Horváth Péter kecskeméti hangtechnikus kortörténeti írásainak 5. része a kilencvenes évekről – A hippi korszak

Horváth Péter (Art Audio)

Úgy gondolom, minden ember életébe beköszönt az az időszak, amikor magába néz, egyenleget von, elemzi az eddig történteket, és próbálja magát elhelyezni a világban, illetve valami jövőképet vizualizálni.

A kilencvenes évek elején mi, fiatalok többen is hasonló cipőben jártunk, így együtt próbáltuk megfejteni az Élet értelmét, illetve megváltani a világot… 😀 Közös érdeklődési területünk a ZENE volt, és ennek szeretete hozott is össze minket. Természetes, hogy egy-egy rendezvény végeztével nem illantunk el a helyszínről egyik pillanatról a másikra, maradtunk még kicsit beszélgetni.

Gyakran előfordult olyan is, hogy valamelyikünk lakásán összegyűltünk, és például palacsintasütés közben ment a sztorizás, zenehallgatás. Bozsó Péter barátom akkor járt valamelyik budapesti főiskolára, és a távolsági busztól hazafelé sétálva rendszeresen felugrott hozzám egy rakás CD-vel. Kielemeztük a hozott számokat, én is bemutattam új szerzeményeimet, és már szinte papír-ceruza vázlatként össze is állt a soron következő buli zeneanyaga.

A Rock and Roll szeretete alap volt mindkettőnknél, de szívesen csemegéztünk pl. a gitárklasszikusoktól (Shadows, Ventures, Spotnicks, Johnny and the Hurricanes…), blues zenészektől (John Lee Hooker, Muddy Waters…), de imádtuk a Creedence Clearwater Revival, Deep Purple, Doors, Dire Straits, Supertramp, Pink Floyd… zenekarokat is. A hippivilágot akkoriban Scott McKenzie, Neil Young, The Flowerpot Men hozta el nekünk. Magyarok közül az LGT, Omega, Hungária, Skorpió, Edda, P. Mobil, Hobo, Deák Bill Gyula, Takáts Tamás volt a favorit.

Bozsó Péter

Próbáltuk kicsit beleásni magunkat a zenetörténelembe az idevágó irodalom tanulmányozása által. A könyvek nagy része természetesen még most is fent sorakozik a polcon, de az internet előretörésével az információkat manapság egyszerűbb a webről begyűjteni. Petivel annyira szinkronban voltunk zeneileg, hogy ha egyikünk elkezdett egy témába vágó mondatot, a másik be tudta fejezni, vagy legalábbis értelmesen visszakérdezni… 🙂

Elérkezett 1992 nyara. A B.B. Bulik szüneteltek pár hónapig, mi pedig megtapasztaltuk a hippi életérzést első kézből. Íme, pár rövid történet.

A kecskeméti Reptéren szolgáló katonaismerősöm meghívott városukba, a Tiszaföldvári Rockfesztiválra egy júniusi hétvégén. Sportos-rocker barátomat sikerült útitársnak megnyerni, és kerékpárral el is indultunk péntek délután a tőlünk kb. 70 km-re lévő városba. Felszerelésünk mindössze fürdőnadrág és egy biciklipumpa volt. Végigtekertük az utat, nagyrészt az öngyilkos bicikliseknek ajánlott, már akkor is jelentős kamionforgalmat bonyolító 44-es úton, de éjszakára sikeresen megérkeztünk a helyszínre. Csetlettünk, botlottunk az eldobált sörösüvegek és a szerelemhez készülődő, földön heverésző emberek halmazában, de végül nekünk is jutott hely. Emlékszem, pont a Tankcsapda játszott a színpadon. Keveset hallottam előzőleg róluk, az viszont egyből lejött, hogy profi módon nyomják, de az is, hogy nem az én világom. Volt még pár színpadi szereplő, de rájuk nem nagyon emlékszem, ugyanis ott, a poros füvön azonnal elnyomott az álom.

