Kedves Attila, szeretnélek bemutatni a magazin olvasóinak. Kérlek, mesélj a gyermekkorodról!

1967-ben születtem, az akkori államrendszer már túl volt a meghatározó átalakulásain, így én a nyugalom korszakában láttam meg a napvilágot. Édesapám 1969-ben meghalt, így őt nem ismerhettem meg. A későbbi nevelőapámmal nem volt túl jó a kapcsolatom, éltünk egymás mellett. Nagyanyám és édesanyám nevelt, már amennyire hagytam magam. Nagyon jó gyermekkorom volt, felhőtlen, szabad. Élveztem minden percét. Szerettem gyermeknek lenni.

Hol végezted iskoláidat, mi a foglalkozásod?

Az általános iskolát Kabán végeztem el, majdnem kitűnő eredménnyel és katasztrofális magatartással, ami miatt nem jutottam be csak egy szakmunkásképzőbe. Így hentes lettem. Nyolc hónapot dolgoztam az alapszakmámban, amikor rájöttem, hogy nagyon messze áll tőlem. A vendéglátásban helyezkedtem el, elvégeztem a hozzá tartozó iskolákat, végzett szakács és felszolgáló vagyok. Dolgoztam nyomdai fotósként, voltam művezető egy baromfinevelő telepen. A nyomdában kerültem kapcsolatba a számítástechnikával, megszerettem.

Számítógép-szerelő vagyok, volt két vállalkozásom, amelyeket önhibámon kívül fel kellett számolnom, aztán egyéni vállalkozó is voltam. Mostanság szeretem magam szellemi szabadfoglalkozásúnak vallani, de igazából ezzel a munkanélküli mivoltomat igyekszem szépíteni. Miért nem tanultam tovább? Amikor megtehettem volna, nem lehetett, ennek okáról nem szívesen beszélek. A későbbiekben háromszor is nekifutottam az érettséginek, de a sors úgy hozta, hogy sosem sikerült eljutnom a vizsgákig. Mára elfogyott belőlem az ambíció. Papírtalanságomat igyekszem rengeteg olvasással pótolni.

Mikor kezdtél el verseket írni?

Úgy vélem, hogy az írás olvasással kezdődik, a szavak megismerésével. Három éves koromban már folyékonyan olvastam, hat évesen tagja voltam a nagyközségi könyvtárnak, és az első olvasójegyem tanúsága szerint a legelőször általam kikölcsönzött könyv Gárdonyi Géza: Egri csillagok-ja volt. Azóta is mindent elolvasok, amin betű van. Gyermekkoromban nagy divat volt, hogy a lányok emlékkönyveket járattak körbe, én saját versikéket fabrikáltam, és azokat írtam az emlékkönyvekbe. Legtöbbször híres költők nevét írtam szerzőként, hogy ne kelljen magyarázkodnom, honnan az idézet. Természetesen később átestem a tinédzserkori szerelmes vers lázon, ami szerintem minden fiúval megtörténik. Jött a katonaság.

Mielőtt bevonultam, eljegyeztem a szerelmemet, akivel azóta is együtt vagyunk. Akkor nagyon távolra kerültünk egymástól. Napi két-három rövid levelet is írtunk, akkoriban így chat-eltünk. Mivel tilos volt a szolgálattal és a katonaélettel kapcsolatos dolgokat megírni, így a gyermekkori emlékek hatására elkezdtem verseket fabrikálni. Először csak rímpárokat, vicces kecskerímeket, később, ahogy belemelegedtem, egyre komolyabb verseket is. Vége lett a katonaságnak és letettem a tollat. Húsz év kihagyás következett, persze közben is megesett, hogy írtam, de mind a fiókban végezte. Két évvel ezelőtt kezdtem újból verseket írni. Úgy érzem, most értem meg rá, most kerültem abba az állapotba, hogy bátran felvállaljam a gondolataimat, és azokat másokkal is meg merjem osztani.

Hol jelentek meg a verseid?

Nyomtatásban talán egyszer jelent meg versem. Még katonakoromban megnyertem egy országos pályázatot, itt az egyik díj az volt, hogy a nyertes néhány verse megjelenik egy antológiában, amit a pályaművekből állítottak össze. Én soha nem kaptam ebből egyetlen példányt sem, így nem tudom, egyáltalán kiadásra került-e az antológia. Elektronikus felületeken publikálok: 7torony, Poet, Napkorong, Élő Költők Társasága, Költők Kalodája Versművelőknek, Literature & Arts, Holnap Magazin, Élő Költők Könyvklub.

