Kérlek, mesélj magadról! Tudom, hogy 1944-et írtak, amikor a világra jöttél. Milyen családban láttad meg a napvilágot, milyen hatások érték szüleidet, hogyan vészelték át azt a nehéz időszakot egy piciny gyermekkel?

Nos, nem lehetett egyszerű dolog. A család, ahová harmadik gyermeknek születtem, úgynevezett nagypolgári család volt. Nagyapám iskolaigazgató, nagymamám egy igazi baronessz. Apám orvosként a fronton szolgált, így anyám nagyapámék balatonakarattyai házában hozott a világra. Furcsa egy család voltunk. Apai ágon a nagypolgári tradíciók továbbvitele, a vallás tisztelete és gyakorlása. Anyai ágon pedig mindennek a teljes elutasítása és a szocializmus „hívő” gyakorlása. Nagyon színes volt a rokonság az újságírótól kezdve a spanyol polgárháborúban szolgált partizánig. Apám körzeti orvosként a körzetének megbecsült tagja volt. Nagyon szerették, és ez a szeretet a gyermekeire is vonatkozott.

Milyen kedves élményed vagy kudarcod volt gyermekkorodban, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Nem voltam mintagyerek, sőt mondhatnám csintalan gyermek voltam. A családi házban, amelyben éltünk, az orvosi rendelő is helyet kapott. Nem tudom már, hogyan sikerült felszöknöm a padlásra (10 éves lehettem) és az ott őrzött csomagok között megtaláltam nagyapám vitézi kardját. Persze azonnal igazi harcot vívtam ott a szellemekkel és hadonászva a karddal sikerült átszúrnom a rendelő feletti plafont. Apám éppen egy beteget vizsgált, akinek a fejére potyogott a vakolat. Gondolhatod, hogy nem kaptam dicséretet érte.

Mesélj a polgári foglalkozásodról, amelyet hosszú éveken keresztül végeztél!

A polgári foglalkozásom? Most menedzsernek hívják. Persze nem felső vezetői szinten voltam az. Autószerelőként végeztem és úgy is kezdtem az életem. Nagyon szerettem ezt a foglalkozást, de valahogy a környezetem mindig kikényszeríttette a továbblépést. Gyermekként nem szerettem a tanulást, és el is határoztam, ha végre kilépek az iskola kapuján –soha többé-. Nem ez lett. Szinte az utolsó munkában töltött óráig tanulnom kellett valamit. Persze ezt már mind a munka mellett. Technikum, főiskola, és isten tudja hány tanfolyam, vezetőképző, még filozófiai tanári diplomát is sikerült összetanulnom.

Mindezt összegezve voltam szervező, nyomdavezető, szállítási kft. műszaki vezetője, autójavító üzemvezető, és mindezt a nagy Csepel művek egy szolgáltató vállalatánál. Aztán jött a rendszerváltás, és az utcára kerülve kezdtem előröl. Voltam szállítási diszpécser, majd raktárvezető, és utolsó állomásként a Szobi szörp Rt. Szállításvezetője, majd a budapesti raktárának vezetője. Innen sikerült nyugdíjba vonulnom 46 év munkaviszony után. Visszatekintve, nem volt egy nyugalmas munkásélet. Szinte kétévenként megtalált egy új feladat, amit rám bíztak, hogy ezt te meg fogod oldani, aztán ha sínen volt, jött az újabb és újabb.

Mikor kezdtél el verseket írni, és honnan a versmondás iránti szereteted? A tehetségről nem is beszélek.

Az irodalom, a művészet mindig körülvett, mégis a körülmények úgy hozták, hogy csak műkedvelő szinten jutott el az életembe. Később, mikor magam dönthettem róla, amatőr irodalmi színpad tagjaként igazi nagyságoktól tanulhattam. (Sinkovits, Latinovics, Bessenyei, Keres). A színpad a New York Kávéházban a megjelenő verseskötetek bemutatásával foglakozott. Itt találkoztam először, elsőkönyvesként Garai Gáborral, Baranyi Ferenccel.

Majd eljött egy időszak, mikor nem jutott időm a művészetekre, eltávolodtam, és minden más dolog, családfenntartás, munka stb. minden időm elvette. A környezetemben az irodalmi kötödésem bocsánatos bűnnek számított. Radnótival élve mondhatom:

Oly korban éltem, amikor
Pártpapok okádtak programszöveget,
a nagy közösség dalait daloltam,
de nem volt TÁRS, ki szeretett.

Aztán berobbant az életembe egy különös történet, és mivel nem tudtam élőszóval elmondani az érzéseimet, mint egy bedugult forrás, törtek fel a mélyből egymás után ezek a versek.

Hol jelentek meg első írásaid?

Az Internet adta a „közlés” igényét a kezembe. Mikor feltettem néhány versem és láttam, hogy másoknak is örömet, élményt szereznek a verseim, már tudtam, hogy több van benne, mint bocsánatos bűn. A skorpio név szerintem nagyon sok irodalmi portálon megtalálható. Aztán, mint előadó is megmutattam magam, és szerénytelenség nélkül mondhatom, sikerült néha könnyet, vagy éppen mosolyt csalni a hallgatóság arcára.

Soha nem vallottam magam költőnek, nem is volt rá késztetésem, hogy “megtanuljam” a versírást. Nem is írok verset úgy, hogy ” most én verset írok” erről vagy arról. A vers megszületik bennem, s én csak lejegyzem, ami kibukik a tollam alól. Nem nekem kell eldönteni, hogy ez irodalom-e vagy csak firkálmány, eldönteni az olvasóknak kell meg az időnek, ami vagy feledésbe taszítja, vagy életben tartja őket, hiszen nekem mind szép, mint anyának a gyermekei.

