„Az érzés, mely a múltban ébredt,
a versben izzik s dalra késztet,
s minden szirt, hegyfok itt terem,
mely játszott ébredő képzetemmel.”
(Walter Scott)

Megkértem Csillát, hogy mutatkozzon be az olvasóknak, meséljen gyermekkoráról és arról az útról, amelyet megtett ez idáig. Kérlek, forgasd vissza az idő kerekét a megszületésedig!

szentesi9

Nehéz magamról írni, hiszen egyszerű embernek tartom magamat, akivel semmi eget rengető nem történt még eddig. De vágjunk bele! Debrecenben születtem és ott is élek, házasságban. Két remek fiunk mellett hamarosan unokával is dicsekedhetem.

Hogy egészen az elején kezdjem: Édesanyám a testvéreivel és édesapjával Erdélyből jött át, még tizennyolc éves korában. A nehéz körülmények kényszerítették őket erre a sorsdöntő lépésre. Mégis szerencsés embernek vallotta magát, mert itt otthonra és szerető férjre talált. Persze nem volt könnyű akkoriban sem az élet. Szerény körülmények, napi gondok között is optimisták maradtak.

Édesanyám annak ellenére, hogy már 23 évesen több tucat tüdőműtéten átesett, soha nem csüggedt. Az alatt a három év alatt, ameddig betegsége rövidebb, hosszabb kórházi tartózkodásra kényszerítette, gyakran voltam imádott apai nagyszüleimnél Konyáron. A nagynénéim akkor még mind otthon éltek, így sokat foglalkoztak, játszottak velem. Olyanok voltak nekem, mint a testvérek. Édesanyámat betegsége élete végéig elkísérte, de egészséges embernek is dicséretére válhatott volna, amilyen tevékeny életet élt. Igaz, naponta egy-két órát orvosi javaslatra pihennie kellett, amit hasznosan, olvasással töltött el. Bár nagyon sok könyvünk volt, a könyvtárból rendszeresen kölcsönöztünk újabb és újabb olvasnivalót. Élete utolsó két évében – édesapám 1997-ben bekövetkezett halála után – az otthonunk volt az otthona, én és a családom volt a támasza. A mindenkit rettegéssel eltöltő rák évtizedeken át pusztította a szervezetét. De soha nem hagyta el magát és nem panaszkodott. Ma is fülembe cseng jóízű nevetése, féltő, szerető hangja.

szentesi14

Konyáron

Édesapám Konyáron született, szintén nagycsaládban. Édesanyámmal ott ismerkedett meg. Az anyagi körülmények nem tették lehetővé, hogy gépészmérnök lehessen.  A katonaság után munkába kellett állnia, és csak felnőtt fejjel volt módja, hogy gépésztechnikus végzettséget szerezzen a Mechwart András Gépipari Technikumban, ahol évtizedek múlva a ma már mérnök kisebbik unokája is tanult. A technikusi végzettség megszerzése előtt a BIOGAL-ban több szakmában is dolgozott. Volt esztergályos, lakatos, műszerész, finommechanikai, majd univerzális műszerész. A hetvenes években anyagbeszerző, majd anyaggazdálkodó, s a nyugdíjba vonulása előtti évtizedben egy (építési) beruházási vállalatnál műszaki ellenőr. Precíz, maximalista és igazi ezermester volt.
Szabadidejében kertészkedett. Olyan gyümölcsfái, virágai, csemegeszőlő-fajtái voltak, hogy a környékbeliek is megcsodálták. Szeretett mindent saját erőből megvalósítani. A hétvégi házat is egyedül építette fel. Értsd a falfelhúzástól, festésen, mázoláson át a műszaki szerelvényekig. Még a szükséges szerszámok egy részét is ő tervezte, készítette vagy alakította át „célszerszámokká”. Neki is, ahogy édesanyámnak, az unokái voltak a szeme fénye. Az ő kedvükért tartott tyúkokat, galambokat. (Amiket gyakran tolvajok „ritkítottak” meg.) De egy városi gyereknek a velük való foglalkozás igazi élmény. Otthonra lelt a kertünkben még mezei nyúl, sündisznó, cica, kutya is. Éveken át csodálatos heteket töltöttünk ott a gyerekeinkkel. Felnőtt fejjel is sokat emlegetjük azokat a szép időket.

szentesi1

Arcképem 1972-ből

Visszakanyarodva hozzám, a gyermekkoromról elmondhatom, hogy számomra felhőtlen és vidám volt. A gondokat bár láttam, a szüleim olyan természetesen kezelték, és oldották meg a problémákat, hogy nekem nem tűnt soha tragikusnak. A jókedv nálunk „mindenperces” volt. Édesanyám nem csak anya volt számomra, de testvér és barátnő is; édesapám pedig apa és a férfi, aki mindent megold. Rájuk mindig mindenben számíthattam én és a családom is.

Rólam az ismerősök általában azt mondták, hogy komoly vagyok. Gyerekként és felnőttként is ez a jelző ragadt rám. Pedig csak jól tudtam alkalmazkodni, valami bentről fakadó természetességgel kezelni a mikor-hogyan kérdést. Jól tanultam és jó voltam az órákon, de szünetekben és iskolán kívül már felszabadult és vidám, ahogy a velem egykorú társaim.

Pedig elég rosszul indultak az iskolai tanulmányaim. Elsős voltam, amikor félévkor eltiltottak az iskolától, és magánúton fejezhettem be az évet, mert egy „túlképzett” orvos tébécésnek kiáltott ki. (Miért ne, ha a gyerek anyja is az volt anno.) Marékszámra szedette velem a gyógyszereket, míg fél év eltelte után ez a kezelőorvos valahogy eltűnt a képből. Az utódja viszont nem elégedett meg a diagnózis hátterével, hanem teljes körű vizsgálatot végeztetett, és végül közölte, hogy semmi nem indokolja a további gyógykezelést. Szerinte a korábban felállított diagnózis eleve hibás volt, így nyugodtan mehetek közösségbe.

A Bányai Júlia Általános Iskolában, ahol tanultam, kórustag voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy abban a gyermekkórusban énekelhettem, amit Kissné Weiser Katalin énektanárnőm vezetett, és tett meghatározó elemévé a hazai és nemzetközi zenei életnek.
Hét évig magánúton még hegedű- és szolfézsórákra is jártam, de ez inkább csak a zeneszeretet elmélyítéséhez volt elegendő. Rajzoltam, festettem, ám a képességeim kibontakoztatására, budapesti tanulmányokra már nem futotta volna egy keresetből. Így a KLTE Gyakorló Gimnáziumába felvételiztem fizika-kémia szakra.

szentesi13

Bár gyerekkoromtól fogva orvosi pályára készültem, amit a szüleim is nagyon preferáltak, közben sokat hezitáltam, hogy hozzám talán a tanári pálya állna közelebb. Hogy honnan éreztem késztetést a tanításra? Talán azok a pillanatok, órák erősítették meg bennem ezt az érzést, amikor helyettesítő „tanító néni” lehettem még az általánosban. Többször előfordult, hogy a tanári karnak valami fontos értekezletet tartottak éppen tanítási időben, és nem jutott minden osztályba helyettesítő tanár. Akkor jöttem én…– sok-sok gyerek örömére .

A drága Szekeres Ilonka néni osztályfőnököm javasolt először ilyen „posztra”, negyedikes koromban.  Mire elballagtam az általánosból, elmondhattam, hogy szinte minden évben négy-öt órát „tarthattam” valamelyik alsó tagozatos osztálynak, vagy ötödikeseknek. Időnként arra is felhatalmazást kaptam, hogy feleltessek és osztályozzak. Persze csak ötösök születtek, mert a gyenge feleletek osztályzat nélkül felejtődtek, a sikeresek viszont a naplóban is nyomot hagy(hat)tak.

De visszakanyarodva: arra is büszke vagyok, hogy az akkor és még hosszú ideig a város legkiválóbb iskolájának tartott KLTE Gyakorló Gimnáziumában folytathattam tanulmányaimat és érettségizhettem. Itt több kiváló tanár is beírta magát a szívembe. Most csak néhányukat említem meg, tisztelettel emlékezve a többiekre is: Mucsa János matematikatanár; Dr. Nagy László egyetemi tanár és felesége, Marika néni, fizikatanárok; Dr. Kiss Tamás költő-tanár. Kezük alatt fejlődtem, formálódtam szellemileg, és mondhatom, hogy lelkileg is. Életem legszebb évei voltak ezek. De a gimnáziumban gyakorlatukat töltő kistanárok jelenléte is évről-évre izgalmassá tették a középiskolás időszakot.  A fiúkra a gyakorló tanárnők, a lánytanulókra a gyakorló tanárok hatottak igazán.

szentesi3

A TEVA Nyugdíjas-találkozóján éppen a versemet hallgatom

Mi a polgári foglalkozásod, honnan mentél nyugdíjba? Szereted a munkádat?

Érettségi után – 1968-ban – a mai TEVA Gyógyszergyár elődjénél, a BIOGAL-ban kezdtem el dolgozni, miközben vegyésztechnikusi oklevelet szereztem munka mellett. Ha gimnázium után nem olyan fantasztikus csapatba kerülök a gyógyszergyárban, akkor lehet, hogy újra nekirugaszkodok az orvosi egyetemnek.
De már az első hónapokban megpecsételődött a sorsom. A kutatás területén annyi érdekességet, szépséget találtam, és remek főnököket, kollégákat, összetartó csapatot – ami manapság ritkaság – adott a sors, hogy nem tudtam máshol elképzelni a jövőmet.
Számomra egész életemet meghatározta, s mind a mai napig örömmel emlékszem az ott töltött évtizedekre. Bár a hetvenes évek közepén – öt évre – kitérőt tettem a Debreceni Vízmű és Gyógyfürdő Vállalathoz, ahol – ivóvízvizsgáló laboratóriumi technikusként – szintén megbecsülték munkámat, és nagyon jól éreztem magam. Lehet, hogy szerénytelennek tűnik, amikor azt írom, hogy kisebb-nagyobb sértődés lett, – ugyanúgy, ahogy távozásomkor a BIOGAL-ban is -, amikor megtudták a Vízműnél, hogy a szívem mégiscsak visszahúz a régi munkahelyemre, ahová vissza is fogadtak. De így volt.

szentesi10

Debreceni Virágkarnevál, 1972

Évek múlva elvégeztem még egy környezetvédelmi előadói tanfolyamot, amikor kiderült, hogy gyógyszerallergiám listája ismét bővült. Így a kutatás területéről más irányba kellett orientálódnom. Emiatt kerültem 1989-ben a környezetvédelemmel közvetlen kapcsolatba. Új munkakörbe, új kollégák közé. Veszélyes hulladék témában környezetvédelmi előadóként dolgoztam, és a szennyvízvizsgálati laborban szennyvizek és egyéb, veszélyes hulladékok vizsgálatával foglalkoztam. Lelkesen és elkötelezetten. Nehézségei ellenére ma is szépnek látom azokat az éveket. 2007-ben egy szívinfarktus után kénytelen voltam megválni második otthonomtól, a mai TEVA-tól. Azóta nyugdíjasként élem napjaimat.

Milyen életérzés váltotta ki nálad a szavak versbe öntését, és mikor történt?

Természetes, hogy nagyon szerettem olvasni. Már alsós koromban a mesék és más könyvek mellett elolvastam a Petőfi „összest”. Olyan volt számomra, mint másnak a Biblia. Később jöttek a novellák, regények, útleírások, s a magyar költőnagyságok közül Radnóti Miklós, József Attila, Ady és sorolhatnám. Sok kortárs költőre viszont csak idősebb fejjel figyeltem fel az internet adta lehetőségeknek köszönhetően.

szentesi8

Férjem

Ami először, ha jól emlékszem, versfaragásra ösztönzött, az a természet volt. Még tizenéves koromban. Éppen a nagyszüleimnél nyaraltam Konyáron, és elvarázsolt a falusi idill. Azután pedig jött a tinik vágyálma: a szerelem… Majd egyre többször az empátia…fantázia…s a mindennapok valósága.

Kinek mutattad meg legelőször írásaidat? Volt-e segítőd, mentorod a kezdetekben?

A kezdetek kezdetén csak magamra számíthattam. Nem mentorált senki. Emlékeim szerint először, – mert valahogy lebuktam a „rongyos füzetemmel”, amibe már az általam kreált Zsefy fantázianéven írtam – a munkatársaimnak mutattam meg verspróbálkozásaimat. Később néhány köszöntőt az érintetteknek, így szüleimnek, fiaimnak és természetesen a férjemnek olvastam fel. Mióta újra írni kezdtem – kb. hét éve – a férjemet és a fiaimat is állandó olvasóimnak tudhatom. Elismerem, hogy nekik nagyon nehéz elfogulatlanul viszonyulni az írásaimhoz. Titokban azért jó érzés tölt el, amikor pozitív visszajelzést, dicséretet kapok tőlük. Különösen a kisebbik fiam olvassa előszeretettel, követi nyomon költői megnyilvánulásaimat, és saját bevallása szerint nagyon büszke rám.

szentesi2

Nagyobbik fiam elmélyült a sakkozásban…

Hol jelentek meg első írásaid, és milyen név alatt?

A negyven évvel ezelőttiek sehol. Bár van a régi időkből egy „majdnem dicsőségem”: A LITTERA NOVA KIADÓ 1995-ben meghirdetett verspályázatára benyújtott versválogatásomból két versemet nyomtatásban megjelentették volna, ha … de az anyagiak közbeszóltak.

Ma hol olvashatják az olvasók verseidet és írásaidat?

Internetes portálokon, blogokban, honlapokon. Sokfelé „széthurcolták” már Zsefy Zsanett néven, vagy a valós nevemen. Ameddig az írásaimnál feltüntetik a nevemet, addig csak örülni tudok, hogy több helyen is olvashatnak tőlem. Előfordulhatnak még más nickneveimen is, de csak elvétve. Nyomtatásban eddig több mint negyven versem marad az utókorra. Igaz, csak egy szűk rétegre, és nem egy kötetben. Meg kell említenem, mert nagyon kedves gesztus volt számomra, hogy az egyik versemet megjelentette a TEVA Lapozó újság is, az Allegória Portál pedig megtisztelt egy e-bookkal. Utóbbiért itt is köszönetemet fejezem ki.

szentesi4

Kisebbik fiam diplomaosztója után, 2006-ban

Kérlek, mondj valamit nekünk a 7toronyban töltött éveidről!

Jelen voltam és vagyok több internetes irodalmi portálon. Sok helyen sokan segítették a kibontakozásomat, ezért nagyon nehéz nevesíteni. Remélem, azért nem okoz sértődést, ha néhány támogatómat itt megemlítek, mint például M. Fehérvári Juditot, aki a kezdetek kezdetén, a már megszűnt Csillagszem internetes oldalon, később pedig az Allegória Irodalmi és Közösségi Portálon pátyolgatta szárnypróbálkozásaimat, vagy Schmidt Tibor nevét, az ARTpresszó – művészeti portálról. De gyakran kaptam – néha csak háttérben – szerzőtársaktól is instrukciókat. Magam is sajnálom, hogy sok felületen már nem mutatkozom friss írásokkal, nem vagyok aktív tag, de eljutottam odáig, hogy nem győzöm idővel és „szemmel”, ha érthető, mire gondolok.

A Héttoronyba Ruder Jana volt a meghívóm, ami miatt ma is hálás vagyok neki. Itt a legtöbbet a Torony két szerkesztőjének köszönhetek: Nagy Horváth Ilonának és Szilágyi Hajninak. Az ő szellemi, és talán mondhatom, hogy lelki támogatásuk, tanácsaik segítettek és a mai napig is segítenek a kibontakozásomban. Úgy jellemezhetném, hogy a Héttorony egy internetes, reprezentatív magazin, inspiráló, kiváló amatőr és profi tagokkal. Nagyon jó érzés köztük lenni.

szentesi7

Kisebbik fiam és a felesége

Tagja vagy valamelyik irodalmi vagy művészeti csoportnak, egyesületnek? Debrecenben tudják rólad, hogy írsz? Milyen kulturális élet folyik városodban?

Néhány alkotótárson, kollégán, baráton kívül nemigen ismernek Debrecenben, és sajnos a korábbi tervekkel ellentétben én sem sokfelé fordulok meg. Aktív dolgozó koromban a család és a munkahely töltötte ki az életemet, miközben tervezgettem, hogy ami kimaradt, majd pótolom nyugdíjas éveimben. Ám a nagykönyvben nem olvastam el a lábjegyzetet, ami szerint az akarat, ha nem társul egészséggel, gyakran kevésnek bizonyul.
Azt gondolná az olvasó, hogy egy tősgyökeres debreceninek mi sem könnyebb, mint városáról, kulturális életéről nyilatkozni. De szerteágazósága, sokszínűsége, gazdagsága miatt naprakésznek lenni belőle és pár sorban bemutatni nagyon nehéz, pláne ha az ember már nem is aktív részese. Így csak néhány momentumot említenék saját megéléseimre is támaszkodva, amik hirtelen bevillantak. Elsősorban a múltból.

Valamikor gyakori látogatója voltam a városunk szülöttéről elnevezett Csokonai Színháznak, a Déri múzeumnak, filmszínházaknak. Az utóbbiak szinte teljesen eltűntek mára. Gyermekkorom nagy élményei közé tartoztak az akkor még rendszeres és elérhető áron tartott vasárnapi matiné koncertek. Középiskolás koromban fedeztem fel a debreceni születésű, századfordulón élt szobrászművészről elnevezett  Medgyessy Termet, ahol a modern  képzőművészetet követhettem nyomon. (A Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumtól pedig szinte karnyújtásnyira laktunk…)

szentesi015

Debrecen

A MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központ -, amit a régió legnagyobb művészeti galériájának tartanak, még felderítendő terep számomra is. Debrecen zenei életébe bekukkantva meghatározó szerep jutott az ötvenes évek közepén megalakult, nemzetközileg is elismert Kodály Kórusnak.  Mint már említettem az országos hírű Bányai Júlia Iskolába jártam, ami később zenei általánossá, majd alapfokú művészeti iskolává lépett elő. Nagyon sok kórusversenyen vehettem részt kórustagként.
A Debreceni Református Nagytemplomban már hagyománnyá vált adventi koncertek is életre szóló élmények. Évekkel ezelőtt például egy fantasztikus gospel kórus műsora varázsolt el.

Ha könnyebb műfajra váltanék, akkor nem hagyhatnám ki az évente megrendezésre kerülő Katonazenekari Fesztivált. A beat, a rock együttesek közül csak kettőt említve: az Illés és az Omega együttes a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon, illetve az Arany Bika Szállóban megrendezett évtizedekkel ezelőtti koncertje bennem leírhatatlan élményként maradt meg. De már hagyomány, hogy évente többször is otthont ad a város hasonló koncerteknek – néhányat még nyugdíjasan is élvezhettem  – a Kossuth téren, de a Főnix Csarnokban vagy a megújult Nagyerdőn megrendezésre kerülőknek még nem lehettem részese. Leszámítva, hogy egy-egy alkalommal a hangerő miatt még otthonunkban is gyakran jól élvezhetőek, pedig légvonalban is elég nagy a távolság.

S ha már a szépséges Nagyerdőt említettem, akkor nem maradhat ki a Medgyessy sétány, Debrecen hírességeinek emlékparkja, ahol gyakran sétáltam szüleimmel, majd kis családommal, miközben megtekinthettük Medgyessy Ferenc szobrász, Gulyás Pál irodalom- és könyvtörténész, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Arany János, Fazekas Mihály, Tóth Árpád költők, a debreceni születésű Oláh Gábor költő, író, Krúdy Gyula és Wass Albert írók szobrát.

szentesi16

Jelent már meg önálló köteted?

Önálló könyvvel még nem rukkoltam elő, de nyomtatásban 2009-től napjainkig 18 kötetben – antológiákban, évkönyvekben – jelentek, s jelennek meg verseim. A jövő idővel arra utalnék, hogy még hármat nem kaptam kézhez. Saját köteten soha nem gondolkodtam, és nem is vágyok rá igazán. Nem érzem mércének a saját erőből finanszírozott publikálást, de mégis örülök, és fejet hajtok, ha egy-egy általam is elismert szerzőtársam alkotásai ily módon kerülnek nagyobb olvasóközönség elé, és valósulnak meg álmai. Természetesen egy nívós kiadó felkérésén már elgondolkodnék, ám ez a „veszély” csak keveseket fenyeget.

Hogyan jellemeznéd, mutatnád be magadat az olvasóknak röviden? Milyen ember vagy?

Látszólag ellentmondásnak tűnhet, hogy alapvetően humorkedvelő – néhány prózámban talán ez az oldalam is kivillan -, de komoly ember vagyok, aki többnyire megfontolt és türelmes, és úgy érzem, hogy tán szerény is. Biztosan verseimben is érződik az empátia és a szentimentalizmus. Egyiket sem tudom és nem is akarom levetkőzni. Valaha társaságkedvelő voltam, manapság inkább szeretem a kiszámíthatóságot, nyugalmat. Nem utolsó sorban pedig családcentrikus vagyok és állatbarát.

szentesi12

Nócika

Milyen álmaid, vágyaid vannak a jövőre nézve? Szakmai és családi életben egyaránt…

Már kevésbé vagyok álmodozó. Maximum a verseimben. Lehiggadtam az idők folyamán, s általában a realitás talaján állok. Nagyra törő álmaim nincsenek. Néhány dédelgetett vágyam hadd maradjon titok! Azt azért elárulhatom, hogy az unokám/unokák születését, felcseperedését meg szeretném érni! Jó volna velük is játszani, verselgetni, mint annak idején a fiaimmal. Szeretném még látni az arcukat, amikor néhány versemet felolvassa az édesapjuk vagy az édesanyjuk, s megkérdezik: Ezt tényleg a nagyi írta?!

