Sok szépséget és jót egyaránt kaptam az élettől, de sajnos a tragédiákból is többszörösen kijutott. Hőn szeretett családtagjaim tragikus elvesztése olyan mélységesen meggyötörte lelkemet, hogy arra késztetett, újból tollat ragadjak és versek formáiba öntsem mérhetetlen fájdalmamat, mint ahogy azt tettem anno, fiatalságom idején is. Sajnos, a fiatalkori verseim megsemmisültek, amikor az – el nino – természeti jelenség következtében víz hatolt otthonunkba.

2010 decembere óta írok újra, s születő verseimben a szeretet érzésének megfogalmazására törekszem. Annak a bizonyos soha el nem múló szeretetnek a közvetítésére, amely átível időn s téren át, s amely érzést ezeket az IGAZ EMBEREKET ismerve és szeretve tapasztalhattam meg.

Életem egy korábbi szakaszában olajfestményeket is készítettem. Sajnos, különböző okoknál fogva már nem festhetek, de hiszem és remélem, hogy egyszer még újra ecsetet foghatok a kezembe. Mostanában a versírás mellett a fotózás és a filmkészítés lett az újabb kedvenc elfoglaltságom. Fotóimmal, festményeimmel és verseimmel is egyaránt az érzelmek megfogalmazására, megörökítésére törekszem.

Nagy megtiszteltetésként ért, amikor 2011 októberében megjelent első publikált versem a Pólus Online irodalmi oldalon, és most, egy évvel később, 2012 novemberében a Montázsmagazin is felkért verseim publikálására. Mindenkinek nagyon köszönöm!

Vancsai Erzsébet: Tovaszállt megint egy Nyár

Álmos-barna színeibe öltözött a táj
felhők tengerén a fény is halványan dereng,
emlékképpé szelídült vadvirágos tánc
szivárványt játszik még az esőcseppeken.

Megritkult lombjukat siratják a fák
s már a föld is csak ázott avart terem,
egy árva kis-levél borzongva vár…  
míg tócsaágyát fodrozza az őszi szél, hűvösen.

S tovaszállt megint egy Nyár…
Tovaszállt – Nélküled.

2012.10.10.

Vancsai Erzsébet: Minden lélegzetem

Valahol az éjszakai csöndben
egy régi dallam új életre kél
s hallom szüntelen
úgy énekel, ahogy egyszer rég,
oly tiszta, oly tökéletes

Ő volt akkor minden lélegzetem.

Valahol a hajnali fényben
egy új ritmussal, régi táncra kér
s játszik szívemen
úgy látom, ahogy egykor még,
oly fájó, oly eleven

Ő marad már örökké minden lélegzetem.

2012.08.25.

Vancsai Erzsébet: Az idő fogságában…

Fehér hajón jött felénk a tél,
kavargó tengerén a múló idővel,
fekete vásznat lengetett a szél,
melyre széttépett álmainkat írta fel.

Megérintett hűvös kézfogással,
elénk állt pőrén, szenvtelen.
Kitépett szívünkből minden dallamot
vágyainkra dermedt csókokat lehelt.

Tüzet rakott a hajnali fényből,
nyárshegyére húzott minden csillagot.
Vigyorgó pofával rám nézett kicsit
s befalta a múlandó tegnapot.

Vásznat szőtt a dermedt némaságból,
remény nélkül egyedül hagyott,
hogy ne lássam már soha többé,
eltakarta szemeidben a felkelő napot.

2011.09.17.

Hozzászólások