,,Vándorló, bús lelkem
együtt száll a sassal,
kurtaszárnyú veréb
nem bír a magassal.”
(Millali)

Kedves Olvasóink, az idézet Millei Lajos verse. Több internetes oldalon ezen a néven jelennek meg írásai. Jó lenne, ha minél többet megtudhatnánk róla. Megkértem, hogy kezdje a bemutatkozását 1961 januárjánál, amikor megszületett. S meséljen szüleiről, gyermekkoráról, a múlt élményeiről és gondjairól.

Millei Lajos – Szabadon, szabadban

1961 januárjának egyik fagycsikorgató délutánján az odaadó gondoskodás és a nemtörődöm, mindent feláldozni kész, konokfejű „csakazértis” készült eltökélten rábámulni tágra nyílt szemekkel a világra. Édesanyám mit sem sejtő ikerterhességéből egyedüli túlélő újszülöttként sírtam fel én, s akkor még rám vasalhatóak voltak Radnóti Miklós híres sorai:


„öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,”

Csak huszonévesen, anyám elbeszélése alapján raktározódott el bennem örök emlékként a tény, hogy fogantatásommal egyidejűleg egy másik, (ma már határozottan hiszem, hogy nőnemű) élet is csírázni kezdett szülőanyám méhében. Ikertestvérem korai magzatként úgy döntött, hogy mégsem kíván megszületni, és én, az odaadó gondoskodó, hogy elkerüljem a vérmérgezést, szorosan összefonódtam az ő placentájával, magammal cipelve megszületésemig az ő magzatburkát is.

Ám, ha ikervérem látószögéből mesélem el a történteket, én a nemtörődöm, mindent feláldozni kész, konokfejű „csakazértis” felfaltam a saját vérem elől a táplálékot, hogy erős, kifejlett babaként sírhassak fel.
E kettősség egész életem folyamán végigkísért, mintha az ikertestvérem kislánylelke az én durva férfitestembe ágyazódott volna be, és a mai napig virágszirom-simogató, gondoskodó lélekkel és nemtörődöm, konok akaratú testtel evezem életcsónakomat a holnapok vize felé.

A bennem megbúvó kettősség külső megnyilvánulásait gyermekkoromban a szüleim keze által gyakoroltatta rám a kóstolgató élet, hisz míg apám hitet romboló sorspofonjait gyűjtögethettem az orcám egyik felén, addig anyám szeretetszárú bizalomvirágait dédelgethettem a másikon. Talán az örökéletű egyensúly megtanulása végett járt apám és anyám ellentétes úton, s nekem, a bicebóca mozgású gyermeknek meg kellett tanulnom velük lépést tartani.

Szüleim

Milyen iskolát választottál, mi befolyásolta a pályaválasztásodat? Mi a polgári foglalkozásod?

A repülni vágyó, nyughatatlan természetű, gyenge kis veréb szárnyait, míg édesanyja óvta, növesztve dédelgette, apja, a sziklaérzelmű acélszív, folyton visszanyeste. Így nem csoda, hogy az első, hivatalosan engedélyezett kiröppenés alkalmával a borzas tollú, bizonyítani vágyó verébfióka nagyon messzire kívánt szállni.

Szegedre jelentkeztem vasút-távközléstechnikusi szakra. Vágyam, hogy az otthon tűzhelyén fortyogó kettős eredetű illat kellemetlen szagától minél távolabb lehessek, hamar megdőlni látszott, mert az irritáló bűz nem bántotta ugyan az orromat, de a szag elvesztésével az otthon tűzhelymelegét is nélkülöznöm kellett. Ekkor értettem meg a szólásmondások bölcsességét, miszerint: „Nincsen rózsa tövis nélkül” avagy „ahol füst tanyázik, ott a meleg a házigazda”. Egy évnyi tépelődés után – vereségemet fekete lepelbe csomagolva – visszarepültem a családi fészekbe.

A következő pályaválasztásomat az anyagias élet erőltette rám. Ösztöndíjas esztergályos tanulóként, szinte szülői segítség nélkül tudtam finanszírozni a magam és a húgom iskoláztatását. Nem éreztem sohasem lélekemelő vágyat a fémek forgácsolása közben, de ha lehetőség nyílt egy-egy acélvarázst a saját elképzelésem szerinti fémruhába öltöztetnem, az megelégedéssel töltött el.
Annak ellenére, hogy a kis veréb a felhők hasítása helyett egy esztergapad lábrácsán ugrándozott, élettarisznyámba ez az időszak azért betuszkolt néhány mosolygósan szép emléket is. Diáktanácstitkárként, az akkor éppen még csak lábadozó tanulói jogokat elég gyakran volt lehetőségem felkarolni, és folytathattam az általános iskolában már megismert és megszeretett szavalóversenyek szívet gyönyörködtető fellépéseit is.

Gyermekkoromban

A tanulmányaim befejeztével Pécsett, a Sopiana gépgyárban kezdtem el dolgozni, de hamar hátba vert a felismerés, hogy a tízezer számú szériagyártás nem biztosít számomra elegendő mozgásteret, s már az ötödik munkadarab legyártása után egyhangú, lehangoló és unalmas szalagmunka hálójában vergődik a repülni vágyó verébszárnyam.

Másfél évnyi kétségbeesett hálószaggatás után, miközben hivatásos gépjárművezetői jogosítványt szereztem, a hálómon kialakult szakadást kalitkaajtóként használva újra csak hazarepültem. Hivatásos sofőrként vagy húsz évig markoltam a teherautók kormányát, s míg a többi gépkocsivezető fülkéje az autórádiók zenéjétől volt hangos, addig az én sofőrszentélyemben a hangos versek lelkemet ölelő dallama szállt, nem ritkán a saját amatőrszintű szavalástudásommal, de szőrszálborzolgató megelégedésemre.

Az évek folyamán még két szakmát szereztem, s közben már kétgyermekes családapaként, az érettségi különasztalra is ” láttamot” nyomhatott a nevem, az élet mégis úgy hozta, hogy nem kívánt betegségek hatására, ma rokkantnyugdíjasként mutatok be fekete betűket egy még ismeretlen, hófehér papírnak.

Húszévesen

Úgy tudom, hogy már egész kicsi gyermekkorodban „szerelmese” lettél a betűk varázsának. Sokat olvastál. Milyen jellegű könyvek voltak a kedvenc olvasmányaid között?

Anyám, a jólelkű álmodozó az ábrándokkal díszített mesevilág-tálat már másfél – kétéves koromban a lelkem aszta
lára helyezte, s igaz, hogy apám bort követelő keze azt gyakran leverte onnan, de a vihar elmúltával édesanyám gondoskodásbőrbe öltözött keze mindig fényesre törölte ezt az asztalt, s új tálat rakott a közepére. A Tőle hallott mondókák, dalocskák és mesék hatására már öt-hat évesen magam ringattam álomba a két évvel fiatalabb húgomat, ha anyánk nem tudott ágyközelbe kerülni. Aztán megismerkedtem a betűk derűs égboltot jelentő világával, s amikor egy-egy mesét sikerült felolvasnom az olvasókönyvemből az állandóan tevékenykedő, de folyton a szavaimat leső édesanyámnak, a boldogságom friss tavaszi szélként repült végig ezen a saját álmodású, derűs égbolton. Akkor még nem ismertem Kosztolányi gyönyörsorait, de gyermeki lelkendezésemet ma már előszeretettel helyettesítem be az Ő csodálkozó szavaival:

„ Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van”

Olvasáskényszerem gyakorlatilag mindenevővé változtatott át. Épp oly lelkesedéssel, az újdonságvarázs kielégíthetetlen birtoklási vágyával olvastam a napilapokat, folyóiratokat, viccmagazinokat, mint az úgynevezett ponyvaregényeket, majd később a klasszikusokat. Egész életre szóló élményt jelentett egy-egy Hemingway, Jókai regény elolvasása, vagy Mikszáth, Gárdonyi, Victor Hugo könyvei. Nem egyszer előfordult velem, hogy annyira beleéltem magam a regény cselekményébe, hogy a bőrömön éreztem, amint a főhős a folyó jegén száguldó kutyaszánnal belerohan a lékbe, és tőrdöfésként éri felhevült testét a jeges víz bénító hidege. De volt, hogy vérezni éreztem a tenyerem, miközben akaratosan szorítottam a kötelet, mert ekkora halat nem mindennap fog ki az ember. Aztán meg napokig púpot viseltem a hátamon, vagy egy nyílvessző éles behatolási fájdalmát éltem át a sarkamban. Annyira benne éltem a könyvekben, hogy letargikus elkeseredettség vett erőt rajtam szinte mindig, amikor végére értem a regénynek.

Persze ezeket a könyveket többnyire éjjel a takaró alatt, zseblámpával olvastam, mert akkorra már elég nagyra nőttem ahhoz, hogy az iskolán túli szabadidőmet a család megélhetési problémájával folytatott harc oltárán áldozzam fel. Anyám rendszerint hetente megfenyegetett, hogy a jövő héten már nem lesz pénze az új lapos elemre, de körültekintően mindig csak akkor tette ezt, amikor apám nem tartózkodott odahaza. Később, a kollégista években gyakran emlegettem fel magamban a lopva olvasás felfokozott érzéseit, de akkortájt már nyíltan, mások beleszólása, engedélye nélkül gyakorolhattam e jogomat.


Feleségemmel

Mikor érezted azt, hogy neked is van mondanivalód? Mi volt az első irodalmi munkád: próza vagy vers? Melyiket érzed magadhoz közelebb?

Az általános iskola negyedik évét tapostam, amikor a felső tagozatosok között fogalmazásversenyt (akkor még így hívták a kisiskolások prózai munkáit) hirdettek meg. A téma egy, a szünidő meleg karjával átölelt napjának a leírása volt, de nem kellett, hogy megtörtént események pillérjén nyugodjon. Azonnal, kézen fogva szaladni kezdett velem a képzeletem, s meg sem állt addig, míg a nyolcoldalnyi terjedelemre rúgó, elképzelt napomat gondolatban meg nem írtam. Mivel a pályázat jeligés volt, elővettem a szinte sosem használt, s ebből kifolyólag erősen porlepte, leggyönyörűbb kézírásomat – így anonim maradhattam, mert csak a naponta használt macskakaparásomat ismerték – telepakoltam a hátizsákját erőtől duzzadó bátorsággal, s a lelkesedés vágtázó lovát megnyergelve, megírtam a fogalmazást.

A napraforgó jeligét választottam az írásomnak, mert mindig csodáltam azokat az életsárga, sziromkoronás növényeket, ahogyan könnyezés nélkül képesek követni a folyamatos napfényt. Nem ismertem akkor még a keretbe rendezett prózai munkák írott és íratlan szabályait, de előmerészkedett ösztönöm segítségével, egészen tűrhető keretbe „tuszkoltam” be a „művemet”. Első helyezést értem el vele, s nem kis büszkeséggel meséltem el anyukámnak, hogy az udvaron, az egész iskola előtt felolvasták.

Hosszú-hosszú ideig a prózát éreztem a lelkemhez bújva lágyabban dalolni, már csak azért is, mert hét évig tanulhattam a szógereblyézés mechanizmusát magántanulóként, de az utóbbi nyolc-kilenc évben – számomra is megmagyarázhatatlan okokból – a verssorok lágyan ringó dúdolása bizseregteti meg a rímekre éhes fülemet.

Emlékszel-e még első írásodra? Kinek mutattad meg? Van-e segítőd, kritikusod, barátod, akinek megmutatod az írásodat, mielőtt publikálnád valamelyik internetes oldalra?

Első írásaim amolyan botladozó szóbárányok voltak, gyengécske, néha életképtelen bégetéssel, s a nevetségessé válás védelmező ösztöne csak nehezen engedi előcsalogatni az emlékeim polcairól, de a kedvedért leporolok egyet belőlük. Alsó tagozatos koromban szinte hetente követtem el kettő vagy négy sorban mondóka jellegű versikéket, az egyik így szólt:

Kati néni meg Pista bácsi udvart söpör dalolva,
utána meg szép ruhában mennek el a templomba.

Az egyik ilyen csacskaságomat megmutattam Wild Jani osztálytársamnak, s ő azonnal, a gyermeki szókimondás szentségével élve felkért, hogy írjak szerelmes versikét az imádott hölgyéhez. Rövid időn belül egy a szerelem fájdalmas kínjaitól megkínzott fiútársaság íródeákja lettem, és vagy egy tucat, életet jelentő, lángokban emésztődő szerelmes versikét gyártottam. Hatodikos koromban színdarabot, valójában csak egy gyerekes bohózatot kreáltam össze, és a soron következő teadélutánon Studer Imi barátommal elő is adtuk. Az ilyen és ehhez hasonló, irodalmi értékkel nem rendelkező farigcsálások végigkísérték a tanulóéveimet.

A nagyok kö
zött

Amikor már komolyabb gondolatok kezdtek, először csak kopogtatni, majd egyre erősebben dörömbölni a tudatom ablakán, rájöttem, hogy segítségre van szükségem. Nem elég, ha kiírom a fejemből a felgyülemlett sorokat, tudnom kell annak az esetleges értékét, hogy a következő még véletlenül se süllyedhessen az alá a szint alá.  Magántanulóként hét évig látogattam a lakásán a Pécsett élő Dr. Nagy Gyuláné irodalomtanárt, aki főleg a prózai megnyilvánulásaimban látott némi pislákoló fényforrást. A drága Klári néni, örökké áldom az állhatatos, meg nem alkuvó, őszinte jellemét, volt, hogy harmincszor íratott át velem egy-egy novellát azért, hogy utána egy fél mosollyal nyugtázhassa: talán egyszer érdemes lesz arra ez az írás, hogy valaki elolvassa.

Ma már csak olyan fázis-kimaradásos porszívó gyanánt szippantom magamba a nélkülözhetetlen tudást, de sokat segít ebben Csilla, a feleségem, aki nem csak az elsők között hallgatja meg és véleményezi a verseimet, de minden adminisztrálási, iktatási és dokumentálási munkálatot elvégez helyettem. Szeretetteljes, simogató, s olykor –ha kell – dorgáló kézszorítást kapok rendszeresen a Pécsett lakó unokanővéremtől és férjétől. Dr. Nagy Ferencné (Gizike), és Nagy Ferenc (lélekápoló-Feri), kitárt, őszinte karokkal ölelik fel a verseimet, prózáimat. Mélyen gyökerezett tudásfájuk szerteágazó ágain kisfiús lelkesedéssel csüggök minden alkalommal, ha Csillával ellátogatunk hozzájuk. Vért pumpáló szívem minden dobbanása a hálától hangos, amikor erre a két, önzetlen szeretetet szóró bölcs emberre gondolok.  A másik kezemet pedig Kovács Daniela, a kiemelkedő tehetségű, széles látókörű debreceni költőbarátom szorítja, akinek a segítsége nélkül néhány versem néha csak félig öltözött, bámészkodó, tétován tipegő, félárva lenne. Gyakori beszélgetéseink alkalmával temérdek, számomra új verssel ismertet meg, amolyan igazi, versfaragásos műhelymunkává alakul át a társalgásunk, s ezért a hitvesemmel mindig családtagnak kijáró lelkesedéssel várjuk a jelentkezését.

Mennyit ér?


Mennyit ér a szó, mely, ha elhagyja az ajkat,
a betűk tengerében fodroz forradalmat,
s e magabiztos hangok védő érvelése
fáradni kész vénám megújult érverése.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér az ajak, melyből kibújik a szó,
hogy belepje tudatom, mint puha takaró,
és szétnyíló szirmai intenek csendesen,
oly jó ez így, élhetünk békésen, rendesen.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér a lepedőn a sértett gyűrődés,
mit álmodban elfordulva ér a feledés,
hogy hozzám bújj, átölelj, és új erőt adva
éji homályból, hajnalt hints a holnapokra.
Ki tudja mennyit ér?

Mennyit ér féltő kezed bársony érintése,
amely fuldokló vággyal csüng az ölelésbe,
és rásimítja hűen hitetlen bőrömre:
én itt vagyok melletted, most és mindörökre.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér óvó szemed biztató mosolya,
amely kékségét nem hagyja fakulni soha,
s ha rám nézel őszintén, tekintetünk dalol,
mint szerelmes szerenád az éjben, valahol.
Ki tudja, mennyit ér?

Mennyit ér napjainknak békés simulása,
mely időt álló vággyal fut az elmúlásba,
számon tartva mindig a megmaradt perceket,
örömmel halmoz el, mint önfeledt gyermeket.
Én tudom, mennyit ér.

Hány könyved jelent meg eddig?

A nyolcvanas-kilencvenes években számos újságban (Zsarát, Új hang, Kláris, Kristály) és antológiában jelent meg írásom. Rövid ideig lehetőségem volt a Dunántúli Napló külső (amatőr) munkatársaként is megszólalnom, de a megélhetés, a családfenntartás olykor viharossá erősödő szele néha alaposan megtizedelte verébszárnyam gyengécske tollazatát, s én a gyermeknevelés egész embert kívánó köntösét terítettem a vállamra, s mintegy húszévnyi kalitka-fogságra ítéltem a vergődő szárnyú verebemet. Persze a fogság kétféle élethelyzetet szülhet: vagy megöli a rabságban sínylődőt vagy megkérgesíti, megerősíti a fogoly pihe-puha verébtollát, s az egy idő után majd hatványozódott szándékkal igyekszik szélnek ereszteni a szárnyait. Önálló kötetet még nem sikerült összehoznom, de egyre gyakrabban játszom el a gondolattal, hogy talán megérett pár írásom már arra, hogy összeölelkezve, kéz a kézben integessenek egy könyv lapjain az őket elolvasni vágyók számára.

Tagja vagy-e valamelyik művészeti társaságnak vagy irodalmi körnek?

1989. szeptember 9-én Budapesten megalakult az Amatőr Költők és Írók Szövetsége. Az alapító okirat másolatát a mai napig őrzöm egy akkor kiadott, „Százak Antológiája” című kötet hátsó borítóján. E társaság pécsi regionális szervezetében kaphattam akkoriban szerkesztői feladatokat. Némethné Benkő Erzsébet, a Szövetség pécsi elnöke, (sajnos ma már csak odafentről nosztalgiázhat velem) havi rendszerességgel hívott össze bennünket, hogy a soron következő Új Hang legújabb példányát összeállítsuk. Fáradságos, de lélekfelemelő, lélektápláló időszaka volt ez az életemnek, mert nem csak újságot szerkesztettünk, hanem minden hónapban találkozót szerveztünk, ahol húsz-harminc azonos érdeklődésű, lírára szomjazó ember olvashatta fel a szavakba pólyált érzéseit. Ám a változások hullámzásának kitett csónakot néha olyan irányba sodorják az áramlatok, amelyek megnehezítik a kormányzást, s ilyenkor a tutajos ösztönösen a kikötő csendes magányába húzódik.

2010-ben Erzsike egyre súlyosbodó betegsége okán átadta a karmesteri pálcát Bognár Papp Irénnek, a valamikori budapesti Szövetség alelnökének, aki időközben Pécsett telepedett le, és az ő invitálására újra vállalhattam szerkesztői feladatokat. Itt szeretném megköszönni Irénke áldozatos munkáját, melynek hatására a Pécsi Új Hang ismét hallatta a hangját. Baráti kapcsolatunk bónuszaként gyakran kísértük figyelemmel, bíráltuk, korrigáltuk egymás írásait, amire mindig hálás szívvel gondolok vissza.

2011-ben feleségem áldozatos kutatómunkájának köszönhetően lakóhelyem környékén vagy tucatnyi tollforgató embert ismerhettem meg. Ez a tény arra késztetett, hogy megalapítsam a Lengyeli Irodalmi kört. A jelenleg is működő társaság havonkénti összejöveteleinek a lengyeli Faluház ad otthont. Találkozásaink alkalmával szinte családi, irodalomszerető légkör uralkodik, melyre nemegyszer neves írók, költők meghívására is lehetőségem adódik. Így látogathatott el közénk többek között Békés Sándor író, újságíró, Bognár Papp Irén költő, újságíró, Koller Mártonné Molnár Veronika író, Kocsisné Solymosi Marietta költő és Kovács Daniela költő. Jelenlétük szeretetteljes nyomot hagyott kis közösségünk lelkében, ezúton is köszönjük szépen.

Beszélgetés Kovács Danielával

Melyik online irodalmi oldalon olvashatjuk verseidet?

Napvilág Íróklub, POET, FullExtra.hu. Jelentek meg még írásaim más irodalmi oldalakon is, mert olykor-olykor úgy felerősödik az emberben a közlésvágy, mint nem remélt part közelében az akarattól tajtékozó hullám, de állandó veszekedőtársam, az idő gyakran koppint a fejemre, mondván: csak annyi lovon nyargalássz az áhított szél befogása érdekében, ahány üleppel rendelkezel. Ezért, hogy az irodalmi portálokon ne váltsam ki a költőtársaim jogos felháborodását a gyakorta elmaradozó hozzászólásaim miatt, az utóbbi hónapokban leginkább csak a Facebook idővonalamon teszem közszemlére az alkotásaimat. Bízom benne, hogy alkotói és egyéb tevékenységeim lanyhulásával újra hasznos és naprakész tagja lehetek az irodalmi oldalaknak is.

Mennyire tudod elviselni a jó szándékú kritikát?

Minden alkotónak szüksége van véleményre, visszajelzésre a munkájáról, az írónak is. Ha egyszer már világra hozta szóképekből nemzett gyermekét, szülői kötelessége, hogy figyelemmel kísérje annak megnyilvánulását, bukdácsolását, esetleges fejlődését. Ezek az újszülöttek is, akárcsak a valódi kisbabák, tisztátlan meztelenséggel sírnak fel az akkor még számukra idegen világban. E segélyt kiáltó, síró hangra figyelnek fel a hozzászólást formáló olvasók, kritikusok, akik olvasásukkal megmosdatják, véleményükkel felöltöztetik az újszülött teremtményt. Lényegében a keresztszülők gondoskodó, nemes feladatát látják el, amikor szót e
melnek egy-egy művünk megjelenésekor. Persze, olykor-olykor előfordulhat, hogy nem az évszaknak megfelelő ruhába bújtatják a gyereket, de az okos, előrelátó szülő nem dühöng ilyenkor, hanem alaposan figyelembe véve a pillanatnyi időjárást, könnyít gyermeke ruházatán. Nemegyszer előfordult velem is, hogy mire rászántam volna magam erre, már valamelyik másik keresztszülő lesegítette a gyerekről a feleslegesen ráaggatott télikabátot.

Irodalmi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?

A legnagyobb elismerést számomra mindig is az olvasóim visszajelzése jelentette. Mi, írogató emberek, gyakran ülünk be képzeletünk csónakjába, hogy a fejünkből kipattant szóevezők segítségével, vadvízi evezésnek beillő lendülettel kerülgessük a felszínen található vélt vagy valódi örvényeket, de sose felejtsük el, hogy nem élhetnénk át efféle képzeteket, ha nem az olvasóink bő forrású visszajelzései biztosítanák számunkra a csónakázáshoz elengedhetetlenül szükséges folyót. Hálás szeretettel gondolok rájuk, hiszen irományaim csakis az ő megbecsülésük által lélegezhetnek folyamatosan. Két évvel ezelőtt, talán a bizonyítási vágy csitításaként, elküldtem két novellámat két pályázati felhívásra. (Irodalmi Jelen, Aposztróf kiadó.) Sikerként könyveltem el, hogy mindkét pályázatra beküldött prózámat antológiában jelentették meg. Valójában sikerként élem meg azt is, amikor egy-egy rendezvény alkalmával a saját versem szavalását élénk, őszinte tapssal jutalmazzák. Egyéb elismerésről nem tudok beszámolni.

Nem sírok én


Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Ha vág a szó, ha éget is,
ez éltetőm, s a végzet is.
Hisz mennybe visz, és átölel,
ha csillagvarázsként jön el.
Vagy megfeszít, halálra szán,
ha nem érte tárul ki szám.

Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Ha azt látom, hogy élni kell
napról-napra, bús kényszerrel.
Mert nincs miből, és nincs miért:
csonttá aszott, holt elvekért,
hol gyermek sír, mert éhe fáj,
s anyja vágya a nincs-be váj.

Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Ha úgy érzem, hogy rászolgált
e ronggyá tépett szép ország
a siralomház kulcsára,
de tekintettel múltjára,
egy díszdobozban kapja meg,
mert adni, az még mindig kegy.

Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Vért áldoztunk, és bánt az, ott,
hogy nem mozdul a sok halott:
égbe szálltak, és várják még,
hogy forduljon a sorskerék.
Meghaltak Ők egy nemzetért.
De nekünk vajon lesz miért?


Mit jelent számodra az írás? El tudnád képzelni, hogy egyik napról a másikra elszállna a múzsa?

Úgy élem a mindennapokat, hogy a gondolataim a sajátságos, szabad akaratukat bármikor képesek rám kényszeríteni. Néha a türelmem felső határát feszegetve követelőznek, mert írásos formában óhajtanak érvényesülni. Teljesen mindegy, hogy milyen napszak van, hogy éppen mással foglalatoskodom, hogy semmiféle energiát nem érzek a betűvetésre, addig ostromolnak, míg be nem adom a derekam, s fel nem rajzolom őket a monitoromra. Meglehetősen nagy béketűrést kíván ez nem csak tőlem, hanem a feleségem részéről is, amit itt is hálás szívvel köszönök meg Neki. Még soha, egyetlen egyszer sem tette szóvá, ha éjszakánként négyszer vagy ötször is bekapcsolom a gépemet. Olyan jószándékú hozzáállás ez, melyet térdet hajtva tudok csak megköszönni.

Érmihályfalván Szilágyi Ferenc Hubart-tal és Kovács Danielával

Az idők folyamán, hogy valamiféle rendszert legyek képes belekényszeríteni az életembe, rájöttem arra, hogy nem kell az egész verset papírra vésnem a megszületése pillanatában, általában elég az is, ha pár sort lejegyzek belőle, s azt így a memóriám által mentve, egy későbbi időpontban újraéleszthetem. Egyszer egy irodalmi portálon elmondtam őszintén, mert ez volt a téma, hogy muszáj kiírnom a fejemből a gondolatokat, egyébként nem engedik, hogy végezhessem a napi tevékenységemet. Kaptam rá egy hitetlenkedő, engem nagyképűnek beállító megjegyzést, ami hetekig bántotta a lelkemet. Azóta az ilyen jellegű kérdések válaszolását igyekeztem elkerülni, de úgy gondolom, ez az interjú megköveteli tőlem a teljes őszinteséget, s én tiszta lelkiismerettel teszek eleget ennek.

Ha valami okból kifolyólag megszűnne az írás utáni vágyam, valószínűleg egy nagyon kiégett ember bámulna vissza rám a tükörből. Van, hogy pár napig, néha még egy hétig is nyugton hagynak a magzatpózban gőgicsélő gondolataim, de tudom, ez csak azért történik, mert még nem fejlődtek ki elfogadható módon a megszületéshez. Nekem az írás olyan eledel, melynek az értékét a friss kenyér illatával azonosítja be a tudatom, s a kiszáradás ellen a gondolataim frissen csobogó forrásvize véd meg.

Milyen álmaid vannak a költészet területén?

