Elsősorban folklorisztikával foglalkozik, népi epikával, népszokásokkal, vallási néprajzzal valamint népi táplálkozással. Egyetemi doktori disszertációja: A házépítés szokás- és hiedelemkörének funkcionális vizsgálata volt. Vörös József halála után kértük fel, hogy vállalja el a Népi Írók Körének elnöki tisztét. Zsuzsi vállalta, melyet ezúton is tisztelettel köszönünk.

(Nagy L. Éva)

A prózai népi epika kutatása Bács-Kiskun megyében

A népi epika műfajai nem örökéletű jelenségek: évezredek óta állandó változás jellemzi őket. A XX. század azonban olyan gyökeres átalakulást képvisel, mely megkérdőjelezi a klasszikus értelemben vett népköltési alkotások jövőjét. A szóbeli hagyományozáson alapuló népi próza csak akkor maradhat fenn, ha a közönség igényli az elbeszéléseket. A XX–XXI. század fordulóján azt tapasztalhatjuk, hogy megszakadt a hagyományozás folyamata.

Ezért is volt különleges meglepetés számomra, amikor 1994-ben Kiskunfélegyházán egy klasszikus értelemben vett mesemondóra találtam, akitől 143 népmesét, több mint 18 órányi meseanyagot gyűjtöttem magnetofonszalagra.

Seres József, aki valóságos mesekirály volt – így nevezték Félegyházán a nagy tudású mesemondókat –, 1924-ben született kinn a tanyavilágban, s egész életét a gazdaságban élte le. Olyan ember volt, akinek életeleme a mesemondás, a meseszövés, saját maga is költött meséket. Az általa őrzött mesekincs jól reprezentálja a félegyházi népi epikát, hiszen a legkülönbözőbb társadalmi rendű emberektől tanulta meséit: apjától – a pákapusztai parasztgazdától –, az idősebb testvérektől, tanyasi tanítóktól, a „tót” béresüktől, parasztgazdáktól, szélmolnároktól, mezőgazdasági idénymunkásoktól, kupecektől, katonacimboráktól, „betyároktól”, azaz szegénylegényektől, pásztoremberektől. Ha mesélni kezdett, arca hamiskásan felragyogott, s megszűnt körülötte az idő. Derűs kedvvel, ráérős, szelíd nyugalommal mesélgetett akár egy fél napon át is.

1997–2000 között Kecskeméten és a XX. század első felében még a városhoz tartozó, környékbeli településeken gyűjtöttem népmeséket és vele rokon kisepikai alkotásokat. Itt már klasszikus értelemben vett mesemondóra nem sikerült rábukkannom, de az idős emberek minden településen fel tudták idézni azoknak az embereknek az emlékét, akik annak idején jó mesemondó hírében álltak. A bugaciak sok szép meseszót hallottak, különösen a pásztoremberektől.

Többen emlegették Bátyai István, Árva-Tóth Mihály, Dudog László és Nyers Ferenc nevét, aki „régi betyár fajta” ember volt. Ágasegyházán híres mesekirály volt Farkas Miklós gulyás. Ma is emlegetik Kadafalván Pankotai Bence Erzsébetet és Bene Sándort, mint faluszerte ismert mesemondókat. Ballabás Lajos ballószögi kovácsmester műhelye a falu életének egyik központja volt az 1960–80-as években. Itt gyűltek össze a férfiak a politikát megbeszélni, beszélgetni, mesélni, anekdotázni. Gyűjtőmunkám során viszonylag kevés olyan idős emberrel találkoztam, akik családjukban, környezetükben, szóbeli formában igyekeztek volna tovább hagyományozni az általuk fontosnak tartott dolgokat. Nagyon jól tudják, hogy „a mai fiatalok” ezt nem igénylik.

De érzik, hogy lassan eltűnik az a világ, eltűnnek azok a dolgok, amelyek életükben fontosak és szépek voltak. Egyre többen próbálják írásban megörökíteni gondolataikat, történeteiket. Az az ember, akinek az életét a csodás és hétköznapi történetekkel való együttélés jellemezte, szinte belső kényszert érez arra, hogy mindezt írásba foglalja, megörökítse. Az amatőr írói tevékenység a XIX. század második felében már jelen volt a kecskeméti polgárság körében. A XX. század második felétől azonban egyre több parasztember fog tollat. E paraszti önéletírások hátterében a természetes önkifejezési vágy húzódik meg, mint egyfajta belső kényszer. A kecskeméti népi elbeszélések c. kötetben több Kecskemét környéki amatőr író alkotása szerepel.

1999-ben Érsekcsanád népi elbeszélő-kultúrájának emlékeit igyekeztem összegyűjteni. Mesemondóra már nem sikerült rábukkannom, de az idős emberek egy része még visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorukban, az 1920–30-as években még szokás volt a családon belüli mesemondás. Legtöbben már csak a rövidebb terjedelmű elbeszéléseket, a falucsúfoló meséket, szólásokat s a hiedelemtörténeteket tudták felidézni. Az egykéző vidékeket egyébként is a közösségi hagyományoktól való elfordulás, a nagymértékű individualizálódás jellemezte. A falutól messze dolgozó idénymunkás, az ingázó, falun élő családfő már nem tudja úgy összetartani a családot, mint a gazdálkodó paraszt. A városban dolgozó emberek alig tudnak részt venni a család életében.

Az érsekcsanádi gyűjtésem ellenpéldájaként szolgálnak dusnoki tapasztalataim. 1999–2001 között népi epikus hagyományt gyűjtöttem a dusnoki „ráchorvátok” körében. Már az első napokban hihetetlen meglepetésben volt részem. Nem csak egy, de több valódi mesemondóval, jó epikus készséggel rendelkező, mesélő kedvű emberrel találkoztam.

Az egyik kiváló mesemondó Kapitány Vincéné Varga Éva volt, aki igen szépen tudott tündérmeséket előadni „rácul”, azaz a helyi horvát dialektusban és magyarul is. Meséi többségét a dusnoki mesekirálytól, Varga Mihálytól tanulta, aki 1841-ben született és 94 éves korában halt meg. Varga Éva ma is mesél unokáinak magyarul. A másik faluszerte kedvelt mesemondó pedig Pandúr Istvánné Wimhel Márta, aki a tréfás népi elbeszélések specialistája. Dusnok népét még összetartja egy láthatatlan erő: anyanyelvüket, népszokásaikat a mai napig őrzik – sőt új hagyományt is teremtenek.

A mesék eleje

Elmentem én Eregre-Beregre, a mesék elejbe. Túl volt, túl, túl, túl… ott, ahol a kurta farkú malac túr. Ott volt az iciklis zsidónak a vára. Benne volt egy istállóban kilencvenkilenc paripája. Ennek a kilencvenkilenc paripának az ördögök hordták a szénát, be a várasba, a várba.
Raktak akkora szekér szénát, hogy a vár kapujában megszorult a szekér széna, a bivalyok elakadtak. Az ördögök a bivalyokat vasvillával megszurkálták, a bivalyok a szekeret jól meghúzták, a várat fölfordították.

De nem csoda, hisz olyan hosszú vendégoldalra rakták a szénát, mint a legmagasabb fenyőfa. Annak a tetején volna egy vendégoldal, annak a tetején egy petrencehordó rúd, annak a tetején egy piszkafa, annak a tetején egy nádszál, annak a tetején egy fűszál. Annak a fűszálnak a tetején volna egy kis tű. Ez a kis tű bele volt szúrva egy picike kis szoknyának a kilencvenkilencedik ráncába. Ahogy azt beleszúrták, ott egy bolhát agyonszúrtak. Én ezt a bolhát megfogtam, kivettem a veséjét. A veséjében volt a kaland, a mesék eleje…

Ezt a mesét én megtanultam, te meg most már folytasd!

(Seres József mesélte 1994-ben Kiskunfélegyházán. A mesemondás alkalmával a mesélés kezdetén volt szokás elmondani. Ez a hazugságmese a Magyar Népmese-katalógusban A sokráncú szoknya címen szerepel.)

Hozzászólások