„Amit nem mondhatok el senkinek
Amit majd elmondok mindenkinek.”
(Karinthy Frigyes: Előszó)

Önálló köteteid jelentek-e meg?

Sajnos nem jelent meg nyomtatásban egyetlen sorom sem önállóan. Persze számos antológiába válogatták be verseimet a különböző irodalmi portálok. Nem volna szép, ha nem sorolnám fel őket köszönetképpen. Az első a Fullextra oldal, ami talán a kezdet óta szinte minden évben közöl néhány versemet. A CINKE, a Héttorony, az Amatőr Művészek Fóruma, és még néhány, ami talán már megszűnt. Nem szabad megfeledkezni persze az Irodalmi Rádió-ról sem, ahol szerzőként és előadóként is megbecsült tagja vagyok ennek a baráti közösségnek. 

Kérlek, mondd el, hogy milyen kitüntetést, elismerést kaptál eddig irodalmi munkásságodért?

Megint csak azt mondhatom, hogy az olvasóim kedves szavain kívül más elismerést eddig nem kaptam. Talán nem is szolgáltam rá, hiszen sosem „hajtott” az efféle elismerés utáni vágy. Hadd tegyem ide egy ehhez kapcsolódó versemet.

Nem vágyom bőrkötésben
Porosodni könyvtárak polcain
Nem vágyom kötelező lenni
Egy majdani érettségin.

Verseim hangulatok csak,
Lélekből áradó szép gondolatok
S megelégszem azzal, ha egy
Arcra könnyet, vagy mosolyt csalok.

Lehet.- Verseim nem is versek
Csak egymás után írt szavak
Irodalmárok elgörbült ajkán
Csupa nem-kívánt falat.

Gyönyörködhetsz bennük azért
Mint színes mezei virágokon
Szép lehet ez is talán
nem csak a túlnemesített rokon.

Nagyon aktív vagy az interneten is. Honnan ez a frissesség? Mit szól a családod, hogy te szinte teljesen a költészetnek szenteled a szabadidődet?

Mint nyugdíjas már valóban több időm jut az irodalomra. Vallom, hogy tiszte mindenkinek, akiben egy kis tehetség is motoszkál: mutassa meg, adjon minél több szép percet azoknak, akik szívesen olvassák-hallgatják ezeket az alkotásokat. Ezért is veszek részt a találkozókon, ahova hívnak, és mondok verseket klasszikusoktól és alkotótársaimtól, és nem utolsósorban saját magamtól.

Milyen terveid vannak még az életben a költészet területén?

Az életben már megtettem a magamét, most mint apa és nagypapa kell helytállnom, ami a mostani viszonyok között nem is oly egyszerű. Két lányom is külföldön dolgozik, az anyagiak miatt így csak távolról tudom szeretni őket, meg az unokámat, ami nekik is, nekem is bizony kevés. A költészet? Más is rákérdezett már. Legjobb, ha egy erről írt levelet teszek ide, amit egy nagyon kedves és kiváló költőtársamnak írtam:

Drága Dana!

Annyira örülők és egyben irigykedem is verseid olvasva, hogy sok-sok magvas gondolatod meg tudod osztani a világgal.
Tudod, miközben irigykedem, talán szégyenkezem is kicsit, hogy nem kényszerítem magam mostanában a versírásra. De tudod, ezzel azért úgy vagyok, mint a fáradt madár, aki bár tudna repülni, mégse teszi, mert nem hívja a messzeség, valamiért csak gubbaszt, a fészkén borzolja tollát és haragszik a világra elfáradt szárnyai okán. Mert volt, mikor nem tudtam nem írni, mert mint visszafojtott láva tört belőlem elő a vers. És most szinte belőlem szólnak soraid:

„Vigyázz a szóra,
mit könnyedén elejtesz,
és mégis kong, mert üres,
akár a csengő érc,
mely hasztalan születik,
s mit hamar elfelejtesz,
de belém ontja mérgét
mielőtt ködbe vész.”

Persze ez csak afféle kifogás, önámítás csupán, morgolódok magamban vénember formán, – hogy mit vársz öreg, hisz nem vagy Te költő, sohse voltál. – Volt néhány sorod, mit egy eltévedt Múzsa ráejtett a tolladra, ennyi és nem több! Mit mondjak Én ennek a világnak? Nem tudom és nincs bennem késztetés. Üresen kongó sorokra pedig nem visz rá a lelkiismeret, meg aztán nem vagyok „iparosa” a versírásnak, ezt Te jól tudod. Nem marad hát más talán, mint az irigy felnézés az égre, ahol ott szárnyalsz, élvezve tehetséged áramlatait.
Szeretettel ölel barátod
Péter

Persze nem ennyire vészesen fest a dolog, mert azért születik néhány vers, azt pedig elhozom az olvasóim legnagyobb örömére. Minden olvasómnak, aki egyedül érzi magát, mondom: veled vagyok mint barát, ismeretlenül is, olvasd verseimet és nem fogod magad egyedül érezni. Aki pedig nincs egyedül, annak is mondom: olvass, hogy érezd, milyen csodákra képes a szeretet, a szerelem és a szellem. Azért születtem erre a földre talán, hogy adni tudjak szépet és élményt mindazoknak, akik nyitottak erre.

Tanultam énekelni,
hosszú éveken át,
meleg fényű dalt dalolni,
és ADNI !-   
   HARMÓNIÁT !-
mindenkinek !- és kéretlenül is.

Kedves Péter, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Szeretném, ha még nagyon sok vers írásával és elmondásával árasztanád a meleget kicsiny hazánkban, mert a melegségre, emberségre igen nagy szükségünk van.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. december 3.

Hozzászólások