Valikám, kérlek, mesélj nekünk életedről, sikereidről vagy kudarcaidról, a csodálatos kertedről. A fényképről egy boldog, kiegyensúlyozott hölgy mosolyog ránk. Milyen volt a gyermekkorod és az ifjúságod?

Nyíregyházán születtem, de orvosi óvatosságból, édesanyám szívgyengesége miatt. Ám valódi tősgyökeres tiszalöki lakos vagyok szüleimtől örökölt lokálpatrióta érzelmekkel megáldva. A kórházból hazafelé, már az első utamon próbatétel elé állított a sors: hatalmas hótömeg hullott 1955. január idusán településünkre, így a minket szállító mentőautó elakadt, s egy taxi segítségével jutottunk otthonunkba félnapi hófogság után. A négyéves bátyám már nagy izgalommal várta a húga érkezését, többször mesélte ezt édesanyám.

Anyai ágról halászdinasztia sarjaként szinte a Tisza hullámain ringott a bölcsőm. Szeretett nagyapám tanításaiból sajnos csak 7 év jutott nekem, a legkisebb unokának. De arra elég volt, hogy általa a folyó halfajtáit, növényzetét, állatvilágát megismerjem, elsajátítsam a csónak evezési taktikáit, és tudjam önállóan kormányozni s rendben tartani a halászok vízi járművét. Boldog, csodás gyermekévek voltak!

A természet és a folyó szeretetét valószínűleg innen örököltem! Másik meghatározó tényezője volt az életemnek, hogy apai ágról szintén dinasztikusan folytatott, vasutas foglalkozás szigorú, de különösen családias légkörében töltöttem a gyermekkoromat. Élmény volt a nehézségével és az örömével együtt. Édesapámmal az ország minden jellegzetes térségét beutaztam, hazánk gyönyörű tájait megismertem. Feledhetetlen, gondtalan, de fejlődésemet aktívan elősegítő időszaka volt ez életemnek! Ezekért hálás is voltam szüleimnek az utolsó leheletükig…

Fák. Madarak. Napfény. Virágok.

Fák. Madarak. Napfény. Virágok.
Apró örömszigetei vagytok
vadul hömpölygő, vadvízként
örvénylő árva lelkemnek.

Létem valós világában
törttojáshéj életem
már nem véd, nem óv engem.
Átszivárgok cseppenként
hajszálrepedéseken
a semmibe. Lassan, csendben.

Addig velem maradjatok,
engem el ne hagyjatok!
Vigaszt tőletek vár szívem:
Fák. Madarak. Napfény. Virágok.

Gimnáziumba mentél továbbtanulni, melyik tantárgy volt a legkedvesebb számodra?

Gimnáziumi éveim alatt az ifjúkor „érzelmi viharai” természetesen belőlem is kiváltották a versek szeretetét, rímfaragással próbálkoztam, versenyeken jó helyezéseket értem el. Az első komolyabb versemet egy édesanyját elvesztő, árván maradt rokon kislány története ihlette, aki 7 éves volt, s éppen az ötödik piros pont megszerzésének az örömével sietett meglátogatni a kórházban haldokló anyukáját. De már nem volt kinek eldicsekedni az örömhírt, az első ötös születését a piros pontokból…Már csak az üres kórházi ágy várta az anyai fáradhatatlan mosoly helyett. Ez annyira megdöbbentett engem, a halál ellen lázadó fiatalt, hogy ki kellett írnom magamból. Öt piros pont címmel jelent meg az iskolánk újságjában. Persze álnéven. Mosolyogtam magamban, mikor találgatták, ki írhatta…

Kedves tantárgyam volt az irodalom, valamint szerettem nagyon a pszichológia alapismereteket. Foglalkoztatott nagyon a lélek titokzatos rejtelme. Kifejezetten érzékeny voltam a különféle emberi sorsok iránt, egyesek szerint túl érzékeny. A biológia , az emberi élettan is közel állt a lelkemhez, ezért nem véletlen, hogy a gyógyszertári – asszisztens képzést választottam továbbtanulás céljából.

Milyen polgári foglalkozást végeztél eddig?

