,,A tehetség a legmagasabb, a legtágabb értelemben véve az élet ajándéka.” (Borisz Leonyidovics Paszternak)

Mártonfi Benke Márta is kapott az élettől ajándékot. Talán nem is egyet. Erről faggatom a Kunszentmártonban született, Kecskeméten élő és jól ismert, köztiszteletben álló művésznőt. Kérlek, mesélj nekünk gyermekkorodról, ifjúságodról! Ezek a korszakok milyen hatással voltak az életedre?

Képeim között

Hosszú lenne a múlt minden részletét elmesélni. A gyermekkorom egy időszaka nagyon boldog volt, de már ekkor is értek csalódások. Mindkettő egyformán alakította a személyiségemet. A boldog korszak adott egy biztos érzelmi alapot, amiből a mai napig táplálkozom, és aminek köszönhetem, hogy lélekben gyermek maradtam. A csalódások inkább dacossá tettek, megjelent bennem a bizonyítási vágy, valamint kifejlődött egy nagyfokú igazságérzet, ami valójában családi örökség. Becsületes, másoknak nem ártó, szorgalmas ősök közt nőttem fel, akik érzékenyen reagáltak minden őket vagy másokat ért igazságtalanságra. Már gyermekként is sok gondolat foglalkoztatott, mindennek a miértjét kerestem, és noha barátok vettek körül, korán rájöttem, milyen egyedül van az ember, ha a dolgok mélyére akar látni. 

Mikor jöttél Kecskemétre?

Kacskaringós út vezetett ide. Egerben a tanárképző főiskolán, majd a debreceni egyetem bölcsészkarán tanultam. A tanítást Karcagon kezdtem, majd a tiszakécskei iskolákban folytattam. Ekkor már javában írogattam, novellákat és hangjátékokat, valamint a megyei napilapnak, a Petőfi Népének is dolgoztam. Végül hűtlen lettem a pedagógusi pályához, az írást választottam. Így kerültem a Petőfi Népéhez, ahol riporter, később pedig szerkesztő lettem.

Alkonyi séta

Az újságírás mellett szépirodalommal is foglalkoztál?

Kevés időm maradt a szépirodalomra. Bár ifjú koromban erősebb volt az irodalom vonzása, úgy éreztem, írással jobban ki tudom fejezni érzéseimet, gondolataimat. Meg is jelent két kis könyvem. A mi titkaink című kötet nőkről szóló novellákat tartalmaz. A másik könyvben pedig a festés közben szerzett élményeimet örökítettem meg. Gondolatban már készülök a Kunszentmártonban töltött napjaim regénnyé formálására, de ez még nem ért meg teljesen, az időm is nagyon kevés, pillanatnyilag jobban leköt a festészet. 

Mi indított el a képzőművészet felé?

Régóta érdekelt a képzőművészet, jártam kiállításokra, szívesen beszélgettem festőkkel, szobrászokkal, de nem gondoltam arra, hogy egyszer én is ecsetet veszek a kezembe. Még újságíróként dolgoztam különböző lapoknál, amikor találkoztam a neves kecskeméti festőművésszel, Bozsó Jánossal. Az ő barátsága döntő hatással volt életemre. Szerencsés embernek tartom magam, hogy megismerhettem, s közelében tölthettem néhány évet. Egyszer megkérdezte, persze csak baráti évődésből, hogyan tudok írni a festészetről, ha soha nem próbáltam? Mire azt feleltem, adjon ecsetet és lemezt, megyek vele a határba festeni. Nagy bátorsággal fogtam hozzá, hiszen sokszor láttam Bozsót alkotás közben, s ő olyan örömmel, felszabadultan festett, hogy azt hittem, a világon ez a legkönnyebb mesterség. Minden tudatosság és cél nélkül vágtam bele, csak a festés öröme hajtott, amit nagyon gyorsan megtapasztaltam.  Csodálatos világ nyílt meg előttem, nem is értettem, merre kószáltam mindaddig, hogy nem tévedtem előbb erre az útra? 

Életöröm

Jó mesterre leltél!

Bozsó János nem volt mesterem a klasszikus értelemben. A barátom volt, aki engedte, hogy bepillantsak a világába. Együtt jártunk festeni, alkotótáborokban is mellette dolgozhattam. Példaként állt előttem életfelfogása, a természethez, világhoz való viszonya, a művészete. Az ő szemével kezdtem látni a világot, és az ő festészeti eszközeit használtam kezdetben. Felhőtlen időszak volt, ami nem tartott sokáig. János 1998-ban hirtelen meghalt. Fájdalmas volt elveszíteni egy barátot, ugyanakkor ez a fájdalom és a hiányérzet rákényszerített, hogy most már a magam útját járjam. Nehéz időszak következett, tele bizonytalanságokkal, s olyan mélypontokkal, amikor kérdésessé vált, hogy festek-e tovább. Hiába jöttek az új élmények, a régi formában már nem tudtam megfogalmazni. Új kapaszkodókra, mintákra próbáltam lelni, miközben saját utamat kerestem.

Kik voltak még rád hatással?

Természetes, ha az ember a festői pályára lép, nem vonhatja ki magát a festőóriások hatása alól. Évekig rajongtam Bonnard művészetéért, majd Munch világa ragadott el. Óriási hatással voltak rám Caspar David Friedrich képei. És elutaztam Amszterdamba, hogy eredetiben csodáljam meg Van Gogh festményeit. De nem kell ilyen messzire menni. Kezdetektől jártam alkotótáborokba, ahol sok kitűnő kollégával találkoztam, akiktől rengeteget tanultam. Figyelemmel kísérem a kortárs művészetet, eljárok kiállításokra és sok most élő festő, grafikus művészete tetszik, de különösen megragadott Tenk László festészete. A női festők piktúrája is nagyon izgat. Sokak nevével akkor találkoztam először, mikor magam is elkezdtem festeni, de igyekeztem minél többet megtudni a személyiségükről és munkájukról.

Holdfényben

Egyszer meghívtak egy gyomaendrődi alkotótáborba, s ott találkoztam a helyi múzeumban Corini Margit képeivel. Nagyon tetszettek, és elkezdtem olvasgatni az életéről. Megdöbbentő volt számomra, hogy egy sikeres festőnő, aki Párizsban élt és a legnagyobbakkal állított ki, öregségére egy gyomai szükséglakásba kényszerült és szegénységben halt meg. Aztán megismertem a Kecskeméten alkotó, tehetséges Vujovich Irmát, aki erőteljes, expresszív képeket festett, s minden esélye megvolt, hogy hírnévre tegyen szert, ám egy családi tragédia kettétörte pályáját. Tanulmányozgattam Gráber Margit, Járitz Józsa és Marosán Gyula felesége, Zemplényi Magda festészetét és életét. Mersits Piroska képei meg egyenesen szíven ütöttek. Mai napig hatásuk alatt vagyok. Kandinszkij művészetét ismertem, de sokáig nem tudtam, hogy felesége, Gabriele Münter is festő volt. És micsoda festő! Rajongója vagyok, mióta csak megláttam az alkotásait.

Mártika, olvastam, hogy sok időt töltöttél alkotótáborokban. Legyél kedves ezeket az élményeidet is megosztani velünk!

Régebben sok időt töltöttem táborokban, és nagyon meghatározóak voltak pályámon ezek a kollégákkal való együttlétek. A legelső hely, ahová eljutottam, a keceli alkotótábor volt. Ide majd tíz évig jártam, s gyakorlatilag itt tanultam meg a mesterséget. Itt élvezhettem hosszú évekig két idős festő, Bozsó János és Seres János támogató barátságát. Döntő hatású élmény volt a Cesky Krumlovban lévő, Egon Schiele Art Centrumban eltöltött időszak. Ekkor kis fordulatot vett a festészetem, merészebben kalandoztam belső tájakon, és mintegy mesevilágként ábrázoltam a krumlovi valóságot. Mostanában már ritkábban megyek művésztelepre, de a lakiteleki és a bugaci alkotótáborok munkájában minden évben részt veszek. 

Őszi tánc

Mesélj nekünk a Kunszentmártonban alapított táborodról. A beszélgetésünkből úgy éreztem, hogy te még ma is ezer szállal kötődsz a városodhoz.

Igen, Kunszentmártonban, ebben a Körös-parti kisvárosban születtem, és több mint tíz éve tértem ide vissza. Akkor fedeztem fel festői szépségét. Kiderült, hogy itt többen is foglalkoznak festészettel, s időnként összejönnek közös alkotásra. Javasoltam, hogy hozzunk létre egy művésztelepet, s más településekről is hívjunk meg művészeket ebbe a festői környezetbe. A terv hamarosan megvalósult, létrehoztuk az Alkotók Szabad Társaságát, s azóta minden nyáron egy-két hétre összejövünk közös munkára. Én azonban személyes álmokat is szövögettem. Olyannyira jóleső érzés volt ott festenem, ahol gyermekkorom boldog éveit töltöttem, hogy elhatároztam, szilárdabb viszonyt alakítok ki a tiszazugi tájjal. Hét éve vettem egy öreg házat Kunszentmártonban. Felújítottam, ízlésem szerint berendeztem. Barátnőm szavaival élve, egy kis bohém tanyát hoztam létre.

Kiállítások? Ezek nagyon fontosak egy művész életében.

Szép emlékeim közé tartozik a legelső, melynek a kecskeméti színház adott otthont. Akkor még más célok vezéreltek, kifelé, a közönség felé figyeltem. Ma már egy önálló kiállítás sokkal inkább belső ügy. Egy korszak lezárása, összefoglalása, elszámolás magam felé. De nagyon kell a külső megerősítés. Ilyen megerősítésben volt részem néhány éve, amikor Budapesten a Bálint Zsidó Közösségi Házban rendeztem egyéni tárlatot, majd a budapesti Abigail Galériában, ahol két – már nem élő – festőnő, Futásfalvi Márton Piroska és Mersits Piroska alkotásaival együtt szerepeltek a festményeim. Az Abigail Galéria több mint tíz éve mecénásom, tulajdonosa, Hajdú Katalin kezdetektől fogva támogatja festészetemet. Nagyon fontosnak tartom az országos tárlatokon való részvételt is. Pár év óta rendszeres résztvevője vagyok a hatvani tájképbiennálénak, és örömmel tölt el, hogy sok kitűnő művészkollégával együtt szerepelek a vásárhelyi őszi tárlaton.

Május

Milyen terveid, vágyaid, céljaid vannak az elkövetkező esztendőkre?

Sokkal több időt szeretnék szentelni ismerőseimre, barátaimra. Ezt már gyakran elhatároztam, de a mai világ annyi kihívással teli. Próbálok lépést tartani, ám nagyon nehéz. Szeretnék csendben, lassan, sokat meditálva, elvonultan élni. Ám a világ éppen ellentétes irányokba mozog, ami ellen folyton lázadok, mégis megtanultam autót vezetni, mobiltelefonozni, internetezni. Az utazás hiányzik az életemből. Sokat gondolok arra, hogy talán új élményekkel kellene gazdagodni, új törekvésekkel találkozni. Jelenleg a kunszentmártoni környezetből táplálkozik a festészetem. Abban reménykedem: ha egyelőre nem is bővül ez a világ, de legalább mélyül. Az sem baj. De mégis jó lenne elbarangolni messzi tájakra, világot látni, más országban alkotó művészeket megismerni. Úgy gondolom, ennek is eljön majd az ideje. Kis célok lebegnek előttem, csak apró lépésekkel haladok előre. Amikor azt hiszem, célba értem, az út újra szerteágazik, és poroszkálhatok tovább telve kétségekkel: jó úton járok-e?

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. március 29.

Hozzászólások