Nincsenek nagy álmaim. Én nem az az ember vagyok, kedves Éva, akinek egy nagy álma van. Az én álmaim amolyan délután szunyókálós, apró álmok, melyekben meg-megjelenik a repülni vágyó, gyenge kis veréb, aki, miközben mámorral hasítja a levegőt az ezer színben integető, virágokat táncoltató rét fölött, érzi a megbékülő szeretet szellő általi simogatását. Az én álmaim egyszerűek, voltaképp könnyen emészthetőek is, mert nem hiányzik belőlük az egymásra figyelés, a megértés, a türelem, a szeretet, az önfeláldozó jóság, amit a valós életben csak nagyritkán van szerencsénk megtapasztalni. Mostanában gyakran álmodom egy gondoskodó, előrelátóan bölcs, nagy kézről, mely kifogyhatatlan szorgalommal leporol és glédába állít minden asztalfiók fogságában szenvedő, vagy papírkosár mélyén heverő verset, hogy az utókor, miközben önfeledt örömbizsergéssel olvasgatja azt, még véletlenül se feledkezhessen meg anyanyelvünk kimeríthetetlenül páratlan szépségeiről.
Petőfi Sándor Jövendölés című verséből tudom, hogy:

„Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.”

De azt is tudom, hogy „ az álmok nem hazudnak,” s így örömmel üdvözlöm a Montázsmagazin főszerkesztőjét, minden szerkesztőjét, beleértve Téged is, kedves Éva, hogy a gyakran álmodott álmom nagy kezéből az egyik új szerepét Ti testesítitek meg, és fáradhatatlan munkával törekedtek arra, hogy megmaradjon az utókor számára számtalan kincs, ami egyébként a feledés örök süllyesztőjében veszne el.  


Kedves Lajos, nagyon szépen köszönöm, hogy betekinthettünk egy kicsit az eddigi életed mindennapjaiba. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy minden álmod váljon valóra. Az ihlet soha ne hagyjon el, kísérjen egy életen át, mint egy jó barát!

Köszönöm szépen, kedves Éva a megkeresést, a rám figyelést, a lehetőséget, hogy megszólalhattam a magazinotok dekoratív, mély mondanivalójú, érdekes és tanulságokkal teli hasábjain. Köszönöm a felém irányuló jó kívánságokat. Azzal a biztos, kielégült tudattal hajtom mostantól álomra a fejemet, hogy a jó emberek jó kívánságai elkerülhetetlenül visszaszállnak a kívánságot megfogalmazó fejére.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. június 18.

A tízforintos vásár

Nyolc éves voltam akkor. Amolyan szárnyait próbálgató, gyenge kis veréb, aki tudta, hogy egyszer a levegőbe fog emelkedni, na, nem olyan magasra, mint a büszke sas madár, de repülni fog, és a verebek közt ő lesz a király. Már sok mindent tudtam a világról:
Tudtam, hogy a földön élünk, és tudtam azt is, hogy nem túl sokáig. Tudtam azt, hogy része vagyok a nagy egésznek, s ha erre gondoltam, a szívem mindig hevesebben vert.
Igyekeztem nyitott szemmel élni, és nem csak nézni, de látni is a dolgokat.
Láttam az utcákon sok-sok rohanó embert, kik szorgosan, mint a hangyák, gyűjtögették javaikat. Láttam rendőrt állni a sarkon, aki vigyázott arra, hogy ami már megvan, többé ne veszhessen el. Láttam öreg bácsikat botjukra támaszkodva, bizonytalanul, imbolyogva járni, s mindjárt eszembe jutott a rendőr: ugyan vigyázhat ő akárhogy, egyszer úgyis minden elvész.
Láttam italtól tántorgó részeg embereket, – amikor apámért a kocsmába mentem – akik az ötödik fröccs után már bambán és üresen néztek, akikről az ötödik fröccs az élet fájdalmát mosta le.
Undorodva néztem, hogy öntik magukba a bort, és soha nem tudtam megérteni, miért jobb a szomjazásnál az, ha valaki a fröccstől fullad meg. Mindig anyámra gondoltam ilyenkor: arra kért, hogy soha ne igyak.
Szegény anyám, a ”nincsbe” szült bele minket. A hiány táplált bennünket, s az egyetlen dolog, amiben soha nem szenvedtünk hiányt: a szegénység.
Szegények voltunk. Azaz, hogy nem jól mondom, hisz az szegény csak, akinek semmije sincs.
Nekünk anyámmal sok mindenünk volt: volt házunk és volt hazánk. Volt ágyunk és volt anyánk. Volt párnánk és paplanunk, voltak boldog álmaink. Volt erőnk és bátorságunk, hogy szembe nézzünk és ne hátráljunk. Volt hitünk és akartunk, és igen nagy volt a bizodalmunk. Mert a szegény emberben mindig több a bizakodás, mint másokban, hisz az tud csak igazán bízni, akinek kell, hogy bízhasson, aki várja, hogy forduljon majd az élet, s a fordulás őt emelje fel a magasba. Aki minden reggel új reménnyel ébred, és ha a nap csak elfogy csendesen, este, mikor lefekszik, már a következő nap jár a fejében, már a következő napról álmodik.
Álmodni mi is tudtunk szépet. Hófehér abrosszal takarva az asztal, rajta virág és sok-sok jó falat. Az asztalnál négyen ülnek csendben: apa, anya és a két gyerek. A szoba megtelik a béke illatával, a kályha a szeretetről duruzsol, és a lámpa csendes nyugalommal a harmónia fényét hinti szerteszét.
Ám az álmok mindig összetörtek, ha hazajött apám a kocsmából úgy este tíz körül, és köszönés helyett így szólt:
– Asszony, adjál bort, mert szomjazom nagyon!
– Nincs bor, hisz pénzünk sincs már – suttogta anyám, és riadtan várta a folytatást.  
Apám módszeres ember volt. Az ivásban s a verésben egyaránt. Ha inni nem tudott, hát verte anyámat, míg le nem csillapodott. Ilyenkor húgommal összekapaszkodva egy távoli sarokban meghúztuk magunkat és vártuk, hogy a vihar elüljön, apám lefeküdjön. Ha horkolt már a ház ura, mi is elnyugodtunk, és folytattuk a megkezdett boldog álmot a fehér abroszról, a békéről és a szeretetről.
Apám elitta minden keresetét, és én, aki akkor már nagyfiú voltam, segíteni akartam anyámon. Iskola után munkát vállaltam a pályaudvaron. Minden délután ott tébláboltam a peronon, és ha megláttam egy utazót nagy bőrönddel, lelkesen ajánlottam fel, hogy majd én viszem a csomagjait.
Jó pénzkeresés volt, mert hol húsz fillért, hol ötvenet adtak, és nagy forgalomban néha estére még három forint is összejött. Örömmel vittem anyámnak, hogy legyen lisztre, zsírra, meg cukorra. Szegény így is gyakran fordult az anyjához, aki soha nem mondta, hogy nem ad.
Egyszer aztán fejbevágott a szerencse, de úgy eltalált, és olyan gyorsan jött, hogy azt hittem, ezt is csak álmodom.
Egy kék öltönyös öregúr bőröndjét cipeltem hazáig, s mikor a fizetségért a tenyeremet nyújtottam, egy ropogós tízforintost nyomott a markomba:
– Tessék fiam, megdolgoztál érte!
Nem akartam hinni a szememnek, csak álltam ott bambán, és néztem a pénzemet. Az öregúr már rég becsukta az ajtót, de én csak álltam ott némán, és szorítottam a bankjegyet. Sötét este volt már akkor, s egy lámpa alá léptem, hogy tüzetesen megvizsgáljam a tízforintos mindkét oldalát. Óvatosan nyitottam ki a tenyerem, mint aki attól fél, hogy a madárka elrepül, de a bankjegy ott virított hidegen.
Úgy látszik, neki mindegy, hogy kinek a kezében van! – gondoltam magamban. Neki tényleg mindegy volt, hagyta, hogy nézegessem, hogy gyengéden megsimogassam. Hagyta, hogy a zsebembe tegyem, majd kivegyem, hogy a másikba tegyem. Aztán hirtelen zavarba jöttem: mit is fogunk csinálni ennyi pénzzel? Nekünk ennyi pénz nem kell. Nekünk elég az a napi két-három forint. Ez meg tíz. Hisz ez rengeteg!
Átraktam a bankót a jobb zsebembe, mert a balt már égette nagyon. Elindultam hazafelé, s a gondolataim vadul kergették egymást: anyámnak három forint kell csak, ezt biztosan tudom. És akkor még mindig marad hét. Mit csináljunk hét egész forinttal? Eszembe jutott, hogy anyámnak elszakadt a harisnyája. Igen, ez jó lesz, harisnyát veszünk rajta. Bár a húgomnak is kellene egy sapka, mert jön a tél nemsokára. Jó lenne egy csomag selyemcukorkát is venni, mert az olyan finom lehet! Meg könyvet vagy bármit, amit eddig nem kaphattunk meg.
Hirtelen félni kezdtem a pénztől. Istenem, milyen kevés is ez! Hiszen azt a sok mindent, ami kellene, ebből úgyse tudjuk megvenni.
A boldogság leszáradt az arcomról. Szomorúan mentem hazafelé, és amikor a húgom elém állt, én fáradtan vettem ki a tízforintost a zsebemből, s száraz hangon mondtam:
– Ezt kerestem ma.
A húgom – kivel még könnyen játszott bújócskát az értelem – örömmel csapta össze kezét:
– Te jó Isten! Ez nagyon sok pénz! Anyu, nézd csak, a bátyus mennyi pénzt hozott!
Anyám szeméből örömkönnyeket csalt ki a tíz forint. Nézte ő is áhítattal s gyönyörködve, mint ahogy én néztem fél órával azelőtt.
– Kisfiam, honnan van ez a tíz forint? – kérdezte, de nem azért, mert nem hitte el, hogy megdolgoztam érte, inkább csak hallani akarta ennek a nagy keresetnek a történetét.
Én elmeséltem mindent szépen sorjában, és éppen oda akartam adni anyámnak a bankjegyet, amikor meghallottam apám tántorgó lépéseit az ajtó előtt.
Gyorsan zsebre dugtam a pénzt, és a húgommal együtt siettünk apám elé. Ő lerázott bennünket magáról, mint ahogy fürdés után a kutya szokta a vizet:
– Hagyjatok békén, átkozott kölykök! Anyátokkal akarok beszélni! Asszony, fáradt vagyok, és keveset ittam. Adjál bort vagy egy kis pénzt!
Anyám széttárta a karját:
– Nincs pénzünk, és a bort is megittad már rég. Gyere, vacsorázzunk, s aztán lefekszünk csendesen.
– Szóval nem adsz? – mordult fel apám, és már emelte is a kezét.
– Megálljon édesapám! – léptem anyám elé ekkor. – Ne bántsa anyámat, nincs neki pénze.
– No nézd, a taknyos! – rivallt rám apám. – Csak nem akarsz kioktatni engem? Eredj az utamból, vagy rajtad kezdjem a verést?
Bennem ekkor már megérett és tudatosult a szándék, s talán ez adott erőt, hogy még egyszer visszaszóljak neki:
– Nem! Nem kioktatni akarom, csak azt szeretném,
ha nem bántaná az anyut. Ő nem tehet arról, hogy nincs pénzünk.
– Hát ki? Talán én? – ordított apám, s elcsattant az első pofon. – Én tehetek talán róla? Én, aki nap mint nap gürcölök, hogy nektek kenyér legyen az asztalon? Nélkülem már rég éhen döglöttetek volna!
Anyám a kezemet rángatta, és a szemével intett, hogy hagyjam már, ne ingereljem fel, mert akkor nagyobb baj jön.
Apám megint anyám felé fordult:
– Adsz pénzt, vagy szétverem a fejed!
– Apám, várjon egy kicsit! – ugrottam megint közéjük. – Nézze ezt a pénzt! – és elővettem a tízest a zsebemből. – Ma kerestem! Én odaadom magának, menjen, és igya el mind, de anyámat ne bántsa többet.
Ő mohón kapta ki a kezemből a tízforintost, és vissza se pillantva megindult kifelé. Becsapta az ajtót maga után, és hirtelen ránk szakadt a csend.
Anyánk riadt fel elsőnek, és sírva fordult hozzám:
– Kisfiam, mit csináltál? Nem kellett volna odaadnod azt a pénzt, hiszen mennyi mindent vehettünk volna rajta!
Én azonban nem törődtem már a pénzzel. Ennél nagyobb vásárt úgysem csinálhattam volna. Vettem anyámnak mára egy csendes, veréstől mentes, nyugodt estét.
– Így a legjobb – zártam le magamban.
Apám kedvére ihat, mi meg álmodhatjuk tovább a boldogok álmát.

Emléket szül az álom


Hosszú ideig türelmes voltam.
Csak feküdtem az ágyban,
mint gyermekkoromban.
Ahogyan anyám mutatta.
Mozdulatlanul. A szemem becsukva,
és epedve vártam, hogy jöjjön már értem.
Esdeklően kértem.
Majd hívtam átkozódva. Haragos daccal,
összezárt fogakkal, órákig reméltem,
hogy megszán már engem,
s a vízszintes rendem
jutalma árán
a szétzilált párnán
megjelenik végre, hogy tegye a dolgát,
és rabláncra verje a hódoló szolgát.

Már fényt izzadt bőrömre a szomorúságom.
Ám az áhítva vágyott szendergés-tálon
nem volt ígéret:
köröttem csendben pihent az élet.
Kioltott tudattal, szebbnél szebb meséket
vajúdott az álom.

Csak én voltam éber és elégedetlen,
a rám szabott fárasztó, éji szerepben.
Kint kacagott a szél a fenyőfa ágon,
bent búsult a holnap az álomvilágon.

A tehetetlen harag fásultságot szült.
Dacban pácolt izmom ernyedni kényszerült,
és átélve mindazt, mit gyerekként kaptam,
hogy segítő mágusom lehet a paplan:
ha bebújok alá, elér a nyugalom,
megtalál, elvisz majd úttalan utakon,
és vándorló társsá fogad majd engem,
csak higgyem a jöttét, mást nem is kell tennem.

Hát magamra húztam anyám bölcsességét,
s mint kisded, ki félti enyhet adó plédjét,
úgy öleltem át az intelmeit,
hogy Ő lássa onnan fentről,
én még szót fogadok itt .
Békét erőltettem hát a takaróra,
és hiába mutatott négyet már az óra,
elszántan, a szemem újra becsuktam,
hogy bízzon bennem ismét
az eljövő tudatlan.

Nem tudom meddig feküdtem elszántan,
de egyszer csak anyám házánál álltam.
A valóság mintha megtréfált volna,
képek villantak fel, megfagyott emlékek,
melyek éltek fodrozódva,
mint jégen a lékek.
Egy kisfiú éppen a folyosón játszott:
hat éves lehetett,
gondtalannak látszott.
Ott totyogott vele a négy éves húga,
ki ámulva szemlélte, hogy
a kukoricacsutka
miképpen lesz játék bátyja kezében,
hogy lesz kút belőle,
ha testvére szépen
négyszögletes rendben egymásra rakja,
vagy hogy lesz hosszú vonat,
ha épp úgy akarja.

Mellettük a nyár már derékig vetkőzött,
megnézte őket, de nem sokat időzött:
Sietett perzselni a búzaföldeket,
sárgává színezni az éretlen zöldeket.

Bent a konyhában a jó illat győzött,
anyjuk a sparhelten bablevest főzött.
A piros fazékból olykor ki- kibuggyant
a vágyó gondoskodás:
csak megrakni a hasukat,
most nem is kell semmi más.
Meg télen, ha jön az ordító hideg,
ne fázzanak Ők.
Ne csak lelkileg legyenek felfűtve,
s ha jönnek a zord idők
adjon biztonságot az otthon melege.
És egy se legyen soha tartósan beteg,
a szülő azt mindig keservvel éli meg.
Örökzöld értelmüket ápolja,
óvja majd a fény,
úgy ahogy anyjuk tette azt,
még az elején.
A fazék óhajok tucatját rejtette,
mert ez mind-mind belefér
egy jó anyai levesbe.

Karmoló kínnal köszöntött a reggel.
Elillan az álom, ha a valóság rendel.
Ám a tanácstalan tudat
egy darabig még tűri,
hogy ábrándos álmunkat,
míg végleg meg nem szűri,
átélhessük újra.
Hiszen úgy vágyunk az újra,
hogy felrakjuk a polcra
az emléket szült álmot,
s így szórunk a sorsra,
némi boldogságot.

Millei Lajos: Vigyél a vizeden (hangos vers)

Hozzászólások