Több mint tíz évig gyógyszertári asszisztens munkaköröm volt, de sajnos, súlyos gyógyszeralapanyag allergia miatt nem végezhettem tovább ezt a munkát. S ez hozott egy érdekes fordulatot életembe, mert éppen ekkor indult Debrecenben a Hajdú- Bihari Napló Újságíró Stúdiója. Nincsenek véletlenek, gondoltam, s titkos vágyam teljesülésének lehetősége reményében jelentkeztem, s felvételt nyertem. Közben tragikus események nehezítették életemet, mint például fiatal férjem elvesztése. Két kiskorú fiúgyermekemmel igencsak megszenvedtük az édesapa halálát.

Pár szóban a patikai évekről: Mosoly suhan át az arcomon, mikor a munkába lépésem első napjára gondolok, milyen átszellemülten léptem be a helyi gyógyszertárunk épületébe. Hiszen tudtam, hogy ebben a patinás, ódon hangulatú helyiségben – az édesapja patikájában – gyakornokoskodott egykor Csontvári Kosztka Tivadar festőnk is. Kevés időt töltött itt, igyekezett a „mérgek keverését” a festékek varázsára és az ecsetre cserélni. Az eredeti , csodás patikai barokk bútor azóta már a múzeumban látható. Büszke vagyok, hogy én még használhattam a korhű edényeket, fa és üvegtégelyeket. Áhítattal végeztem itt a munkámat, a régmúlt leheletét éreztem minden tárgyon,eszközön.

Visszatérve kérdésedhez, öt éven át folyamatosan riportot készítettem, tudósítottam a Magyar Vasutas országos havilapnak, azt követően pedig tíz éven át megbízásos alapon, külső munkatársként folytattam a megváltozott arculatú újságban vasúttémájú cikkeim írását. De sajnos családi háttérproblémák – testvérem, édesanyám, majd édesapám gyógyíthatatlan betegsége miatt (folyamatosan beteget ápoltam) – véget vetettek az örömmel végzett hívatásom gyakorlásának. Szinte egy időben, közel egy év alatt temettem el sorjában a szeretett családtagjaimat. Azóta létbizonytalanságban élek, s a munkakeresők táborát gyarapítom.

ATTILA BÁTYÁM SZÜLETÉSNAPJÁN

Bársonyos, bordó rózsa szirmain
édes harmat cseppjei hajnalnak
sós könnyeimtől patakká duzzadnak.

Bokrának tüskéi nem sebeznek,
érzik tépett lelkemnek vérszagát,
virága vigaszul ontja illatát.

Leszakítom kertem királynőjét.
Bátyám sírjára hull sziromlevél,
Üzenetem hozzá sodorja a szél.

Volt-e elismerésben, kitüntetésben részed?

Nahát, az is egy hasonló sztori, mint az első stúdió beszélgetés, emlékezetes marad. Levelet kaptam a Vasutas Szakszervezet akkori vezetőjétől, hogy jelenjek meg a soros VSZ gyűlésükön,mint a lap egyik újságírója, 2000. március 8-án. Hárman kaptunk meghívót. Majd a program zárásaként kitüntetéseket osztottak dolgozóik és az újság munkatársai között. A vasúti mellékvonal megmentő riportsorozatomért Polgár városa által felajánlott Sajtódíjban részesültem. A nevem elhangzása után másodszori „nekifutással” bírtam helyemről felállni, a meglepetéstől remegő lábbakkal.

Mikor kezdtél el rendszeresen verseket írni? Az újságírás vagy a versírás kezdődött először az életedben?

Mint említettem, a Debrecenben indult újságíró stúdióba felvételt nyertem fiókmunkáim alapján, s mint kétgyermekes anyuka végeztem újságíró tanulmányaimat Bényei József (író, költő) a Napló egykori főszerkesztője vezetésében. Verseimet neki mutattam meg először igencsak pironkodva, és tőle kaptam a bátorítást, mert – szavait idézve – : „őstehetség csíráját”  vélte felfedezni bennem. Köszönöm is, amikor csak tehetem, a bátorítását, példamutatóan szeretetteljes, igaz tanító emberségét! Vizsgamunkáim alapján és a vasutas családi hátterem ismeretében a Magyar Vasút országos lap akkori főszerkesztője (a pár éve elhunyt) Szalai Csaba segítette szárnypróbálgatásaimat, munkalehetőséget kínálva. Lényegében először az újságcikkek, tudósítások, riportok készítése kötött le, majd jóval később jelent meg életemben a versek tudatosabb írásigénye. A három családtagom és a hivatásnak tekintett munkám egyidejű elvesztése váltotta ki a vers és novella felé fordulásomat, mintegy terápiába menekülve. Érezhető is írásaimon a szomorú hangulat, olykor a depressziótól keserű szájíz. Ugyanakkor a másik végletbe átpottyanva tudok ám jóízűen kacagni is!

