,,Lassan jöjjön, Atyám, azzal a kereszttel,
fel fogok én kelni még innen is egyszer.”

Szokolay Zoltán egy kiskunsági faluban, Fülöpszálláson éli mindennapjait. Alkot. Olyan versei születnek, hogy – véleményem szerint – rég megérdemelné már a József Attila-díjat. 45 éve kezdte a pályáját, minden számottevő hazai lapban publikált, költészetének helye lenne az egyetemes magyar kultúrában, de az igazi elismerést költőként soha nem kapta meg.

Szokolay Zoltán

Faggatom őt eddigi életéről, mindennapjairól, a költészetbe vetett hitéről.

Hódmezővásárhelyen születtem 1956. szeptember 9-én. Orosházán voltam kisgyermek, Egerben kamasz diák, Budapesten egyetemista. Később aztán – nagy kanyarokkal – körbelaktam e kicsi hazát, s végül megállapodtam itt, a Kiskunságon. Apai ágon évszázadokra visszamenően zenészekből, tanárokból, katonákból, jogászokból állt a család. Édesanyám egy orosházi bognármester negyedik, legkisebb leánya volt, az egyik dédszülői ágon székelyföldi gyökerekkel, érzékeny lélekkel és nagy igazságérzettel. Szüleim közös vonása, és ez is hozta őket össze, hogy a költészetet és a zenét mindketten nagyon szerették. Úgy tűnik, valamit ebből én is örököltem.

Van olyan gyermekkori élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Öt és fél éves voltam, amikor anyai nagymamám a szemem láttára halt meg. Ebédfőzés közben összeesett a tűzhely előtt. Nagyon sírtam akkor. Ha együtt mentünk valahová, mindig mondta, vigyázzak, el ne essek, nézzek a lábam elé. Ez nemrég újra eszembe jutott, amikor 2016 tavaszán elestem egy lépcsőn.

Szokolay Zoltán: Mondta

Aprómintás sötétkék kötényét
csak most teríti horizont-huzalra,
ötvenöt évvel a halála után,
anyai nagymamám, Mikó Julianna.
Mosószappanillat száll kinn a tornácon,
itt benn pedig galamblevesé, palacsintáé,
meggyógyulok,
holnap lekerül fejsebemről a kötés,
térdemen is szépen heged a horzsolás,
nem is estem el, újrakezdhetlek, élet,
haraphatóan tiszta áprilisi levegő,
verset írok az újságpapír
szakadozott szélére tintaceruzával,
mutatóujját markoltam, úgy mentünk
kiscsirkét nézni a kukoricagórén túlra,
mondta, hogy vigyázzak, meg ne botoljak,
nézzek mindig a lábam elé,
harangoznak az orosházi nagytemplomban,
kalimpálva ülök a széken, várom az ebédet,
elfeketedtek a fahasábok, kihűlt a tűzhely,
mért feküdtél a konyha kövére, Mama?

Érettségi után merre mentél tovább? Milyen végzettséget szereztél? Miről írtad a diplomamunkádat?

Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem 1980-ban magyar-orosz szakos tanárként. Neves oktatóim voltak. Két mesteremet hadd emeljem ki név szerint, nekik öt éven át minden órájukon jelen voltam: Lator László műfordítói kurzusán, valamint Czine Mihály professzor úr szemináriumain, melyeket a határon túli magyar irodalomról tartott. Ezek persze nem voltak kötelező tárgyak, csak afféle megtűrt stúdiumok az akkori egyetemi képzésben. Ősbudapesti évfolyamtársaim nem is nézték jó szemmel, hogy ilyen népi-nemzeti elkötelezettségű vagyok, akadt, aki gúnyolt miatta. Én azonban a szakdolgozatomat is Czine tanár úrhoz írtam, Szilágyi Domokos költészetéről.

 

Fotó 1986-ból

 

Friss diplomával hová tudtál legelőször elhelyezkedni? Milyen emlékeid vannak arról az időről?

Első munkahelyem egy angyalföldi szakközépiskolás kollégium volt. Kaptam huszonöt vidéki kamaszfiút, akik szakmát tanulni jöttek, de legtöbbjük sosem járt még a fővárosban, és először szakadt ki az otthoni környezetéből. Nemcsak a tanáruk, de a szó nemes értelmében pedagógusuk, azaz lélekvezetőjük voltam. Máig szívesen emlékszünk vissza azokra az évekre, ők is, én is. Szomorúságra csak az ad okot, hogy az emberek manapság korán halnak. Nemrég számoltuk össze, hogy a hajdani kollégák közül már csak hárman élünk, és a volt tanítványok közül is sokan elhunytak. Az utam Angyalföldről a tanítóképzésbe vezetett, anyanyelvi tárgyakat oktattam két főiskolán leendő óvónőknek és tanítónőknek. Későbbi életem egy rövid parlamenti kitérő, majd egy vecsési általános iskola vezetése után végig a közigazgatásban zajlott. Mindeközben soha nem feledkeztem meg az írásról, műfordításról sem. Keveset alszom, az éjszakai olvasólámpa nálam mindig sokat fogyaszt.

Azt mondod, életed nagy részét a közigazgatásban töltötted. Bizonyára nemcsak tanári végzettséggel. Milyen diplomát szereztél azóta, és ma hol dolgozol?

1998-ban igazgatásszervezőként végeztem a mai Corvinus Egyetem jogelődjén, majd közigazgatási és anyakönyvvezetői szakvizsgát is tettem. Budapesten és Pest megyében dolgoztam aljegyzőként, jegyzőként, köztisztviselőként. Családi okból költöztem ide, ebbe a szép kiskunsági faluba, Fülöpszállásra, ahol egyedül élek szegényen, egyszerűen. Csak okos, öreg kutyám, Solymi őrzi a magányomat.

Utolsó munkahelyem a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal volt Kiskunhalason, de a migránsok számának csökkenése miatt a határozott idejű munkaviszonyom lejártával 2017. január elsejétől nincs állásom. Meg is vagyok rémülve, mert tudom, hogy életem 61. évében nagyon kevés az esélyem a munkaerőpiacon. A benyújtott pályázatokra nem is válaszolnak a magamfajtának.

Zoltán, remélem, hogy nemsokára találsz magadnak állást, hiszen kétdiplomás, intelligens, érett ember vagy, aki könnyen elsajátít bármilyen feladatot. Ha nem is Fülöpszálláson, de reménykedem, hogy Kecskeméten fogsz munkát találni, hiszen nem nagy távolság ide sem bejárni.

Köszönöm a jókívánságot és a dicséretet! Mindig csodáltam azokat, akiknek rendíthetetlen az optimizmusuk, bár sosem tudom, mire alapozzák.

Szokolay Zoltán és lánya, Eszter

Most pedig térjünk vissza választott utadhoz, a költészethez! Mikor írtad első versedet? Kérlek, mesélj a kezdetekről, mondd el, kik segítettek!

Édesapám írt és fordított verseket. Ő volt a példa, őt próbáltam utánozni. A kulcsszerep azonban édesanyámé is, akivel minden este levettünk a polcról egy-egy könyvet, és verseket olvastunk. A költőt mindig én választhattam ki, a verseket ő. Kamaszkoromban Egerbe költöztünk, ott a legnagyobb hatással két tanárom volt rám: Osváth Gábor az általános iskolában és Szabó Gábor bácsi a gimnáziumban. Kivételes pedagógus-egyéniségek voltak.

14 éves korom óta publikálok. Megyei lapokban kezdtem, aztán a miskolci Napjaink című folyóiratban, majd szinte mindenütt, ami az akkori Magyarországon megjelent és verseket is befogadott. Hálás vagyok Ratkó József költőnek, a nagykállói könyvtár igazgatójának, akit diákkoromban kerestem fel, és ő a barátságába fogadott. Tőle is sokat tanultam. Később Kiss Benedek, Tornai József, Utassy József, Buda Ferenc, Hervay Gizella is segített, hogy megtaláljam a magam útját.

Még ma is hiszel a költészet társadalomformáló erejében?

Abban hiszek, hogy aki szereti a verseket, az jobb ember lesz, több szeretetet tud adni és elfogadni. Abban hiszek, hogy aki verseket olvas, nem vetemedik lopásra, gyalázkodásra, kirekesztésre. Abban hiszek, hogy nem lepi el agyát a szellemi gőg, a túlzott önbizalom. S abban, hogy a csodálatos magyar anyanyelv értékeit jobban fogja ismerni, eszközeit jobban tudja használni, ezáltal mélyebb lelki tartalmakat fejez ki társainak. Jobban tudja majd szeretni őket.

Tudom, hogy Erdélyhez erős kötődésed van. Vannak olyan emlékeid, amelyeket szívesen megosztanál velünk?

A Partiumot, Erdélyt, a Székelyföldet minden magyar embernek látnia kell! Nemcsak a táj szépsége miatt, hanem a kövek, a történelmi emlékek miatt is. Az pedig, hogy az erdélyi alkotók, művészek és tudósok mennyivel gazdagították az egyetemes magyar kultúrát, nem taszítható a feledésbe. Diákkorom óta visszajárok Erdélybe, különösen Kovászna megye (déd- és ükszüleim hazácskája) nőtt a szívemhez. Mindig feltöltődöm egy-egy ilyen út során, s nemcsak jóféle pálinkával, hanem alkotókedvvel, tenni akarással is.

Úgy hallottam, hogy a költők mindig szegények voltak, csak lélekben, hitben gazdagok. Te hogyan látod ezt?

Ó, vannak ma már gazdag költők is egynehányan! Afféle versíró celebek. Minden médiumból ők mosolyognak ránk, ők írják tankönyvekbe a vőfély-rigmusokat, ők utaznak fesztiválok egzotikus helyszíneire, de olyan munkahelyük, ahová be kell járniuk, szinte egész életükben nem volt. Nem irigylem őket, sőt aggódom értük, mert ez a „szépköltőség” elkoptatja a lelket, hosszabb távon elherdálja a tehetséget. Fárasztó lehet a témaválasztás is ehhez a mindennapos szájakrobatikához. Mások, mint magam, a sorsunkat írjuk, ahogy megélni kényszerülünk. Azt írom versbe, ami fáj, és amibe nem nyugszom bele. A szegénység nem az oka vagy alapja ennek a költészetnek, hanem a következménye.

Ezért látod úgy, hogy a költészeted kilóg a sorból? Ezért érzel még mindig kirekesztettséget? Vagy voltak esetleg botlásaid, hibáid? Zoltán, kinek nem? Kinek gyolcsfehér ma az inge? Oly régen történtek dolgok, hogy ezek ma már említésre sem méltóak.

Amit az én szememre szoktak vetni, az három év. Hatvanból három. Nem több, mint egyhuszad része az egész eddigi életemnek. Kiszolgáltatott helyzetben voltam 1984 és 1987 között, meg kellett alkudnom a rendszer egyik alattomos szegmensével. Amit tettem, nem önszántamból tettem, hanem a kislányomért, de életemnek ebben a kényszerű egyhuszad részében is igyekeztem ártó szándék nélkül élni, akár a többi tizenkilencszer három évben. Félre ne értse valaki: semmi törvénybe ütközőt nem követtem el. Erkölcsileg megítélhet bárki, de a végső ítélet az Istené.

A magyar költészetből való kirekesztésem ettől függetlenül, már korábban megtörtént. Két jeles pályatársam volt ennek az élharcosa, és mindmáig azok. Ők valami félreértés miatt azt hiszik, hogy a 80-as évek elején miattam kapták meg csak fele-fele részét, megosztva egy ösztöndíjnak, holott ehhez az égvilágon semmi közöm nem volt. A kirekesztettség sokat oldódott az utóbbi években, s ez elsősorban az Irodalmi Jelen című lapnak köszönhető, meg az internetnek, amely olyan széles, hogy mindannyian elférünk rajta.

Majdnem 20 évre abbahagytad az írást. Vagy csak a publikálást? Mi motivált, hogy újra megmutasd magad az embereknek?

Csak a publikálást hagytam abba, meg a pályatársaimmal való személyes találkozást korlátoztam a minimumra két évtizeden át. Közben felneveltem a lányomat, akivel ma is nagyon szeretjük egymást, és büszke vagyok rá. Ez fontosabb az irodalmi sikereknél. Szüleim meghaltak, a régi barátaim legtöbbje is elhunyt már, vagy elsodródott térben-időben. Mint költő, zárkózottan éltem ezekben az évtizedekben. A közelemben lévő emberek nem is tudták, hogy verseket írok, visszajelzés nélkül, eleve a hagyatékba szánva. 

Mikor adták ki a ,,némaságod” utáni első kötetedet? Azóta hány könyved jelent meg? Mutasd be ezeket is pár szóban, és mondd el nekünk, hogy hol jelennek meg azóta írásaid!

Magyarországon szellemi polgárháború zajlik már több évtizede. Aki a művészeti életben nem csatlakozik a szekértáborok valamelyikéhez, az nem érhet el számottevő sikert. Engem az értékrendem, a neveltetésem egyértelműen a népi írókhoz fűz, de a mindennapi életben senkivel se tartottam a kapcsolatot, csak a könyveikkel a polcomon.

Volt egy tőke nélküli pici könyvkiadóm, az Írmag Könyvkuckó. Éjszakánként mások könyveit szerkesztettem, terveztem, amatőr írókét, civil szervezetekét – ingyen, vagy igen csekély munkadíjért. 2010-ben két fiatal irodalmár hölgy „megtámadott”: azt kérdezgették, egyre kevésbé szelíden, hogy nekem miért nem jelenik meg új verseskötetem. Nem hagytak békén. Előfizetőket gyűjtöttek közösségi oldalakon, így jelenhetett meg a Betiltható bonctechnika a saját kiadásomban. Elfogyott háromszor annyi példányban, mint amennyiben manapság szoktak a verseskönyvek. A szakma részéről azonban visszhangtalan maradt.

2012-ben – sok személyes bánat után – összegző szándékkal írtam és adtam ki a Lassan, Atyám című kötetet. Az életemet akartam lezárni azzal a kötettel, de nem sikerült. Úgy látszik, volt és van még valami szándéka velem a Teremtőnek. 2015-ben az Irodalmi Jelen jóvoltából látott napvilágot a Bottal a fövenyre című verseskönyvem, amely végre erős sikert hozott. A nyomtatott és az internetes folyóiratok egy része is szívesen fogadja azóta az írásaimat. Az Irodalmi Jelen, a Holdkatlan, a kecskeméti Forrás, a Palócföld tartozik a legkedvesebb műhelyeim közé.

Zoltán, amikor megkérdeztem, honnan jön az ihlet, hogyan tudsz olyan hosszú verseket írni, azt mondtad, hogy sokszor fejben írsz meg hosszú szövegeket.

Mondogatom, hordozom sokáig. Amikor úgy érzem, hogy már csak rontani tudnék rajta, akkor befejezem. Ha módom van rá, leírom a laptop billentyűin, de az is előfordul, hogy hangfelvevőre mondom autóvezetés közben. Innentől fogva véglegesnek tekintem.

Megvallom neked, hogy a kedvenc versidézetem ott szerepel a beszélgetésünk címében. Az úgy belém vésődött, mint Buda Ferenctől a „Ne rejtőzz el, úgyis látlak, rád csukom a szempillámat”.

Köszönöm, ez megtisztelő! Nagyra tartom Buda Ferenc költészetét, és örülök, hogy mindkettőnk fogadott hazája Bács-Kiskun megye. A Lassan, Atyám című versem még Budapesten született, 2012 januárjában.

Hallgassák meg ezt a verset megzenésítve, a Hangraforgó együttes előadásában!

Fent vagy a Facebookon, így nap mint nap kapod a visszajelzéseket. Többezer olvasód van. Jó dolognak tartod ezt a nyitott irodalmi világot?

Az internet szabadságot és szabadosságot hozott az emberiség számára. Kitágította a szellemi életet, de nekünk magunknak kell szétválogatnunk az értéket és az ocsút. Örülök, hogy több olvasóhoz eljuthatnak így a verseim, mint hogyha kizárólag az irodalmi intézményrendszer irányítói döntenének róla. Az úgynevezett „szakma” ugyanis az eszmei-politikai szekértáborok mentén szerveződött, és köztük alá van aknázva a senkiföldje. Gyalázatos, hogy manapság már halottakon is képesek összeveszni, a maguk fennhatósága alá rángatnák a tiltakozni képtelen holttesteket.

2016-ban megtört a jég, megkaptad az Irodalmi Jelen díját. Ez is motiváció a további munkádhoz, ugye?

Erős motiváció! Sok csalódást elfeledtet. Növeli az alkotás felelősségét. Elfojtja a „minek írok, úgysem érdekel senkit” önfelmentő szólamát. Ezúton is köszönöm szépen!

Milyen kötődésed van a Kiskunsághoz? Vannak barátaid itt, akiket szívesen megemlítenél?

Nem most szerettem meg ezt a tájat, hanem már gyermekkoromban, amikor egy nyári hónapot itt töltöttem. Kegyes füllentéssel azt szoktam mondani, hogy 2012-ben csak hazajöttem. A szülőföldjét nem maga választja az ember, de a halóföldjét igen, ahol majd csendesen megöregedhet és eltöprenghet a világ dolgain.

Buda Ferenc és Szokolay Zoltán

Most, mint a mesében a jó tündér, azt mondom, lehet három kívánságod. Mit kívánnál?

1. Add, hogy a magyar költészet kapja vissza régi rangját és varázserejét, mellyel jobbíthatja a lelkeket!

2. Add, hogy újraélhessem az életem, több szorgalommal és kevesebb mulasztással!

3. És végül adj, ha így belejöttünk az álmodozásba, még 30 életévet. Az utóbbi hetekben már látszik, hogy nagy változások előtt áll a világ. Most jutottunk el egy olyan korszakhatárig, amelynek kíváncsi vagyok a kimenetelére. Ehhez kell a plusz 30 év.

Szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Jó szelet a vitorládba, hogy oda röpítsen, ahol a helyednek lennie kell. Adja a Jóisten!

Szokolay Zoltán

ÖSSZEFONT SZÁLKÖTEG (részlet)

Még titkolom, hogy fel sem ébrednék,
hogy átaludnám azt, mi hátravan,
s nem látnék más arcot, csak Istenét,
halandóktól eloldanám magam.
Sosem tapasztalt, szótlan, súlytalan,
boldog sodródás lenne úgy a lét,
s nem venném számra senkinek nevét,
egy tömb lennétek ott mindannyian.
**

A soha el nem nyugvó végtelennek
csak egy hullámát láttad, hogyha láttál,
felcsapódás a sziklafalra,
ennyi volt itt az életem,
s ahogy nagy ívben fordulnak a cseppek,
az már nem én, az már nem én vagyok,
az már a boldog bizonyosság,
hogy nem hullhat szét soha semmi sem.
**

Már fény se, hang se, érintés se kell,
hogy éljek, élj és újra felismerj,
ahogy éreztél, előtted vagyok,
vaksötét vágy, tér és idő halott,
nem látsz, csak tudsz, a forrásvíz hideg,
megállsz előttem, tartod tenyered,
jut még egy perc, egy mozdulatnyi hely,
s én szomjazom, hogy arcodhoz emelj.

A révnél

halhát ezüstje villan
utolsó álmaimban
ártéri erdő reszket
és délre tartó rajban
szállnak madárkeresztek
ne higgyétek hogy baj van

minden mindennek része
így olvad új egészbe
jótett és bűn utólag
csak egymás hologramja
időrések csukódnak
nem emlékszem szavakra

voltál? vagy sosem voltál?
mért van mobil egy holtnál?
számod pöttyögi lassan
és cseng kicseng és senki
nincs fényben nincs vonalban
neved már ezt jelenti

az anyag mozdulatlan
és háboríthatatlan
békéjét ősnyugalmát
se kezdetet se véget
csak annyit mint egy halhát
egy pillanatnyi élet

minden szerelmem itt van
e szegletes ladikban
nem nézek többé hátra
s aki most el is vesztett
ha aggodalmam látja
csitít: maradjak veszteg

egyszer majd ő is átér
másik ladikra ráfér
s testéből szabadítva
ölel mint semmit semmi
türelmesen tanítja
hogyan kell ott szeretni

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

Hozzászólások