„Hozzám hajolnak a jegenyék az úton,
árnyukban kicsit megpihenek,
és magamhoz ölelek közülük néhány
 megfáradt, ráncos kérgű öreget.”

Sok szép verset írtál édesanyádhoz, kérlek, mondj róla is néhány szót!

Csodálatos szülőkkel áldott meg a Teremtő. A gyermekként néha még túlzó szigornak érzett neveltetés ellenére nővéremmel együtt hamar megéreztem, hogy rendkívüli felelősségtudatuk, okos intelmeik, szép, követendő példájuk, életvezetési tanácsaik, az, hogy rendkívül fontos volt számukra a becsületre, a tisztességre nevelésen túl – anyagi nehézségeik ellenére is – a taníttatásunk, lelki épülésünk, mind-mind a feltétlen, okos, áldozatos szeretetük bizonysága. Szerető gyámolításuk ellenére, amit kisgyermekként még szigorként éltünk meg, mégis bölcs, idejekorán elengedő szülők voltak, és felkészítettek minket az élet minden kihívására, nehéz sorshelyzetek megoldására is. Legfőbb „hibájuk” a mondhatatlan áldozatkészség volt – különösen édesanyámra vonatkozik ez – hiszen önmagukat mindig háttérben tudva küzdöttek – gyakran erőn felül – értünk, de barátokért, rokonokért, más emberekért is, fáradságot nem kímélve.

Példa értékű életükkel ezen közben – akaratlanul is – élni és szeretni tanítottak. Örökre hálás vagyok azért, hogy a gyakran éjszakába nyúló nehéz munkától mégsem fásultak el soha annyira, hogy életünkből kihagyták volna a vidámságot, a mesés-dalos estéket, ami megmaradt egészen idős korukig, amikor már hat dédunokájukkal élhettek együtt nagy szeretetben, és sajnos, súlyos betegségekkel küzdöttek. Hálás vagyok, hogy több versemben is megemlékezhettem a szüleimről, verses üzeneteimből jónéhányat még olvashattak, és hogy életük utolsó pillanatáig, utolsó leheletükig velük lehettem, hogy nővéremmel együtt valamelyest enyhítsem a betegség és a búcsúzás fájdalmait. Végtelenül hálás vagyok Marikának, egyetlen testvéremnek, aki a közelükben élve, végül közös háztartásban évekig ápolta, gondozta őket, és lehetővé tette, hogy utolsó idejükben mindannyian éjjel-nappal együtt lehessünk.

„Én nem hallgattam hízelgő szavakra,
de anyám szava gyógyír volt nekem,
ha megrekedt a szomorúság bennem,
és tanyát vert a kétség lelkemen.”

Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára,
de az idő azóta mintha állna,
mikor az utolsót dobtam a parázsra.”

Milyen polgári foglalkozást választottál?

Ez évtől nyugdíjas vagyok, hálával a szívemben, hogy megérhettem, és ma már a családomnak és az irodalomnak élhetek. Több mint negyven évet dolgoztam nagyon szigorú időbeosztás és szabályok szerint, pénzügyi főelőadóként. Bár álmaimban magyartanárnak készültem, és sokáig csalódott voltam, hogy sikeres felvételi eredményeim ellenére kollégiumi férőhely hiánya miatt elutasították felvételemet a főiskolán, idővel megszerettem a pénzügyi munkát. Felnőttként is rendszeresen beültem az iskolapadba szakmai továbbképzésekre, szemináriumokra, de mostanra elfáradtam, és csodálatos sorsadományként élem meg, hogy – ha nyugdíjasként is –gyermekkorom legszebb álmai váltak valóra az irodalom közelségével, hiszen ma már nem csak versimádóként, irodalombarátként élem a mindennapokat, hanem magam is rendszeresen írok.

„Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.”
(Mindörökké ősz)

Jó néhány online irodalmi portálon találkoztam már a neveddel, de elég sokszor tettél fel írást a Gyászfeldolgozás csoportba is. Valikám, megköszönném, ha megosztanád velünk is fájdalmadat. Mi is történt 2000-ben veled?

Ma, tizenhárom évvel később is fájdalmas erről beszélni. Két csodálatos gyermekem közül egyikük, a fiam épp nyaralásuk utolsó estéjét töltötte Korfun, Sidariban, a Szerelmesek öblénél menyasszonyával, Emikével. Naponta boldogan mesélt telefonon életének e nagy, megvalósult álmáról, a tenger közelségéről, a természet ottani csodájáról. Aztán éppen ez a titokzatos szerelem – a tenger – rabolta el, örökre. Sétálni indultak, elköszönni a parttól, a különleges homokszikláktól, amikor egy fuldoklót pillantott meg a háborgó tengerben, egy szűk öbölben Zoli. Gondolkodás nélkül lemászott egy kötélen a meredek sziklafalon, karját nyújtotta az ismeretlennek, de a háborgó tenger leszakította mindkettejüket a kötélről. Ekkor egy fiú ugrott le a mélybe a segítésükre, de ő is fuldokolni kezdett. Zoli heroikus küzdelemben mindkét fuldoklót a partra tolta, és amikor ő következett volna – karjával már szinte partot ért – egy hatalmas hullám erejétől sziklának csapódott. Koponyaalapi törést szenvedett. „Életet mentett – és belehalt…” – szóltak a híradások… Két nap után került elő a teste a tengerből. Az édesapja pillantotta meg, amikor feldobta a víz – ahogy elmesélte akkor telefonon – magzati pózhoz hasonló tartásban. Soha nem felejtem el a szavait: hazahozom, ahogy ígértem, de sajnos, csak a holttestét…

„valami lágy zene is maradt utánad,
 amit azóta hiába keresek

hangod bársonya eltűnt az éjben
 recsegő film hoz el néhanap”
(Valami lágy zene)

A világ számunkra akkor kettészakadt – azelőttre és azutánra. Boldog életünk egycsapásra üressé, reménytelenné, kilátástalanná vált. Sokáig halott volt számunkra minden gyönyörű nyár, pedig valamennyien annyira szerettük… Maradt az ősz nekünk – mindörökké ősz…

„Megint úgy érzed, vége már.
Oson az ősz elől,
szökik a nyár,
s nyomában fénytelen
sötétség terem,
és a fekete,
ködfátylas éjeken
megcsikordul benned
újra a félelem”

Ezekre a – legtöbbször versben írt – gondolatokra találtak rá gyászolók, akiknek kedves, köszönő soraitól könnyekig meghatódtam, amikor elmondták: gyászolni, sírni segítek soraimmal. Gyászcsoportok hívtak személyes találkozókra, irodalmi délutánra, beszélgetésre, és – talán különös, hogy visszajelzéseikből erőt merítve ma már bátrabban osztom meg másokkal lelkem hangjait – vigasztaló vagy gyászolni segítő soraimat. Erőt adtak, és én viszonozni szeretném, hiszen a gyász sajnos, napjainkban szinte tabu. Alig beszélünk róla, pedig nincs család, ahonnan ne hiányozna valaki, akit nagyon szerettek. Gyakran élethosszig tartó feladat az elengedés, a gyász feldolgozása, különösen, ha szülők állnak gyermekük sírja fölött. Hitem szerint segíthetünk azzal is egymásnak, ha „csak” beszélünk róla, sorstársak nyílnak meg egymás felé. (Internetes oldalak, ahol rendszeresen jelen vagyok írásaimmal is: Gyászportál, Gyászfeldolgozás, Napfogyatkozás – a felsorolásban a teljesség igénye nélkül.)

Azt hiszem, hogy ettől nagyobb fájdalom nem érhet egy édesanyát, mint hogy a gyermekét elveszítse. Ezután kezdt
él el verseket írni?

Igen, ma már tudom, hogy gyermeket gyászolni élethosszig tart. Hogy valamiért mégis túléltük ezt a mérhetetlen veszteséget, rádöbbentünk a férjemmel és a lányunkkal: bizonyára őriznünk kell Zoli csodálatos szellemi hagyatékét, vinni tovább a feltétel nélküli szeretet tanítását. Gyakran cseng a fülemben a szent üzenet: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.”

„Ha elérhetnélek,
szorítanálak,
nem engednélek,
áldoznám én is
magamat érted,
ahogy a tél is
jégvirág-csókot
áldoz halódva
a tavasz elé.”
(Szilánkok)

Talán ez a késztetés – a fiam ki nem mondott üzenete – hozta el sorsom legkegyetlenebb próbatételének oldásaként, mintegy ajándékként a mély gyászban – a versírást, bár a versek, az irodalom iránt már nagyon korán felébredő – az átlagosnál talán mélyebb, erősebb – vonzalom eszmélésem óta jelen van életemben. Ezt elsősorban kisiskolás korom tanítóinak, tanárainak, szüleimnek és később, a középiskolában az irodalmi köröknek, szavalóversenyeknek, és nővérem késztetésének köszönhetem, aki szintén erősen kötődött mindig az irodalomhoz. Talán ezért szövődött annyira szoros testvéri kapcsolat köztünk: az irodalom nyelvén mindig értettük – megértettük egymást, és fontos volt gyermekeink nevelése során az irodalom, a versek, mondókák világának megismertetése. Így van ez ma is, unokáinkkal kapcsolatban. Emlékszem, amikor haldokló szüleink mellett régi, kedves dalokkal, versekkel és imával ültünk napokon, éjjeleken át… Felemelő volt fájdalmasan is szép, szeretetteli, már hangtalan ajkukon a hálás mosoly, hogy így – és együtt, a nővéremmel, és férjeinkkel, akikkel mindketten már négy évtizede élünk meghitt házasságban – idéztük utolsó óráikban életünk legszebb, közös napjait, gyermek- és fiatalkorunkat. Mást, többet akkor már sajnos, alig tehettünk értük…Talán könnyebb volt mindannyiunk számára így elbúcsúzni – örökre.