Kedves Csilla! Nagyon szépen köszönöm az interjút. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Remélem, hogy még nagyon sokáig olvashatjuk szépséges verseidet.

Én köszönöm Neked és a MontázsMagazinnak a megtisztelő lehetőséget, kedves Éva!

Néhány versem:
Körhinta

Csillagközi csendet hasítok az égből,
túl nagy a zaj itt lent, akár egy bazár.
Forog a ringlispíl, a félelem így nő,
pokol és menny között alig van határ.

Talpalatnyi helyen elférnék tebenned,
csak egy kis kamrányi levegőt adj még.
Lírára váltanék, de minden szó szennyes,
már nem telik újra, mást mit adhatnék.

Sziporkázik az éj, akár egy rossz giccsben,
számolni tanulok újra egyedül.
Rájövök majd egyszer, hamis volt a kincsem,
addig a ringlispíl forog veszettül.

Távozóban

Csípnek a reggelek, áznak a varjak,
kint szürke betonfalat pára övez.
Résein illan a nyár az avarba,
Isten ecsetje apró árnyat növeszt.

Fény pereg, érchegyek ékszere csillan,
a téli pihékből friss csipke ragyog.
Szél szelídülne, de valami villan,
épp ablakot csuktak az őszi napok.

Kihűl(t)

Begombolós már a téli este,
csizmában kint hideglelős szavak,
véletlenül tegnap észrevettem,
a Szeret még a szandálban maradt.

Az utca csendes, redőnybe zártan
szemet hunynak a korhadt ablakok,
itt patkány vinnyog, s tőlünk paráznak
a limuzinos, álszent angyalok.

Nem érdekel, mit papolnak Pesten,
és vasárnap misét se hallgatok,
Göncöl rúdján a Kocsis is reszket,
hogy elmúlnak a habcsókos napok.

de nincs kinek

megírnám kedves mi fájt
s mi hozott enyhet
mitől üdült fel szívem
s hogy törte ketté testem
minden este kárhozat

de nem értenéd meg
minek az áldozat

megírhatnám de
hamisnak hittél
pedig csak rejtettem
mi olykor bántana
hogy mások tőre
ne húsodat szelje

hidd el tőlem
ez nem volt áldozat

megírnám kedves
hogy a tél is más most
a hó ha hull mintha metszene
a tavasz hiába hívja haza a fecskét
mert bennem örök az ősz

így tőlem mind
messze megy

a nyár susogó lombot
csak kertedben ölt fel
az enyémben szenvedek

földben kapaszkodó
erekben vérzem rendre
s már csak te tudod
a valóság bennünk
mitől lett meztelen

Szerelmem, Nyár

Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
a moccanatlan fákon ülő dalt,
ha susogja vagy intim pillanatban
rád érinti, már az felkavar.

Mert a nyár idézi a Szerelem ízét,
vezet kapcson bíbelő’ kezet,
hamis mosollyal vetkezi le ingét,
hogy észrevétlen mezítlen legyen.

A nyár tudja csak megmutatni arcod,
szemedben a földi színvarázst,
a Mindenséget, mit hordozol, s míg alszom
elhiszem, hogy lesz még pirkadás.

Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
az esték hűsét takargató fény
míg átölel a színek között itt-ott
lassan fáradt kékkel földet ér az ég.

szakadt szálak

mert beledadogtál az estbe
keresztszemek foszlottak szét
ujjaim alatt
visszabontottam mindent
amit éveken át
színes fonalakból
vontam köréd
hogy megtartsalak

ma letagadom azt is hogy
Isten vezette kezem
mikor ráhajtottam
a napot az éjre
hadd oldja fel
a sötétet a fény
s az egybeolvadt liláskékben
érintse meg velünk
a földet az ég

mert beledadogtál az estbe
csillagokból
háromszöget formázott
fölénk a képzeletem

egyik sarkában én
másikban te ragyogtál
s hogy rájöttem
a harmadik fénye
mi végből létezett
szétszaggattam
e csúf káprázatot

bár tudom hiába

én szakadtan is megőrzök
minden egymásba öltött
pillanatot

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások