Kedves Sándor, kérlek, mesélj magadról!

Vecsésen születtem, 1953-ban. Szüleim kisiparos vasöntők voltak, s az otthoni vasöntödében szó szerint verejtékezve keresték meg a betevőt. Az egészségtelen vasöntőműhely után gyönyörűségnek tűnt nagyszüleim paraszti élete a földeken, a szőlősben, pedig az sem lehetett sokkal könnyebb. Gyermekként a vecsési határban szerettem meg igazán a természetet, s általa jutottam el a vershez is, tanultam meg elviselni az emberi lélek kegyetlen harcát a szerelemben és az emberi kapcsolatokban. Sajnos későn ébredtem rá, hogy az a világ, ahonnan jöttem, szíve mélyén a kezek virtuóz munkatáncát becsüli igazán, ezért nem fogadott be egészen, de mégis sok mindenre megtanított.

Eljött a továbbtanulás ideje. Milyen iskolát választottál, mi lett a mesterséged?

„Ratkó” gyermekként nem volt egyszerű a továbbtanulás, a kitűnő bizonyítványom ellenére sem. Sokan voltunk. Szüleim mindenáron szakmát akartak a kezembe adni, mert akkor ez volt a „trend”. Apám nem akarta, hogy továbbvigyem az öntő szakmát, mert féltette az egészségemet. Véletlenül kerültem a Bercsényi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskolába. Ott volt hely! Ennek ellenére életem legszebb négy évét ott töltöttem. Irodalomtanárom és osztályfőnököm nagy hatással voltak rám. A szakma viszont nem állt közel hozzám, ezért a katonaévek és egy sikertelen egyetemi, majd főiskolai felvételi után a MÜM 30-as szakmunkásképzőben TV-műszerészként végeztem. Amíg létezett, a Gelkánál dolgoztam műszerészként, a rendszerváltás óta pedig kisvállalkozóként dolgozom a szülőhelyemen, Vecsésen.

Persze az ember sokkal bonyolultabb teremtmény egy szakmánál! Esetemben mindenképpen. Véremben van a munka szeretete, és minden alkotó tevékenység borzasztóan izgalmas kihívást jelent, amiben feszegethetem a korlátaimat. Az élet csodái először manuális tevékenységben fedték föl magukat számomra. Az otthoni öntőműhelyben megismerkedtem a formakészítés csodáival, ma is örömmel, szinte bármit megformázok gipszből. Műszerész szakmámból adódóan a gépek működése, a lehetséges hibák okainak felfedése rendkívül érdekes feladat. Legjobban mégis a tárgyi világ mögött álló ember érdekelt szellemi, lelki, érzelmi indíttatásaival, vagyis hogy miért is csinálta-csinálja az egészet és meddig terjednek képességei határai, hogyan hat rá a külvilág.

Mikor kerültél a versírás ösvényére, és milyen indíttatás, élmény hajtott erre az útra?

Középiskolás koromban lepett meg a teremtőm egy osztálytársam iránt ébredt plátói szerelemmel. Melegszívű, szőke kislány volt, kedves-barátságos, de nem én voltam az esete. Mikor szembe kellett néznem a valósággal, éppen osztályfőnöki óránk következett, de az érzelmi sokk hatására összecsomagoltam az iskolaszereimet és könnyekkel küszködve, senkinek sem szólva hazamentem. Noha egyik legkedvesebb diákja voltam az osztályfőnökömnek, Éva néninek, „Igazolatlan” bejegyzést kaptam érte, ami a bizonyítványomban is szerepelt, mivel nem magyaráztam meg a dolgot. Csak évek múlva egy osztálytalálkozón meséltem el neki, mi is történt valójában.
A versek, az irodalom iránti szerelem viszont egy életre szólt. A tehetsége határait megismerni vágyó fiatalként ismerkedtem a költészettel és írtam verseimet. Soha nem lettem hűtlen hozzá életem során. Olyan barátom volt mindig, akiért érdemes volt időt-fáradságot áldozni, mert ő sem volt hálátlan. Általa érezhettem igazán az adhatás örömét, barátokkal ajándékozott meg és önbecsülést csepegtetett az ereimbe a nehéz időkben.

Hol jelentek meg először az írásaid?

A rendszerváltás utáni években barátaimmal újra élesztettük a háború előtti időkben már létező Vecsési Hírlapot. A politikától hangos években én kortárs irodalmi értékeket, többnyire verseket igyekeztem becsempészni a lapba, ezzel is színesebbé tenni az újságot. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra ezekben az években, hogy a politikával ellentétben a művészetek összekapcsolják az embereket vallási, faji és nemzeti hovatartozás nélkül, nem pedig megosztják őket.  Márpedig én az olyan közösségek híve vagyok, ahol az élményszerzésen túl jó értelemben vett emberalkotó tevékenység folyik. Kilépve a nagyvilágba a KLÁRIS és a kazincbarcikai SZIRT, valamint a MŰVÉSZETBARÁTOK lapja is közölt verseimet.