„Bár elhalkult a létzenéd,
hallom az örök dallamot.
Emlékeimből fényt fonok,
őrzöm végtelen mosolyod.”
(Végtelen mosolyod)

Hol jelentek meg első írásaid?

Első írásaim internetes irodalmi portálokon jelentek meg. Hogy néhányat említsek – a teljesség igénye nélkül – hiszen nagyon sokat tanultam ezektől a közösségektől: Író Kilencek Nemzetközi Köre, Közkincs, ArtpresSzó, Héttorony, Dunap-Art, Barátok Verslista. Fontos és csodálatos állomás volt életemben az unokám, Mira születése 2006-ban, aki új értelmet adott életünknek. Vele kezdődött a gyógyulásunk. Már a születése előtt verseket, mondókákat írtam hozzá, és ez a felhőtlen, örömteli késztetés ma is tart. Talán egyszer gyermekverseket is megjelentetek, hálából, ajándékul Mirának.

„Apró lényed
fénye éltet,
azúr ég vagy,
kék igézet,
megvalósult álom,
pöttöm
boldogságom!”

A szárnyalás aztán a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti alkotó Közösségben folytatódott, ahova 2011-ben, egy pályázat útján kerültem, és a Szárnyalás című antológában szerepeltem először jelentősebb számú verssel, már nyomtatásban is. Szárnyakat kaptam, és a következő évben megjelent első, önálló verseskötetem is, Halkuló hiány címmel. 2011 óta állandó szerzője, ma már egyik szerkesztője is vagyok a Győri Antológia Közösségnek, amely szinte a második otthonom. Hasonló gondolkodású és szellemiségű emberekkel találkozhatom heti rendszerességgel – írók, költők, képzőművészek már-már megszállott közösségével. Így lett mára életem fontos része az írás, és ahogy verseskötetem is jelzi, idővel szinte észrevétlenül halkult a hiány, csitult a fájdalom, annak ellenére is, hogy tudom, a gyász örök.

„szégyenlős könnycseppek
harmata száll
kósza ökörnyál után
halott a nyár”
(Csenddé alkonyult)

Mit jelent számodra egy-egy vers megírása?

Minden vers megírása egy lelki utazás, mint amikor a gyöngyhalász lemerül a mélybe, és felhozza az áhított kincset. Ez persze gyakran fájdalommal jár, de egyfajta lelki emelkedettséget hagy maga után. Felemelő, hogy megoszthattam, megoszthatom másokkal életem legféltettebb érzéseit – örömöt és bánatot. Igen, a bánatot is, amely – jó-ideje már így értékeltem – felemeli az ember lelkét, kihúzza őt valami súlyos páncélból, és megtanuljuk talán elengedni is, hogy helyére férkőzhessen minden szép, értékes lelki élmény, amit valamennyiünknek kínál még a sors, bármilyen nagy bánat vagy sorscsapás is állta egykor mindezek útját. Hinnünk kell a szépben, a jóban, kapaszkodni a felemelő érzésekbe, élményekbe, egymásba, hinni az értékes emberlétben.

„talán a gondolat
 – a szép –
talán a vers segít
értelmes lét felé”
(Talán a vers)

Hány könyved jelent meg papír vagy online formátumban?

Eddig egy önálló kötetem jelent meg Halkuló hiány címmel. Egy másik – az említetten túli, számomra nagyon kedves – irodalmi közösség, a Barátok Verslista tagjaként, ma már szerkesztőként, operátorként is segítve a közösség munkáját – szinte minden általuk kiadott folyóiratban, antológiában jelen vagyok írásaimmal. Szívesen veszek részt különféle pályázatokon, ahol gyakran gyűjtik össze antológiákba a pályázók verseit. Ilyen például a Tanítványi Láncolat irodalmi közösség (Enigmák Antológia), az Irodalmi Rádió, az Univerzum Művészei Antológia, és ahogy már említettem, 2011 óta állandó szerzője vagyok a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség által évente kiadott antológiáknak, több mint harminc győri szerzőtársammal. Halkuló hiány című verseskötetem PDF formátumban letölthető a MEK oldalán: http://mek.oszk.hu/11500/11515/, és olvasható a Barátok Verslista kiadványai között, a poeta.hu oldalon, más irodalmi kiadványokkal együtt.