Mióta vagy az Élő Költők Könyvklub tagja? Kinek a hívására lettél az?

A tagságom új keletű, bár a kapcsolatom az oldal alapítójával hosszú évekre nyúlik vissza. Radnó György költő, szerkesztő hívott meg a csoportba, akit mentoromként tisztelek.

Szeretnéd-e megjelentetni a műveidet könyv formájában?

Természetesen szeretném. Az versírás exhibicionista műfaj, ahol nem a testünket, hangunkat használjuk a magamutogatásra, hanem sokkal közelebb engedjük az olvasót magunkhoz. Lelkünket, gondolatainkat, érzéseinket osztjuk meg a költészet kedvelőivel, ehhez pedig közzé kell tenni írásainkat. Nálam ez úgy történt –itt az elmúlt két év folyamatáról beszélek-, hogy először a fióknak írtam, aztán megmutattam Radnó Györgynek, aki arra biztatott, hogy merjek kiállni vele szélesebb közönség elé. Ezután csatlakoztam különböző online irodalmi csoportokhoz, ahol újabb biztatást kaptam az írásra. Ez késztetett arra, hogy -anyagi források híján- egy e-könyv összeállításán kezdjek gondolkodni, de a végső cél a nyomtatott kötet, a testet öltött gondolat.

Mit szól a családod az irodalmi tevékenységedhez?

A párom előtt nem volt ismeretlen a versírási késztetésem, ő szerette/szereti a verseimet és mindig biztatott.  A többiek is büszkék rám, fenntartás nélkül elfogadják, hogy egy kicsit „furcsa” vagyok.

Ki az első számú kritikusod? Kinek a véleményére hallgatsz leginkább?

Két ember van, akiknek nagyon odafigyelek a véleményére: az egyik Radnó György költő, a másik Herczeg László (Medve) költő. Az ő véleményük nagyon fontos a számomra. A családom nagyon elfogult velem, így ők nem tudnak objektív véleményt mondani. Egyébként mindenki véleménye érdekel, aki nem azt írja, mondja, hogy „szép” meg „jó vers”. Persze ezekre is odafigyelek, mert azt mindenképpen meg lehet tudni belőlük, hogy a vers „fogyasztható”, de igazából azt tartom jó véleménynek, amely magában foglal bizonyos kritikát, javaslatot. Mint mindent, a versírást is lehet egy életen át tanulni, és én még nagyon az elején járok ennek a tanulási folyamatnak, van mit pótolni. Igyekszem odafigyelni mindenkire, nem megfelelési kényszerből, hanem tanulási vágyból, hogy nyelvtanilag, verstanilag jó verseket írjak. Természetesen a tartalom kérdésében megtartom magamnak a választás jogát.

Irodalmi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?

Hivatalos díjat húsz évvel ezelőtt kaptam, bár mint korábban mondtam, az soha nem jutott el hozzám. Ami pótolja a díjak hiányát, az az érdeklődés és szeretet, ami körül vesz, amióta publikálok. Idegenek és ismerősök írnak, állítanak meg, üzennek szeretteimmel, hogy tetszik nekik, amit írok és gratulálnak. Elismerés ez a beszélgetés is, és nagyon megtisztelve érzem magam.

Kik a kedvenc költőid?

József Attila, Nagy László, Lator László

Miért tetszik neked az írásjelek nélküli írás?

Sokféle versformát kipróbáltam. Kerestem azt, amellyel a legjobban le tudom írni a mondanivalómat. A központosítatlan forma volt az, amit a legalkalmasabbnak találtam, emellett ha a vers megengedi, akkor névelőket sem használok, így teljesen rábízom az olvasóra a vers alakítását. A kötött versformáknál is fontos, hogy ki olvassa, illetve adja elő a verset, mindig személyessé válik az értelmezés. Olvasáskor az agyunk kiegészíti a szavakat, mondatokat állít elő, hagyom, hogy ez megtörténjen. Jó példája ennek az egyik versem utolsó sora, amit eredetileg így írtam: „csend belül”, az egyik olvasó már így utalt ugyanerre a sorra: „és a csend belül”.

Azt gondolom, hogy a vers képlékeny alkotás, hozzá lehet tenni és el lehet venni belőle. Sokkal formálhatóbb, mint egy szobor, amit helyezhetünk különböző megvilágításokba, de attól az még kőbe van vésve, és nem szabad letörni belőle vagy hozzáragasztani. Kritikaként azt szoktam kapni, hogy minimalista verseket írok, ez most valóban így van, de bizonyára változni fog ez is, mint minden más körülöttem. Sokat kell még tanulnom és kipróbálnom új dolgokat.

Kedves Attila, kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotó kedvet. Írjál még nagyon sok szép, kedves verset, ha éppen úgy tetszik, írásjel nélkül!
Nagyon szépen köszönöm a megjelenés lehetőségét. Mindenkit arra biztatnék, hogy olvasson verset, és ha úgy érzi, írjon is. A vers ablak az élet szürke falán, amin keresztül átláthatunk egy másik világba, amiről még az is kiderülhet, hogy az a valóság.

Nagy L. Éva

2013. június 6.

Kódorgó szél

hozzá jöttem
kőbe zárt agg anyámhoz
széllel kódorgok
sírkövek között fázva
gyűrött papírban
maréknyi mező
szívem
kapszulákba zárva
múlt jelen
őszirózsák muskátlik
márványba rágott angyalkák
botladozom elfáradtam mint ő
virágágyás szélén ül
ősz tincseit igazgatja
meleg fuvallattal
halott virágaim ölébe rakom
mosollyal ölel
lágy szellővel simogat
szívembe költözik
jár mögöttem mint
kódorgó szél

Papírhajó

szemeimből
sorsom gyöngyözik
fanyar patakokban
szám barlang
szél fúj nincs hang
ujjaim mint kőhidak
karjaim bazalt tömbök
huzatos sóbánya
szívem helyén
vízfüggöny mögül nézem
mikor hajóra szállsz
nem integetsz
én intenék
karjaim bazalt tömbök
szemeimből
sorsom gyöngyözik
fanyar patakokban
papírhajó táncol rajta
utolsó leveled hajója
újra olvasnám
ujjaim mint kőhidak
kiáltanék
szám barlang
szél fúj nincs hang
nem integetsz
én intenék
karjaim bazalt tömbök
végleg elmentél
szemeimből
sorsom gyöngyözik
fanyar patakokban
huzatos sóbánya
szívem helyén

A tenyeredben

Bárcsak megbújhatnék a tenyeredben.
Érezném melegét, bőröd puha selymét,
Hallanám, ahogy dobbannak az erek.
Ujjaid közt fény szűrődne be,
a kezed húsát vörösre festve.
olyan lenne, mint egy csodás naplemente.
Ó, bárcsak megbújhatnék a tenyeredben.

Bárcsak sétálhatnék a tenyereden.
Gyűrűkön, vonalakon, sokszögeken át vándorolnék.
Talpam alatt, mint a frissen szántott földön
futnak a barázdák végtelen sorokban.
Elindulnék az életvonaladon, s remélném, utam sosem ér véget,
és ha elfáradok, megpihennék a Vénusz domb tövében.
Ó, bárcsak sétálhatnék a tenyereden.

Bárcsak a tenyereden hordoznál.
Vinnél magaddal mindenhová, s hogy céltalan,
ne szórd jókedved, mindig rám mosolyognál.
Ha néha megsimogatsz, vagy a szívedhez emelsz,
én csak hallgatom a mély dobbanásokat,
remélném, eggyé forrunk e lüktető morajban.
Ó, bárcsak a tenyereden hordoznál.

Hátulról befogtam a szemed

Egyszer nálunk voltunk és
hátulról befogtam a szemed.
Kacagtál és mondtad, hogy én vagyok.
Egyszer megláttalak a parkban,
mögéd osontam, eltakartam a szemed
és te mondtál egy másik nevet.
Mikor rájöttél ki volt, azt mondtad:
– Bocs. A “Bocs” sem én vagyok.
Azóta nem járunk össze, de néha
eszembe jut, ahogyan kacagtál
mikor hátulról befogtam a szemed.

Tükörváros

apró vagyok
folyó morog
kőoroszlán
csendben ül
hideg szél fúj
csend belül
két part között
fent csillagok
lent csak víz
folyó morog
tükörváros
hívogató
egyszer talán
elutazom
megkereslek
addig várj rám
talán holnap
késő este
újra jövök
nappal úgysincs
tükörváros
két part között
hídon állok
hideg szél fúj
csend belül

Hozzászólások