2006 nyara sokféle akadályt sodort utamba. Ezáltal az a nyár törte belém a végtelen kitartást és ragaszkodást. A történések akkora sebet ejtettek, hogy megindították szárnycsapásaim árját. Ekkor keletkezett ugyanis első (kissé kusza és suta) versem, mely sokáig egyben szinte az utolsó is volt.

Életem harmadik fordulópontja a 2011-es év volt. Úgy döntöttem, hogy módosítanom kell azt az utat, amelyen elindultam, mert így nem érek haza. A pesti Semmelweis Egyetemen töltött év után visszatértem Szegedre. Így jelenleg másodéves pedagógia szakos bölcsészhallgató vagyok.

Tizenöt év a családomban, hat év lánykollégiumban, s összességében huszonegy év hatalmas kegyelemben, olyan igaz és figyelmes szívekkel áldott meg, akik tudva-tudatlanul támogatták féltve őrzött kincsemet. Ez a harmadik váltás fedte fel ugyanis a korábbi szárnyakat, szó mi szó: két éve írok. Két éve bukkanok olyan útitársakra, akiket nyomban elrejtek hátizsákomban. Eljött a perc, hogy megismerjék őket más utazók is.

Örök emlék

Fekete és fehér…
Mégsem, inkább szürke, rég.
S ha jobban néznéd,
Becsesebb minden színnél.

Olyan nyom ez,
Mit sosem követ nesz.
Csupán egy halovány,
Édes arc motoszkál,
Egy mosolyba rejtett magány.

Megpihen e tekintet
Miközben ezer meg ezer
Gondolatot kerget…
Később feltekintve, visszatér a jelenbe.

Talán álom volt,
Vagy megvalósult remény,
Mégis oly közeli az egész,
Mint öröm, mi hirtelen elvész.

E kép mégis ott pihen
Reszkető, féltő kezében,
Majd visszateszi helyére,
Ahol nyugalmat lel szíve,

S marad minden
A megszokott ütemben.
Az emlék sosem csorbul,
Örök élmény már az első pillanattól.

(2012.06.01.)

Eső után

Megtépázott, szétgyötört,
sovány falevelek ingadoznak.
Jobbra-balra hajolnak,
majd a sötétség mindent betölt.

Vajon mit rejt a csend?
Lépj közel, s láss!
Ez volna az örök rend?
Hiszen túl sok a csalódás.

Harmatos minden levélke.
Már töredezett mindnek felülete.
Az egyik ághoz közeledve,
a magány kiált…

A könnyed szél felkapja,
s a többi fán lakónak
gondosan egyenként bemutatja.
Majd elviszi a fekete távolba.

Eltűnt. Vége.
A többi csak rémülten tekint az égre.
S hagyja, hogy csepp csepp után
elhagyja esővel telt szempárját.

(2012.06.17.)

Légy fa,

Mely beragyogja gyümölcsei által a földet.
Melyen megpihenhet minden eltévedt.
Mely összeköt embert, s Mennyet.

Hozz tehát édes gyümölcsöt, mi éltet.
Fáradónak, tévelygőnek nyújts menedéket.
Felelősségteljesen éljen kapocs benned.

Ugyanis léted minden perce álom.
Figyelj, csodálj, bátor lábnyom!
Élj, hisz álmod egyszer valóra válik.

(2012.03.16.)

A s(z)ótlant s(z)óvá

Harcban állok
a semmivel telt világgal,
mert magam vagyok.

A szó fegyver,
nem élhetek
már üres kezekkel.

Sokszor a mit
értéktelenebb, mint a
h o g y a n, de bármit.

Harcban állok
magammal,
mert a világban vagyok.

Ébredj lelkem,
a csend örökké
megmarad bennem.

Tegyük a szótlant
éltető szóvá,
váljék a csend hallhatóvá.

(2013.03.23.)

2013. május 18.

Hozzászólások