A család, amely nagyon fontos mindenki életében, hogyan fogadta, fogadja az írásaidat?

A család mindig örömmel, megértéssel és segítőkészen fogadta ez irányú tevékenységemet. Családban is csak szabad emberként tudok létezni. Soha nem kellett magyarázkodnom, hogy miképpen osztom be az időmet. Mindig is szem előtt tartottam, hogy a család, a megélhetés az első és, és csak azután következik az olyan „non profit” tevékenység, mint az írás, habár nagyon fontos nekem. Nem szabad, hogy tönkre tegyem magamat és a környezetemben élőket bármiféle hamis önértékeléssel vagy küldetéstudattal, mert az ellentétes lenne a művészet lényegével. Értem ezen azt, hogy a művészet felemelni hivatott az embert, nem pedig tönkre tenni.

Hogyan és mikor ismerkedtél meg a Krúdy Körrel?

Még a kilencvenes évek elején Deák István festőművész barátom elhívott a Művészetbarátok Egyesületébe. Ott ismerkedtem meg Király Lajossal, a Krúdy Kör vezetőjével, akitől meghívást kaptam a Körbe. Örömmel mentem költők és írók közé! Bemutatkozásom jól sikerült, befogadtak, sok baráttal lett gazdagabb az életem. Sokat tanultam, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb közöttük, valamint a Kör által. Úgy érzem, szeretnek, megbecsülnek, részt vehetek a Kör antológiáinak elkészítésében, képviseleti feladatokat is bíznak rám, és lehetőségükhöz mérten segítenek a pályámon.

Mikor jelent meg első önálló köteted, és hány követte azt?

1996-ban jelent meg első verseskötetem „Ifjú Álmok Ninivéje”címmel. 2004-ben készült el német-magyar nyelvű mesekönyvem: „Mesék Csipasz Majomról”. Jelenleg második verseskötetem kiadásán dolgozom, ami várhatóan ez év őszén fog megjelenni.

Irodalmi munkásságodért kaptál-e valamilyen elismerést?

Krúdy emlékérmet kaptam 2008-ban, Vecsés Város Kultúrájáért kitüntetést 2006-ban.

Mi a véleményed a Krúd
y Körről? Mennyi idő alatt lesz a jelöltből igazi tag? Bizonyára segítik a beilleszkedést a már ott lévő tagok.

Mint minden közösségben, így közöttünk is különböző irányban alkotó, más képzettségű és tehetséggel megáldott-megvert alkotókból épül fel a közösség. De éppen ettől olyan sokszínű, érdekes. Nem a szakmai végzettség a legfontosabb, hanem a rátermettség. Ahogy Czine Mihály tanár úr mondotta volt Sinka István kapcsán: költővé nem képeznek valakit, hanem az csak úgy lesz, megterem, mint a vadvirág a réten. Hát ilyen alázattal állok én is ehhez a kérdéshez, és aki nemes szándékkal fog tollat, azt csak becsülni tudom.

Általában egy év alatt kiderül, hogy aki közénk szeretne tartozni, az komolyan gondolja-e, vagy csak érdeklődő volt. Ennyi idő alatt már valós képet kaphat a Kör életéről, ismereteket-barátokat szerezhet és eldöntheti, közénk akar-e tartozni tagként, vállalva egynémely kötelezettséget, vagy megmarad az érdeklődés szintjén.

Bizonyára te is látod, hogy az interneten a különböző csoportosulások tagjai sokszor gúnyolják egymást. Neked mi a véleményed az efféle szórakozásról?

Nem tudom megérteni, mire jó az ilyenfajta időtöltés. Nyilván nagyon mély, szerteágazó személyiségbeli és társadalmi gyökerei vannak ennek a magatartásnak. Sajnálom, hogy ez egyáltalán kialakulhatott, mert nem jó irányba viszi az alkotni vágyó emberek életkedvét. Persze lehet, olyan dolog ez, mint Homérosz- Osszián világa, ahogy fény sincs árnyék nélkül.

Tudom, nem a mi dolgunk ítélni ezen a világon, de az a véleményem, egy kritikát sokféleképpen célba lehet juttatni anélkül is, hogy megbántanánk vele a szerzőt. Márpedig annyi önfegyelmet elvárnék a kritikusoktól, hogy szakmai brutalitásukat féken tartva közöljék ellenérzésüket. Ha átsüt a segítő szándék egy kritikai észrevételen, és azt kulturáltan közlik, a legtöbb alkotó számára megszívlelendő.

Kedves Sándor, kívánok számodra nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Szeretném, ha még nagyon sok szép verssel örvendeztetnél meg minket. Maradj örökre olyan ember, ahogyan emlékeimben őrizgetlek.

Jó egészséget kívánok én is, és köszönöm a lehetőséget.

Nagy L. Éva
2013. augusztus 23.

SZÉNÁSI SÁNDOR ISTVÁN VERSEI

JÓZSEF ATTILÁRA GONDOLVA

Oly boldogan meghívnálak vacsorára,
hogy a szádba finom falatokat adjak:
Végre jóllakottan néznél a világra,
nem csörömpölnének ajkadon a szavak.

Boldog lennék, ha eljönnél vacsorára.
Beszélgetnénk, s egy jót szalonnáznék veled,
lelkedben mólókban dalolna a líra,
tisztán és vidáman csillogna a szemed.

Feledném én is a jó vörösbor mellett,
hogy kifosztják népünk és létünk új urak:
Ma munkánk, holnap házunk, hazánk elveszett,
és a sorsod felé fordulnak az utak.

Oly boldogan meghívnálak vacsorára,
de ami bánt, már nem mondanám el neked,
ne tudd meg: A tőke rádőlt a világra,
úgy tűnik magunkra hagytak az Istenek.

NE MENJ EL

Hiába jössz vissza,
az már nem ugyanaz:
Pillangó szárnyakon
elszáll a pillanat.

Mikor várni kell rád
az is szép, mégis más,
néma társam lesz egy
őszinte vallomás.

Ha elmész elkísér
minden vágy, gondolat,
félénk csillagfénybe
merülő alkonyat.

FÉNY AZ UGARON

Fájó szívvel néztem éveken át
a műveletlenül hagyott földet.
Megérdemelne már egy új gazdát
gondoltam, remélve jobb időket.

Mosolyogtak itt a görögdinnyék,
Nevelt krumplit, búzát ez a határ,
majd gazdát cserélt, nem is olyan rég,
de fölösleges sopánkodni már!

Jövőnkbe vetett hitem alázza
őszi búza helyén bogáncs, kóró,
ez a föld megérett változásra,
aszfaltján létünk a napraforgó.
Oly jó látni, hogy épül a város,
nem múlnak el hasztalan az évek,
sima úton gördülnek az álmok,
lelkemig érnek az esti fények.

Gazdagnak, szegénynek kitárulnak
az üzletek mennyország kapui,
fölemelni létünk, itt árulnak
múltat s jövőt az idő tanúi.

Mondhatnak bármit, mi maradtunk
Követei a küzdelmes múltnak,
Az örök viszály közt is megtudtunk
felelni az ezeréves múltnak.

HALOTTAK NAPJÁN

Őszi szelek szúrják lándzsáikat
a gyertyalángok szívébe.
Csak az emlékezés
fénye olthatatlan…

Tőlem függ,
hogy meleg kabátom lesz-e ez a fény,
vagy fájón elfordítja fejem,
mikor tűnődve belenézek
az őszi lombok színes üvegcserepeit
kavaró szelek idő-kaleidoszkópjába.

Temetőnk csöndjében őseim óvva intenek:
Vigyázz, nehogy összetört pohárként
csörömpöljenek át a múltból
egykor boldogan zengő ifjú évek!
Újszülött vágyaid fölött éber szemmel
őrködj minden időben!

Emlékeid csodálatos visszhangként
csendüljenek léted főterén,
mikor letűnt napjaid harangjátékába kezd
évek köveiből rakott időd tornyában az óra.

MARADNI HŰSÉGGEL

Kislány, ölelgesd a babát,
öltöztesd nagy szeretettel!
Hidd el, hogy ő a legszebb,
ha felnősz, te is az leszel.

Kisfiú, szerelj autót,
építs várat és sok álmot:
Kezedben egy szál virággal
megválthatod a világot!

Sokszor nehéz hű maradni,
évek múltán visszanézve
fáradt fényű szemeinkkel
őseink dolgos kezére.

Hű maradni a hazához
e zsarnok kor ellenére,
ahol értéktelenné vált
az elvégzett munka bére.

Mégis, mégis maradni kell,
akit belső hang marasztal
szívében új hazát épít
és sok embert megvigasztal.

ÁPRILIS BOLONDJA

Mikor hasamra süt a Nap
és az ágyamból kiugrok
megváltani a világot,
április bolondja vagyok.

Ha a kertem fényben úszik
és vidám madárdalt hallok,
elfelejtem minden gondom,
égbe emelnek a dalok.

Megcsodálom a méheket
és a sok barackvirágot,
ölelek
minden illatot,
a létemért hálát adok.

Ma is úgy van, mint tegnap volt,
ha égi tüneményt látok
keblemben ifjú szív dobog:
Április bolondja vagyok!

KRÚDY EMLÉKEZETE

Postakocsira vársz Óbudán,
cseverésző emberek között.
Sálad selyme, mint harangszó leng
a csöppnyi ódon házak fölött.

Karodon sétapálca pihen,
Mint magát kiszaladgált gyermek,
köpenyed alatt hatalmas test,
benne a lélek – alig fér meg …

Sorsod a harangtornyok sorsa,
álomködtenger tekinteted,
csak a mesék érnek föl hozzád:
végtelenből, az emelkedett.

Hangod ma is száll az időben:
történelmünk harangzúgása!
Minden sorod, miként a lélek,
úgy rezdül a világ zajára.

Ha megállítom a lovakat,
mert vágtájuk félelmetes már,
intsz felém egy másik kocsiból:
Kéhli mama vendéglője vár!


Hozzászólások