Tagja vagy-e valamelyik irodalmi körnek vagy társaságnak?

Igen, a fent említett Győri Antológia Közösségnek és a Barátok Verslistának, de teljes szívemmel igyekszem jelen lenni az említett internetes irodalmi közösségekben is, hiszen olyan szeretettel hívtak maguk közé, amiért végtelenül hálás vagyok.

Mesélj nekünk a ,,Barátok Verslistáról”! Ki hozta létre, mit takar ez az elnevezés, mivel foglalkozik, ismeritek-e egymást az interneten kívül?

A Barátok Verslistát 2000-ben Baranyai Attila – Anisse – és Dina alapította. Azóta várunk szeretettel ide mindenkit, aki hozzánk hasonlóan érez a művészetek – elsősorban az irodalom – iránt. Megingathat
atlanul hisszük, hogy közös otthont tudunk biztosítani – a virtuális tér eme bizarr világában is – mindenkinek, aki hozzánk hasonlóan gondolkodik irodalomról, művészetekről. Létrehoztunk egy saját honlapot (http://portal.verslista.hu), ahol olvashatók a Barátok Verslista tagjainak írásai, (versek, prózák), láthatók alkotásaink (grafikák, fotók), tájékoztatást kaphat a kedves érdeklődő az irodalmi és művészeti élet számos eseményéről, pályázatokról, folyóiratainkról, kiadványainkról, ünnepeinkről, közös életünkről. Közösségünk Verslista néven a Fb-oldalon is megtalálható. Évente többször találkozunk személyesen is, könyvbemutatókat, születésnapokat ünnepelünk együtt. Sokféle jellemű és készségű ember tartozik közénk, akiket a közös szellemiség, hasonló gondolkodás vezérel egyre tágabb körbe, ahol – bár valamennyiünk lelke szabadon – mégis egy célért, együtt szárnyal azért, hogy megosszuk másokkal azt a tudást, amiből számunkra talán – ha csak parányival is – de többet mért a sors, mint amennyit megtarthatunk magunknak.

Eddigi irodalmi munkásságod alatt milyen elismerésekben részesültél?

Kétszer kaptam meg a Barátok Verslista Díját,- 2011-ben szerzői munkámért, 2012-ben közösségi munkáért.

Valikám, nagyon szépen köszönöm, hogy bepillantást nyerhettünk életedbe, hogy megmutattad számunkra, hogy az igazi költészet micsoda fájdalmak árán jön a világra, és hogyan csiszolódik az évek során gyöngyszemekké. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok számodra erőt, egészséget, töretlen alkotó kedvet, és lelki békét.


HANG VAGY

Csendemen néha
Átszalad egy kósza hang
És a pillanat
Egy emléket hátrahagy
Hang vagy, illat, mozdulat.

Csillagéjben

Ha engednek a zord, kemény fagyok,
emlékként majd tavasszá olvadok,
átadom a végtelen ölének
a jégvirágként nyíló bánatot.
Tavasszal a földi szenvedések,
vak remények végleg elvetélnek,
és minden fájás messzi oldalog.
A szenvedés a metsző, jeges űrben
már várja a nagy, végső enyhülést
– harmatkönnyű, játszi fényre vágyón –
dermedt fagyból könnyű ébredést:
könnyeimből fényvirág fakad majd,
lelkem egyesül a mindenséggel
– örök-ifjú tavasz – csillagéjben…

Emberlét

Azt hittem, hogy mindig kék a tenger,
ha pirkadatkor ráolvad az ég,
hogy egyesülnek hajnal-ébredéssel,
és megszületik nászukból a fény.

Megismertem haragját a víznek:
hulláma ha vad,  tarajos-sötét,
ultramarin-kékre vált viharban
a halált hörgő, vén tengerfenék.

Hiszem mégis: egyszer minden ember
− mint homoktenger, arany partokon −
kincseit majd szétteríti végül,

ha meghajol az égi színpadon.
Tisztább öröm nincs is a világon:
az emberlét a legszebb hatalom.
Asszociáció – Ellen Nitt: Azt hittem

Tenyered melegét

A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk rejtve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!

Kék csend

Dereng a nyár,
s hogy itt maradtam árván,
halkabban jár a fény az ablakon,
hűséggel vár, hogy lágyan betakarjon,
ha  lelkem hűvösétől fázom már nagyon.

Vár, hogy ringatásra
nyíljon alkalom:
azúr fénysugárban – lélekrezdülés…,
vigasztalni vágyó, hozzám bújó csendben
öleljen az emlék – a boldog, nyári kék…

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. november 10.

Hozzászólások