Másnap reggel a helyi erős legényekből verbuválódott rendezőség üvöltözésére ébredtünk. Számon kértek rajtunk valami karszalagot, amivel természetesen nem rendelkeztünk, hiszen szimplán belógtunk a leszakadt kerítésen keresztül, és elvegyültünk az esti tömegben. Már éppen fejünket akarták venni a bedurcult rendezők, mikor a távolból rohant felém XY honvéd, rádiókezelő beosztottam, és hadnagy úrnak szólítva kimenekített minket a vesztőhelyről. Huhh, ezt megúsztuk! Illetve átúsztuk a Tiszát is keresztbe párszor, ha már ott voltunk. Mivel az ilyen fesztiválok sajátossága, hogy napközben az égvilágon semmi értelmes dolgot nem lehet csinálni a másnaposság ital általi kikúrálásán kívül, hamarosan szedelőzködtünk, és indultunk vissza Kecskemétre.

Pár héttel később viszont egyedül vágtam neki a Balatonnak, természetesen biciklivel. Egy verőfényes júliusi reggel nyeregbe pattantam, és 150km-t letekerve délután már a tóban lubickoltam. Egyetlen kisméretű táskába pakoltam be a legszükségesebbeket (egy váltás öltözet, tisztálkodó eszközök, némi pénz) és persze egy walkman sok kazettával. Egész úton szólt a zene, 20-30 kilométerenként megálltam a nyomós kutaknál, majd hajtás tovább. Siófokon volt egy barátom, akinél első nap megszállhattam, de a második nap már romantikára vágytam, így a lángossütőktől kicsit távolabb, közvetlenül az illatos, füves Balaton-parton éjszakáztam. Napközben természetesen fürdés, napozás, barátkozás volt a program. Pár nap komforthiány elég is volt, irány vissza Kecskemét. Emlékszem, délutánra érkeztem a városba, de még a 150 km tekerést követően is hiányzott a mozgás. Mivel az uszoda előtt vitt utam, beugrottam, leúsztam pár ezer métert, csak utána mentem haza. Persze nem kellett altatni aznap este… 🙂

Még egy biciklis sztori a következő évből. 1993 augusztusában rendezték meg az első Sziget Fesztivált, akkoriban még Diákszigetnek, később Pepsi Szigetnek is nevezték. Mivel nagyon szerettem a Woodstock-kal kapcsolatos történeteket, zenéket és egyáltalán a hippi életérzés csak erősödött bennem a Balaton után, úgy éreztem, ott a helyem a fesztiválon! Gondoltam egyet, az előzőekhez hasonló puritán felszerelést magamhoz vettem, nyeregbe pattantam, és felbicikliztem a kihaltnak egyáltalán nem mondható 5-ös úton Budapestre, pontosabban a Hajógyári szigetre. Kora délután megérkeztem, és azonnal fel is térképeztem a helyet. Már akkor rengeteg lehetőség, program kínálta magát, ami persze az évek folyamán biztosan csak hízott. Lehetett vért adni, helyben házasodni-elválni, volt iszonyat mennyiségű büfé, étel-ital, ember. Ugyanakkor WC, zuhanyzó meg alig… Pár ismerőssel találkoztam fent, ők is rácsodálkoztak erre a Magyarországon még eddig nem látott monstre rendezvényre.

Sziget Fesztivál, 1993

Különösebben nem volt kedvem ismerkedni, egy-két koncert meghallgatását követően elindultam alvóhelyet keresni magamnak. Bérelhető faház akkor nem volt felállítva, sátrat nem vittem, úgyhogy jó hippihez híven behúztam magam egy gazdátlan sörpad alá és megpróbáltam elaludni. Nem nagyon sikerült. Hatalmas volt a ricsaj, ráadásul még egy vihar is végigsöpört rajtunk, ami elől nem volt hová menekülnöm. Rendesen átáztam. Úgy éreztem, nekem ennyi elég is volt a Szigetből. Másnap kora reggel hazaindultam, és egyszeri rövid megállással végigtekertem Kecskemétre. Soha olyan jól még meleg fürdő nem esett! 🙂

Folytatás következik…

 

Horváth Péter (Art Audio)

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások