Egy csodabogár művésznőt szeretnék bemutatni, a neve Varga Lászlóné Zsuzsa. Nagyon régen kezdődött a mi ismeretségünk. Ugyanabban a gimnáziumi osztályban kezdtük a középiskolai tanulmányainkat Gyöngyösön, majd messzire kerültünk egymástól, de a sors úgy akarta, hogy hosszú évek elteltével egymásra találjunk mint barátnők és művészlelkek.

Zsuzsa most is Gyöngyösön él, dolgozik és alkot. Kozmetikus mesterként dolgozik, de emellett a művészete ezer színben tündököl. Aki látta eddig valamelyik kiállítását, csak elragadtatással beszél róla. A képeit már megrendelésre is készíti, és sugárzik az arca a tevékenységéből adódó boldogságtól.

A gimnáziumi éveink alatt te mennyire élvezted a rajzórákat?

Ahogy visszaemlékszem a gimnáziumi éveimre, valahogy nem találtam a helyem. Mindig mindent másként képzeltem el. A rajzórákon is, bár le tudtam mindent rajzolni, amit elvártak tőlem, mégis talán a legjobban az zavart, hogy meghatározott elképzelés és keretek között kellett a feladatokat megoldani. Az általános iskolában egy-egy rajzverseny kiírása alkalmával is a legjobban a plakátverseny tetszett, ahol szabadon engedhettem a fantáziámat. A gimnáziumi évek alatt erre nem volt lehetőségem. Így beidomultam a többiek közé, és elkönyveltem magamat egy átlagos tanulónak, aki egyszerűen csak megrajzolja, amit kell. Nem is gondoltam magamról, hogy ennél többre lennék képes.

Mikor fedezted fel magadban a tehetséget az alkotóművészetek terén? Vagy talán más valaki fedezte fel? Mikor kezdtél el komolyabban festeni, alkotómunkát végezni?

Egész életemben jellemző volt rám a valamit csinálás. Azt is mondhatnám, hogy állandóan a kihívásoknak akartam megfelelni. Amikor pályát választottam, mert eredetileg maszkmester szerettem volna lenni és végül kozmetikus lettem, akkor is azonnal sminkversenyekre jelentkeztem, és országos sikereket értem el. A következő kihívás a családanya szerep volt. Igyekeztem jó anya és feleség lenni, és mindent alárendeltem e cél érdekében. A gyerek, a feleség szerep és a munka töltötte be az egész életemet.

Közben magamtól megtanultam varrni, és így elláttam a családomat. Szinte mindent megvarrtam, amire szükségünk volt. Volt, hogy másoknak is. Később a jelmezkészítésre is szükség volt az iskolai farsangok alkalmából. A lányomnak minden évben igyekeztem olyan jelmezeket kreálni, amivel elnyerte az első helyezéseket. A versenyszellem dolgozott bennem.
Később esküvőre a termet varázsoltam virágoskertté a magam készítette papírvirágokból, mert addig azt még nem csináltam. Időközben a népművészettel is tartottam a kapcsolatot. Még fiatal koromban a városi Művelődési Házban vezettem egy hímzőszakkört, ahol a szorgos asszonykezek alól szebbnél szebb munkák kerültek ki. Kiállításokon is részt vettünk. Azóta is szép emlékként őrzöm ezt az időszakot.

A hagyománytisztelet a mai napig fontos része az életemnek. Egy kis autentikus parasztházban töltjük a szabadnapjainkat a Mátra lábánál. A férjem mindenben alkotó és közreműködő partnerem. Így született meg a magunk készítette kemencénk is, ami a család és a baráti társaság örömforrása is egyben. Szerénytelenül ezt igazi műalkotásnak érzem. Nem másoltuk, hanem egy sajátot terveztünk és kiviteleztük.

Éltem a csendes, békés életemet, egyszer csak beütött a krach. Számot kellett vetnem az addigi életemmel. El kellett döntenem, hogy harcolok, vagy feladom. Természetesen a harcolok verzió jöhetett csak számításba. Gyors és szakszerű orvosi segítséget kaptam, és a gyógyulás útjára léptem. Azért ez nem volt ennyire egyszerű, mint ahogy most beszélünk róla. De magamat mindig harcos amazonnak aposztrofálom, és ekként viszonyultam a “problémámhoz”. A műtét után, amikor úgymond pihennem kellett, valami maradandót szerettem volna alkotni. Arra gondoltam, ki tudja, mi lesz a sorsom? Így született meg a kis unokám ágytakarója. A foltmunka mindig is nagyon érdekelt. Mivel a sokévi varrás közben rengeteg anyag halmozódott fel, most hasznát vettem.

Az, hogy tehetséges lennék, soha nem gondoltam magamról. Inkább csak azt, hogy nem vagyok ügyetlen. Csilla barátnőm hívott, hogy menjünk el egy jobbagyféltekés rajztanfolyamra, amit Felföldi Anna festő- és grafikusművész tartott. Leginkább a kíváncsiság vitt el. Azóta 180 fokot fordult az életem. Mert Anna elementáris erővel hatott rám azon kívül, hogy azonnal baráti érzelmeket tápláltam irányába. Olyan volt, mintha már ki tudja mióta ismertük volna egymást. A szakszerű és pozitív hozzáállása, irányítása szárnyakat adott. Magam is meglepődtem. Tényleg? Erre mind képes vagyok?

Anna azonnal meglátott bennem valamit, amitől az ő inspirációjára, hatására én is úgy kezdtem érezni, hogy dolgom van ezen a területen is. Látva, hogy nem igazán boldogulok az ecsettel, a kezembe adott egy festőkést, amivel aztán gyorsan hatalmas felületeket tudtam átfogni. Mert be kell vallanom: a legrosszabb tulajdonságom az, hogy nem érek rá. Állandó időhiányban szenvedek. Mert olyan sok dolgot szeretnék még csinálni, hogy úgy érzem, az életem kevés mindehhez. Pirickázni az ecsettel “ időpocsékolás”.

A festőkés az én szerszámom. Mondanom se kell, hogy festőkéssel a kezemben már a festmények is gyorsan születtek egymás után. Anna folyamatos biztatására nagy szükségem volt és van a mai napig. Bár ő már évek óta Oslóban él, mégis – az internetnek hála -, szinte napi kapcsolatban vagyunk.

Kérlek, mutasd be az alkotásaidat! Milyen technikákat használsz? Milyen anyagra és mivel festesz a legszívesebben?

Először egy pár aquarell képet festettem. Csak hogy próbálgassam ezt a technikát is. De rájöttem, ez nem az én műfajom. Festőkéssel nagy felületeket lehet át fogni. Ez már jobban tetszett. Acryl festékkel kezdtem el festeni, mert gyorsan szárad és nagyon szépek a színei. A színek meghatározó szerepet játszanak nem csak az életemben, de a festészetemben is. Leginkább vászonra festek, de a szimbólumok sorozatomat Yupoo papírra festettem aquarell festékkel, stencil hengerrel. Legjobban az tetszik, amikor érdekes felületeket tudok létrehozni a festékrétegek egymásra rakásával. Ilyenkor, ahogy megsimítom, a kezemmel is látom, nem csak a szemmel. Nem szép ilyet mondani, de nincs türelmem szépen kirajzolni a témát, inkább a hangulat, az érzés az, ami fontosabb. Ha arra gondolok, hogy régen vázlatokat készítettek egy-egy kész műalkotás előtt, akkor nekem soha nem lenne egy képem se.

A nemezelést se felejtsük ki a művészeted bemutatásából, hiszen a legelső kiállításod épp a nemezképeidből volt. Mesélj erről, Zsuzsa! Mit éreztél a kiállítás megnyitóján?

A munkám során nagyon sok kedves és együttérző emberrel találkozom. Így hozott össze a sors Halassy Csilla szobrásznővel, aki meghívott egy nyári alkotótáborba. Ott tanultam meg nemezelni. Akkor csodálkoztam rá, hogy tudtam én addig nemezelés nélkül élni. Olyan volt az első élményem, mintha mindig is nemezelésre születtem volna. Természetesen azonnal, mint akinek az élete függ ettől, nemez faliképeket kezdtem el sorozatban gyártani. Amikor Halassy Csilla meglátta a munkáimat, Heves városában egy kiállítást rendezett belőlük. Ez volt az első nyilvános önálló bemutatkozásom. Nagy örömömre sokan megtiszteltek a megnyitón és több faliképem is gazdára talált. Később aztán már szőnyegeket is készítettem magunknak. Imádok mezítláb rálépni. Elégedettséggel tölt el, ha ránézek.

Milyen technikával dolgozol a legszívesebben?

Ha belegondolok, minden technika érdekel. A legszívesebben olyannal dolgozok, amivel eddig még nem. Mindent szeretek kipróbálni. Szeretek kísérletezni. Ha meglátok valami újat, azonnal beszerzek hozzá minden eszközt, és várom az alkalmas időt, hogy egyszer csak ki tudjam próbálni. Így aztán jól fel is duzzad a készletem.

Nekem óriási meglepetést okoztál a zodiákus sorozatoddal. Honnan jött az ötlet?

A Zodiákus sorozatom egy ajándékötleten való gondolatból fakadt. Sokan hiszünk is meg nem is az asztrológiában. De ez mindegy is. Azért általában az emberek nagy százaléka elolvassa az újságokban lévő horoszkópokat. Így vagyok ezzel én is. Virág helyett szerettem volna a lányoméknak egy maradandó ajándékot a születésnapjukra. Mivel a párja Kos jegyű, a lányom Bika, gondoltam összeültetem őket egy vászonra.

Innen jött az ötlet, hogy akkor minden hónapot így meg fogok festeni. Hiszen hónap közben váltanak a csillagjegyek is. Sokat hozzáolvastam a görög mitológiából, hogy a képeknek legyen tartalmi mondanivalója is. Érdekes utazás volt ez minden téren. Aztán ezt a hónapok megfestését nem tudtam megvalósítani maradéktalanul, mert egyre másra jöttek az egyéni felkérések. Végül szép tabló kerekedett ki a témából, aminek kiállítás lett a vége: ZODIÁKUS VÍZIÓ címmel. A képeimhez Haraszti Judit erdélyi költőnő barátnőm egyedi verseket írt, amitől az egész kiállítás különlegessé vált. Köszönet érte. Ez már a harmadik kiállításom volt röpke négy év alatt.

Ezt követte a negyedik, a SZIMBÓLUMOK kiállítás. Budapesten Anna adott teret és lehetőséget a G43 galériában a bemutatkozásra. A szimbólumok téma is nagyon izgatta a fantáziámat. A szimbólumok a végtelenségig leegyszerűsített mondanivaló. Ezt megjeleníteni, a folyamatot, amíg letisztul és egy bizonyos szimbólummá válik, igazi kihívás volt számomra. Élvezettel festettem és kedveltem a hozzá tartozó előtanulmányozást is. Mert szerintem egy kép mögött kell lennie egy csomó információnak. Amikor arra gondolok, hogy egy tárlatvezetés során elhangzik 100 év múlva, hogy mit gondolt a festő, csak mosolygok. Mert amit én gondolok egy-egy képem során, azt nem hiszem, hogy bárki is belegondolná! Vagy ha igen, akkor már nem volt hiába.

Mondanál pár szót a családodról? Ők hogyan tolerálják a művészeteddel kapcsolatos munkádat?

Mint mindenben, a családommal is nagyon szerencsés vagyok. Nincs olyan, ami csak kipattan a fejemből, és a férjem azonnal meg ne valósítsa. Ha csöpög a csap, vagy bármi más műszaki dolog, nekünk nem kell szerelőhöz fordulni, mert ő mindenhez ért a világon. Legyen az bútor, vízvezeték, villanyszerelés vagy bármilyen kőműves- vagy iparosmunka. Gépészmérnök lévén mindenhez ért. Igazi polihisztor. Az ellentétek vonzzák egymást alapon – mivel nagyon különbözőek vagyunk -, így ki is egészítjük egymást. Amihez egy férfinak illik értenie, ahhoz ő ért, amihez pedig egy nőnek, ahhoz én. Így aztán híresek vagyunk a mindent SK-ról.

Mióta művészkedem, azt érzem, egyre büszkébbek rám. Az idén a férjem még egy saját műteremmel is megajándékozott. Épített nekem a házhoz egy külön helyiséget, hogy nyugodtan tudjak alkotni. Van egy lányunk, aki az orvosi hivatást választotta. Nagyon büszkék vagyunk rá. Ma már családanya is, és reméljük, hogy a 12 éves unokánk is sikeres és boldog ember lesz.

Tudom, hogy tele vagy energiával, alkotókedvvel, és annyira szerteágazó tevékenységeket folytatsz, hogy az ember csak ámul a vitalitásodat megtapasztalván.

Fáradhatatlannak érzem én is magam. Igaz, már nyugdíjas vagyok, de eszem ágában sincs abbahagyni a munkát. Olyan sok tervem van az elkövetkező évekre, hogy remélem, nagyon sokáig fogok élni, hogy mindezt meg tudjam valósítani. Keresem a kihívásokat, és boldog vagyok, ha értő és szerető fogadtatásra találnak műveim.

Mit tudsz még? Mostanában például sorozatgyártásban készítesz nemezeléses technikával stólákat, vállkendőket, sálakat. Én megcsodálhattam őket, gyönyörűek, színesek, hordhatók!

A vállkendők készítése is egy ajándékötlettel kezdődött. Aztán a tetszés miatt egyre másra készültek a kért darabok. Mert nemet sem tudok mondani. Aztán, amikor az utcán megpillantom, hogy a kendőm jön velem szemben egy elegáns hölgyön, ettől nagyobb öröm kevés van.

Azt is tapasztaltam, hogy remek szakácsnő vagy! Rövid időn belül olyan finomságokat, kívánatos falatokat tudsz az asztalra varázsolni, hogy irigylésre méltó. Kicsit ezt az oldaladat is megismerhetjük?

Szeretem magam köré gyűjteni az embereket. Szívesen rendezek kemence-partikat, nagy eszem-iszom baráti összejöveteleket. Mert egy kecskevágás vagy egy egész malac sütése a kemencében is az igazi kihívások közé tartozik. Mikor a rétesemről azt gondolják, hogy bolti, azt igazi sértésnek veszem. Mert milyen háziasszony az, aki nem tud rétest vagy kenyeret sütni? Azt azért nem mondom, hogy a mindennapos főzés öröm számomra, de amikor egybegyűlik a család vagy egy nagy társaság, elégedetten dőlök hátra , hogy minden finom volt.

Az általad készített kurkuma tablettákról még nem is beszéltünk!

Ezen leginkább csak nevetek. Mert kozmetikus lévén az csak természetes, hogy tudok különböző krémeket főzni. Igaz, ma már nem általános, de annak idején, amikor még én tanultam a szakmát, ez elengedhetetlen volt. Szóval az csak természetes volt számomra, hogy ellátom magamat is. Mivel a jógi 300 évesen is törökülésben mosolyog, naná, hogy nekem is ez kell. Nem is fáj semmim. Pedig már 64 éves vagyok.

Mit tudsz még? Mi lehet még a tarsolyodban? Mik a terveid?

Hogy mit tudok még? Fogalmam sincs. Hiszen ezeket sem gondoltam volna magamról, hogy tudom. Bármi, ami kihoz belőlem valami új oldalamat, ahhoz az kell, hogy igazi kihívás legyen számomra. Mert lehetetlent nem ismerek. Olyan nincs, hogy valamit nem tudok megcsinálni. Biztos meg tudom, csak még eddig esetleg nem volt szükségem rá. Ha adódik valami helyzet, akkor biztosan meg fogom mutatni a következő oldalamat is. Mindenesetre már gondolkodom a hatodik kiállításom témáján is.

Tudom, hogy időnként verseket is írsz. Nemrég olvastam az egyiket, és nagyon tetszett. Zárjuk talán ezzel a beszélgetésünket!

Olvasva a te csodálatos, érzelmes verseidet, Katám, kicsit félve gondolom, hogy az én írásaim is versnek mondhatók. A versírás is egy véletlen műve. Egy rajongói csoporthoz csatlakoztam, amikor az internetet is gyakorló szinten elkezdtem használni. Egy játékot játszottunk. Szólánc volt a címe. Az utolsó betűvel kellett egy új szót, később egy új mondatot, aztán egy új rímet faragni. Egyre bonyolódott a játék, és én azon kaptam magam, hogy nagy élvezettel belevettem magam ebbe a rímfaragásba. Ez nagyon nagy lendületet adott. Sok gondolat, ami kavargott a fejemben, kikívánkozott.

Egyre másra írtam a verseket. Ebben az alkotóközösségben ismertem meg Haraszti Juditot is, akivel azóta is tartom a barátságot. Persze az én verseim azért nem vetekedhettek Juditéval, de nekem nagyon jó szórakozás, kirándulás volt ez is. Aztán belefogtam az eszperentézésbe. Kattogott az agyam, csupa E betűvel. Rengeteg verset, balladát átírtam. Szórakozás volt a javából. A verseimet többnyire nem adtam közkézre, mert nagyon személyesnek találtam. De ami jellemző rájuk, a buzdítás, a lelkesítés. Talán mert ez is a személyiségemből fakad.

Íme az egyik verspróbálkozásom:

ÉLNI AZ ÉLETET

Egy életet megélni is nehéz!
Aki megénekli, az már szinte merész!
Szavakba foglalnia egy sorsot csak annak lehet,
Kinek gondolatai vannak, de hazudni nem szeret!

Az egyik sors más, mint a másik!
Segíthetsz rajta, de vajon van, aki erre kíváncsi?
Meghallgatni másokat, lehetsz áldozat.
Vagy tehetsz jót és bátoríthatod a bátortalanokat!

Ma már közömbösek az emberek egymással.
Még ha van is mondanivalója, de nincs hallgatósága!
Ha van miről beszélni, mert beszélnünk kellene!
Találsz-e olyat, ki ezért csak Rád figyelne?

Az élet tényleg egy ajándék!
De ha megunjuk, nem vehetjük el a másét!
A sajátot kell szebbé tenni, és ha teheted,
Másokról végy példát, ha érdemes, tedd meg!

Mi alakítjuk a sorsunkat,- mondják az emberek.
De a sors nem mindig érti ezt meg!
Van, mikor a sors erőszakosabb nálunk!
Ha boldogulni akarunk, harcba kell szállnunk!

Figyeljenek Rád! Tényleg azt akarod?
Nem kell mást tenned, csak emeld fel a hangod!
Nem az a lényeg, hogy hangosan mondjad!
Hanem ki Téged hallgat, azt elgondolkodtasd!

Hiteles mitől lehetek? Hogy érjem el azt,hogy
A hallgatóság inkább engem hallgasson meg?
Nem mondhatok mást, mint ahogy élek.
Mert a szememben tükröződik a lélek!

Köszönöm szépen, hogy időt szakítottál rám. További sikeres kiállításokat kívánok neked. (Háta egyszer sikerülne bemutatkoznod Kecskeméten is!) Alkoss még sokat, sokfélét a saját és a mi örömünkre!

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! Öröm volt beszélgetnem Veled!

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások