A következő néhány évben Bowen az utcákon aludt, elkezdte használni a heroint, hogy elviselje a hajléktalanság érzését.

2007 tavaszán Bowen beiratkozott egy metadon programba a Covent Gardenben, és egy szükséglakásban élt a londoni Tottenhamben. Egy este egy vörös macskát talált az épület folyosóján. Arra gondolt, hogy valamelyik lakóé, így nem foglakozott vele, azonban a macska ott volt a következő napokban is. Felfedezte, hogy a macska nem visel azonosítót, és fertőzött seb van a lábán.

Az A Street Cat nevű Bob című szám szerint Bowen átvitte a macskát a közeli RSPCA klinikára, ahol antibiotikumokat adtak a fertőzött seb kezelésére. Annak érdekében, hogy a macska megkapja a teljes kéthetes gyógyszeres kezelést, Bowen egy darabig bevitte, míg ő továbbra is kereste a kóbor tulajdonosát. Azonban nem került elő a gazdája, ezért kiengedte a macskát az utcára, remélve, hogy megtalálja a saját útját.

„Nézd csak, milyen klassz a világ, téged vár, menj, fedezd fel!”

A cica azonban mindenhová követte Bowen-t még akkor is, amikor a buszra szállt fel. Életük eggyé vált, megtartotta a cicát, és elnevezte Bobnak a Twin Peaks egyik karaktere után. Bob mindig követte James-et, amikor dolgozni ment, a 73-as buszon már rendszeres helyük volt, hogy a Covent Garden és a Piccadilly rendszeres helyszíneihez eljussanak. Egyre nagyobb lett a közönségük. Elkezdte feltölteni a Bowen és Bob videóit a YouTube-ra:

A turisták sokszor azért látogattak el a Covent Gardenbe, hogy megnézzék őket. Sikerült a metadon kezelést is befejeznie. Már nem volt egyedül, Bob támasza és barátja lett.

„Egy életre szóló társat kapott, jobb barátok, mint az emberek, nekem elhiheti.”

„Londont mindig is jelentős méretű városi macskakolónia jellemezte – ezek az állatok az utcán élnek, maradékokat esznek, és csak idegenek jóindulatában bízhatnak. Öt-hatszáz évvel ezelőtt annyira elszaporodtak bizonyos negyedekben, hogy a Cityben a Gresham Streetet, a Clerkenwell Greent és a Drury Lane-t egyszerűen csak a „macskák utcájának” nevezték. A kóbor macska a nagyváros hordaléka, nap mint nap meg kell küzdenie a túlélésért. Több olyan jószág is van köztük, mint a vörös kandúr: megviselt állatok, akik megjárták a hadak útját.
Talán azt érezhette meg, hogy én is nagyon hasonló helyzetben voltam…”

Elválaszthatatlanok lettek, fokozatosan átalakult az életük. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak. Családjával is rendeződött a kapcsolata.

– Nem hibáztatlak, hogy lemondtál rólam.
– Nem mondtam le rólad, csak szégyelltem magamat (…) nem tudtam, hogy legyek az apád, nekem kell bocsánatot kérnem.

A film végén kihullik az ember könnye, amihez az is hozzájárul, hogy felelevenedik bennünk egy szeretett állatunk elvesztése.
A macskákat sokan hízelkedősnek tartják, ami szintén egy rossz sztereotípia róluk, mert nagyon is öntörvényűek és öntudatosak. Olyan hűség és szeretet van bennük, amire sok ember nem tud példát mutatni.

Nem minden hajléktalan embernek és kóbor állatnak alakul úgy az élete, mint a film két főszereplőjének. Azonban példa lehet számunkra az ember és állat közötti szeretet megnyilvánulása. Egy emberi élet szenvedéseit, fájdalmait, igaz érzelmeit nem minden esetben a külső, vagy éppen az élettere fogja meghatározni. Milyen csodálatos és egyszeri az élet, amit kaptunk, hiszen aki már hosszú éveket töltött el az utcán, sok az esetben már az is csoda, hogy még él, és még van kedve élni.

Bowen több jótékonysági szervezetnek segít (hajléktalanság, írástudatlanság, állatok védelme, jóléte). A Facebookon is nyomon követhetjük életük újabb eseményeit.

A film ITT megtekinthető.

 

 

Lakatos Ilona

 

 

Hozzászólások