Hol jelentek meg, jelennek meg verseid?

Egy irodalmi pályázatra lettem figyelmes, arra küldtem el pár versemet, és nagy örömömre számomra nagyon értékes válasszal érkezett a címzettől levél. Részletes értékelést kaptam munkáimról a budapesti Accordia Kiadó vezetőjétől, az általam igen tisztelt dr. Balázs Tibortól. Felajánlotta a Fényjelek, Szavak Antológiában a verseim és prózám megjelentetését. Ez volt az első komolyabb lehetőségem, majd ezt követte a Kristály Antológiában egy prózámmal való bemutatkozás az AKIOSZ kiadásában. Aztán az Arcok és Énekek versantológiában kaptam helyet verseimmel a Váci Mihály Irodalmi Kör jóvoltából 2010-ben, amikor csatlakoztam népes „családjukhoz”.

A közelmúltban jelent meg két prózám: az Életmesék a Kárpát-medencéből l. kötetben, a „Mosolyvirág” a Nagycsaládosok Debreceni Egyesület jóvoltából hirdetett pályázat alkalmából. Interjúim, riportjaim helyet kapnak különböző kötetekben, mint a Tessék választani! (1998), Kenyér és profit című interjúkötetben, az Élő Jászkunság havi folyóiratban, a Kelet-Magyarország napilapban, különböző települések lapjaiban.

Jelent-e már meg könyved?

Az Elhurcoltak, szóljatok! című, internáltak vallomásairól szóló könyv egyik társszerzője vagyok. Önálló kötetem (vers és próza) lassan nyomdába kerül. Elektronikus könyvem Szívdobbanások címmel jelent meg.

Mikor ismerkedtél meg a Cserhát Művész Társasággal?

Két évvel ezelőtt Kecskés Borika költő, előadóművész ismerősöm hívta fel a figyelmemet a Cserhát Társaságra. Jól esett, amilyen barátsággal fogadtak. No és szerencsére még így megismerhettem a csodálatos, általam mélyen tisztelt Dáma Lovag Ihász-Kovács Éva költő példaadó, csodálatos személyét is, aki szinte sugározta a szeretetet magából. Emlékét örökké őrizni fogom a szívemben!

Kopott emlék zokog…
(55. SZONETT)

Kertemben fakult, kopott emlék zokog,
Ábrándjának filmkockái peregnek,
Sárgultak, mint őszi falevelek.
A repkény rőt levelén eső kopog.

Égi áldás és könny. Vegyülve csobog.
Szellem szellőjétől szirmok rettennek,
Földre hullva végső búcsút intenek.
Múlt moraja zúg, majd imát suttog.

Családi ereklye méltó kezekben
Gyökere jó mélyen, éltető földben.
Ne sírj, emlék! Kemény vagy, mint a csont!

Bár kissé avult már színes köpenyed,
Ám ködnek fátyla nem tompítja fényed.
Rózsa vagy, mely holtan is illatot ont.

Hogy érzed magad a „LAART családban”? Szoktad-e Herczeg László segítségét, véleményét kérni?

Valóban családias, összetartó csoport vagyunk. Figyelemmel kísérjük egymás haladását, fejlődését, segítjük egymást. Ha pár napig nem látunk valakit, aggódunk, érdeklődünk. Herczeg László, a LAART vezetője (Medve Herczeg) tanította, hívta fel figyelmünket többek között a szonettírás szépségére. Élen jár, példamutatóan a szebbnél-szebb szonettek írásával. Megszerettette velem is, a napokban kaptam éppen igazán elismerő, elégedett szakvéleményt tőle. Természetesen igényt tartok építőjellegű kritikáira, nagyon is várom mindig a véleményét. Elfogadom és igyekszem tanulni, tovább építkezni azokból. Köszönet érte! A természetfotóimat kimondottan szereti, amely igencsak örömmel tölt el.

Tiszalök mekkora település? Sokan ismernek téged? Él-e városotokban ismert költő vagy író?

Településünkön valóban sokan ismernek, úgy is mint újságcikkíró, verselő vagy éppen a fotózás terén. Jóleső érzés, hogy bizalommal fordulnak hozzám. Városunk lakosainak száma kb. ötezer. Árvai István többkötetes kiváló írót, költőt Németországban is szerették, ismerték műveit. Keresztkomaság miatt távoli családtagnak számított a szüleim által. Először még bátortalanul kértem a segítségét, véleményét rímfaragásaimról, prózáimról. Már három éve elhunyt, és emléktáblája avatásánál és a koszorúzásoknál én mondtam az emlékbeszédet. Nem mertem volna erre gondolni korábban.

Mikor van időd a csodálatos kertedet ápolni?

Négy tündéri unokám – három kislány és egy lovagias fiú – számára kincses sziget a “Vali mama portája”. A dió és mogyoró szedegetése, toboz gyűjtése, alma, füge, szőlő szüretelése pillanatnyilag még izgalmas elfoglaltságnak számít. A kislányok szívesen szedegetnek ibolyát, százszorszépet, nefelejcset, hóvirágot a házi rétünk füvei közül. A szüleim valóban egy csodásan kialakított életművet hagytak rám az igényesen kezelt, az év minden szakában látványos park, kert, madárparadicsom létrehozásával. Igaz, a kis öreg ház,amely beépítve, messzebb van az út zajától, már igencsak ódon, a pusztulás réme fenyegeti, de a porta vadregényes világa igyekszik ezt feledtetni. Egyre megterhelőbb a gondozása. Mindenki tudja, aki kertet tart rendben, hogy az egész napi munka és pár perc gyönyörködésből áll De amíg erőm engedi, és nem válik súlyosabbá romló egészségi állapotom, képtelen vagyok megválni a mesés rózsáktól, a liliomok és az egzotikus növények, kaktuszok elkápráztató virágaitól. Szenvedélyesen fotózom is őket, hobbim a természet apró csodáinak, szépségeinek, napkeltének, napnyugtának, a kedves folyónknak, a Tiszának, különleges égképeknek, felhőknek a fotózása.

Valikám, kívánok neked a magam és a szerkesztőségünk nevében erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet, illatozó rózsákat, zöldellő kertet, madárcsicsergéses, szép napokat.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

Mesél a kertem
 
Nemzedékek bölcsői ringtak itt.
Melyet igencsak keményfából
faragtak.
Ezekről, s még mi mindenről
mesél ez ódon, már-már
vadregényes portám!
Itt otthont talál
ibolya, hóvirág,
mint a vadszőlő,
s a nefelejccsel békében
élő csípős csalán.
 
Mesél a kertem.
Álmában vissza-visszatér még
a napra száradni
terített óriás halászháló,
és mellette éppen
fatűvel varsa hálóját
javítgató
édesanyám
lánykori képmása.
Vagy a ladik,
amint hasra
fordítottan
írként várja a forró bitument,
amely sebeit gyógyítja.
 
Olykor felriasztja rémálma,
melyben négy csöppnyi gyermekét
gyászoló anya
velőtrázó sikolya
száll a sötét éjszakában
a holdig hatolva.
Mert gyermekeit sorjában
rabolta a halál,
könyörtelenül, mintegy adót
behajtva.
 
Mesél a kertem arról is,
mikor közös jövő útjára lépett
itt anyám és apám.
Miként érkeztünk
bearanyozva
életüket, én s a bátyám.
Miként gyöngykacajunk,
hosszú, sötét gyászt
felváltva,
a vén porta is életre kelt
csöndnek
rabláncát lerázva.
 
A vén diófa is őrizget
jó pár titkot.
Látta csitrikorom örömét, bánatát.
S a szerelmesleveleimről
is csak ő tudott!
Zsenge levelei igencsak elpirultak,
mikor bele-belekukkantgattak.
 
Mesél a kertem.
Most már unokáimnak
adva tovább családunkról
a fámát.
Óriás fenyőim kellemesen
susogva dúdolgatják
szüleim egykor
kedves dalát.

2013. október 13.

Hozzászólások