Kedves Tibor, kérlek, mutatkozz be a magazin olvasóinak!

Kővári Tibor névre hallgatok. Néha elé teszek egy K betűt, mivel van egy másik azonos névvel publikáló személy. A K. az eredeti névre utal, Keiger Tibor néven anyakönyveztek. Egy kis Bakony aljai zsákfaluban születtem, Bakonyságon. Minden tudatos gyermekkori emlékem a Pápa melletti településhez, Nyárádhoz kötődik. Szüleim sokszor tréfálkoztak azzal, hogy édesapám engem Oroszországból, a Don kanyarból hozott. Megérkezésem a Földre a második világháború idejéhez köthető. Szegény paraszti családhoz rakott le a jó sorsom, amit köszönök. Mindent meg tudtam becsülni, amit a sorsom elém rakott, és tudom, hogy a kevés is lehet elég.

Milyen gyermekkori emlékekre gondolsz vissza szívesen

Emlékeim között legkedvesebb talán az, amikor apám térdére ültetett bennünket a bátyámmal, és se vége, se hossza saját kitalációból, átköltésből születtet mesék hoztak közénk varázslatos világot. A másik a mezőn, réten való csatangolások hasonszőrű gyermekekkel. Szegényes, küzdelmes, erkölcsös, mégis békés világ volt. Ha valakinek hiánya volt valamiben, megszorult, ami abban az időben bárkivel előfordulhatott, a szomszéd kisegítette, ha tudta. Hát ettől nagyon messze kerültünk manapság.

Szigethalom

Amikor eljött a továbbtanulás ideje, milyen iskolát választottál, és végül mi lett a foglalkozásod?

Győrbe jelentkeztem fémöntő ipari tanulónak. Egy újságcikkből olvastam az akkor szokásos pátosszal megírt dicshimnuszt a kohászok helytállásáról, és hogy anyagilag hogy meg vannak becsülve. Tudatlanságom, naivitásom teljes lendületével vágtam neki az iparos, gyári munkás már akkor is kiszolgáltatott életének. A munka mellett előbb mestervizsgát tettem, készülve egy önállóbb életre, majd a Csepeli Kossuth Lajos Kohó- és Gépipari Technikumban érettségiztem. Később a mestervizsgám lehetőségével élve önálló kisipari tevékenységbe kezdtem, ez volt a kenyérkereső szakmám egészen a nyugdíjazásig, amit pár infarktus kissé siettetett. Viszonylag fiatalon nyugdíjba kerültem a minden öt év után járó egy éves korkedvezmény igénybevételével.

Szigethalom, Művelődési Ház

Mikor éreztél rá arra, hogy a szavakat hogyan lehet szőni, fonni, versekké formálni?

Az elszenvedett infarktusok miatti erőnlétromlásom elkeseredett lelkiállapotba sodort, amikor az élet értelmét teljes terjedelemben az értelmetlensége uralja el. A gyermekkori vallásos nevelés erejét a kor szelleme sikeresen gyengítette, ha kitörölni nem is tudta. Ebben a depresszív állapotban volt egy alagúton való kényszeres száguldás, majd megérkezés után egy le nem írható nagyon valóságos szeretetélményem. A túlsó lét valósága számomra egyértelművé vált, ettől egy teljesen más lelkiállapotba kerülve, szinte föld fölött lebegve éltem. Ez a túlcsorduló lelki töltet szinte törvényszerűen vezetett a lírai megnyilvánuláshoz.

Utána évekig látomásaim voltak. Szinte felnagyítva látom gyarlóságainkat, ámulva figyelem a szekértáboraink harcát, ahol mindenki számára csak egy igazság létezik, a sajátja.  Ahol a valós értékeket leváltotta a sumákság értékrendje, a pénz teljhatalma. Ahol a legelesettebbekre nem gondol senki. Mindenki a saját pozícióit próbálja erősíteni, saját értékét fölnagyítani. Ahol a fogyasztás értékrendje teljesen elszakadt az anyagi javak létrehozásában való részt vállalástól. Mintha nem látnák az emberek, hogy ez a megsemmisülés útja. Bár mi ebben élenjárók vagyunk, ez a torzulás az egész földi világunkra érvényes. Verseim ezen érzésekből táplálkoznak. Hiszek a megváltás, megváltódás lehetőségében, sőt, kényszerében. Hiszem, hogy mindenkinek önmagát kell jobbítania, nem a többi embertársát. Minden tisztulás ott kezdődik, amikor saját szennyeződéseimet meglátom. Nem hiszek semmilyen izmusban. És számomra nincs kis disznóság és nagy disznóság. Mindkettő ugyanarról a tőről származik.

Szigethalom, templom

Kinek mutattad meg először írásaidat? Él-e Szigethalmon olyan tollforgató, akinek jó szívvel említed meg itt a nevét?

Először Csapó Lajosnak mutattam meg a verseimet. Ő keresett Szigethalmon élő alkotókat, hogy társas alkotóközösséggé szerveződjenek. Környezetemben legalább 6-7 olyan lírai műfajban alkotót ismerek, akik tehetségesek, de kevéssé ismertek.

Barcs Jani bácsinak, a kőművesből lett kiváló költőnek, az Írószövetség tagjának is kötődése van Szigethalomhoz. Szoktatok találkozni?

Ma Barcs Jánosnak mutatom meg először írásaimat, és János is megmutatja az övéit. Remélem, hatunk egymásra, bár habitusban különbözőek vagyunk. Ő, ha tehetné, áthangolná kételyeimet, belső vívódásaimat lángoló önbizalomra. Oly közel lakunk egymáshoz, hogy szinte napi kapcsolatban vagyunk. Mindig hív, ha öröm vagy bánat éri. Én is rendszeresen keresem. Ezen kívül megbírál, tanácsokat ad, segít egy-egy versem elhelyezésében. Hatalmas irodalmi anyag van fölhalmozva dossziékban nála.

Milyen körnek vagy társaságnak vagy a tagja?

Nem tartozom azok közé, akik minden lehetséges irodalmi körbe belépnek. Tagja vagyok már 15 éve a Csepeli Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubnak, egyik alapítója vagyok a Szigethalmi Irodalmi és Képzőművészeti Asztaltársaságnak, és tagja vagyok a Váci Mihály Irodalmi Körnek. Több társasággal van érintőleges kapcsolatom. Nagyon becses számomra a Csongrádi Alkotóközösség. Köszönöm, hogy antológiájukban évek óta megjelenhetek, és a Föveny irodalmi folyóirat is lehetőséget ad megnyilvánulásra.

Hol jelentek és jelennek meg ma is az írásaid?

Egy önálló kötetem jelent meg, „Igaz káprázat” címen. Mellette legalább harminc antológia társszerzője vagyok. Egy-egy irodalmi folyóiratban is előfordulok. Most van szerkesztés alatt egy válogatás a verseimből, amit nem én szerkesztek, válogatok. Még nincs a kezemben, így kíváncsisággal, vegyes bizalommal várom, mit sikerül Köves Istvánnak összeállítania a munkáimból.

Részesültél-e irodalmi munkásságodért valamilyen elismerésben?
< /b>
Pár oklevélen, néhány tárgyjutalmon és egy KLÁRIS nívódíjon kívül díjaim nincsenek. Bár egy életműnyi anyag összegyűlt az elmúlt húsz év alatt, még mindig nyugdíjasként, nagyapaként gondolok magamra. Az égiek kegyelme megajándékozott egy látásmóddal, élménnyel, azt igyekszem megosztani írásaimban minden érdeklődővel. Tudom, hogy az erodálódó világ irodalmi dömpingjében még jó írásokra sincs mindig kereslet. Hogy áldozatot hozni megjelenésükért csak egy egészséges határig szabad. Hogy jók-e írásaink? Nem mi döntjük el. A többi az égiek dolga.

Kedves Tibor, nagyon szépen köszönöm, hogy kicsit bepillantást nyerhettünk az életedbe. Kívánok neked a magam és szerkesztőségünk nevében nagyon jó egészséget és töretlen alkotókedvet!

Hasonló jókat kívánok, és köszönöm a bemutatkozás lehetőségét.

Nagy L. Éva

2013. szeptember 13.

Igaz káprázat

Most ő szól Hozzád: — a kisfiú,
aki legyőzte a bölcsőhalált,
dühödt viharban ballagó szekéren
vaseke szarván csodált gömbvillámot,
kaszaélén érezte a kaszást
s maga körül mindent idegennek látott —
madarat, embereket, szelet, virágot,
távolba szakadtan sóvárgott ó-hazát…
körötte füvön harsogtak éhes tehén szájak
s világos nappal is a csillagokba bámult,
látta őket: — megszólítva a néma végtelent
égre sóvárgón álmodott idelent.

Még most is sóvárog: — Látod?
Hosszú, sötét út tekergett
a füves útszéltől, hol tehenek legeltek.
Bolyongott vele a keresés vágya
s rátalált a vasak kormos világára:
bámult acélból szálló csillagokra,
fogta volna, mint a végtelent: — két marokra!
S úgy érezte magát, mint fáradt katonák:
hazug szók mondták; — jobbraát… balraát…
s békétlen öntudata űzte vonta
megkóstolni szavak hamis oldalát,
hogy sóvárgása rálógjon az éjre,
rálógjon a sanda csillagokra.

Felhőn jött fényt cipelt föléje a kék ég:
szívrengés kergetett lelkére békét
s fölröpítette a csavart alagút,
szeretet fogadta, hogy leküldje a tanút; —
odaátról, mint meg-megvillanó lángok
látomások álltak e furcsa utazáshoz,
álomszárnyú jövőküldemények  
lebegtek, majd valóban megtörténtek,
így csókoltak vigaszt távoli világok: —
s látta a bolygót, hol minden spirális
a házak a parkok a bokrok a fák,
és emberek éltek ott, hol mindenki  
vállalta a tiszta szerelem bódulatát,
és látta a Földön az áldott békét,
hol nyugalmat susog az ág,
nyugalmat dereng a kék ég: —-

Elérte Földet a megváltó láng.
(2008. 03. 26.)

A prédikátor

Szólni-szólni kellene újból s újból,
feszül a hang, csak magamban kiáltok.
Hol bújócskázik a fény erjedő kovásza?
A bomlott idő üzenetét sem halljátok?
Még fülünkben a régi csizmák dobogása,
máris csattognak ordas agyarak.
Elmaradt imák buggyannak ajkamra,
feszengnek bennem füstté vált áldozatok:
sírj helyettünk s szólj fülekre emlékezést!
Szólni-szólni kellene újból s újból, mielőtt
tűzből sóhajt a láng kényszerén tekergő vég,
s a fölparázsló Föld krematóriuma,
füstjén cipeli a remény zokogó szavát.
Szólni kellene újból s újból, de kinek?
Átok-süket füleken robbanó a csönd,
elhal a múlt vircsaftba fúlt sóhajtása.

Lennék vakonlátó hangján fülekbesuttogás.
Engedd, hogy múlttal sóhajtón rád kopogjak,
s régi könnyel rajzoljak ráncot homlokodra!

Sosem kész leltár

Fészket rak bennem, mit pillanat diktál,
bekéri magát versbe a lét
leltárba venni a mindenség titkát,
hol gátakat épít a porarcú vég.
Aszúgondolatból született szavak
forrnak, mint bor, mit érésre ítéltetek,
pezsegve magukból érlelő savat,
buborékhangokból kilép az ének.
Ha tudná hordani egyetlen dallam
a szerelmet, hol minden a lázba alél,
füstben járt utamat, mi hangjával vallat;
bennem pendül, mint dermedt acél,
bongva a bronz harangszavával
ő zengne egyedül: az egyetlen ének.
Verejték sóján, arcomnak ráncán
doboló szavak vele üzennének.
Libbenő szoknyák szellős viháncán
átszelném vele a szóközi űrt,
ott ülnék tavaszi rügyek románcán,
s nem lenne egyetlen hang, mi csak tűrt.
Utazhatnék véle időn, görbült téren,
ha transzcendens mámorban arcommá vált.
Dallamán cipelné létem szerényen,
hogy elkészítse a sosem kész leltárt.

Áttelepülés
(Ígéret szeretteimnek)

Ha rám csordul a tűzölű csönd,
Tudom:        odaát várnak.
Jössz, nem kell a bepakolt bőrönd.
Tudjad!       Fészekkel várlak.

Hozzászólások