Horváth Péter kecskeméti hangtechnikus kortörténeti írásainak 2. része

Bár tényleg volt némi elképzelésem a folytatás hogyanjáról, ezek után világosan látom, hogy ez már nem csak az én történetem, hanem valamennyiünké. Aki ott volt az említett rendezvényeken, átélte azokat vagy teljesen más közegben, térben és időben hasonló élményei voltak az elmúlt évekből, évtizedekből. Tehát írogatok még, legyen ez egy kortörténeti visszaemlékezés egy Rock and Roll-os, autentikus szereplő szemszögéből nézve.

Horváth Péter kecskeméti hangtechnikus

Ha már egyszer billentyűzet elé ültem, igyekszem tárgyilagos, hiteles maradni, a kronológiai sorrendhez tartani magam, és nem egyfajta Best of … válogatást írni a sikersztorikból. Biztosan lesznek érdekesebb és kevésbé izgalmas részek is, de hát az Élet már csak ilyen.

Nos, miután 1990. december 13-án sikeresen megtartottam életem első Oldies Party-ját a Kertészeti Főiskolán, onnantól egészen más szemmel kezdtem el nézni a világot. Éreztem, ennek kell, hogy legyen folytatása, hiszen tök jó dolog, hogy sikerült egy olyan hangulatú, zenei összetételű bulit tető alá hozni, ahová pont az a közönség jár, akiknek szüksége van erre, és kellőképpen értékeli is.

Az 1991-es év elejét írtuk. Mint említettem már, esténként lejártam az uszodába, ahol edzőnk, Valkay Feri lelkes kis vízilabdacsapatot verbuvált tizenéves fiatalokból és huszonéves, tapasztaltabb játékosokból. De hogy valami pikantériája is legyen a dolognak, ő hozta létre Kecskeméten a Villanó Fókák vízilabda klubot, mely városunkban a női vízilabda sport kezdetét jelentette. Feri gyönyörű kamaszkorú lányaihoz (Anna Kiss, Valkai Erzsebet, Valkai Ági) természetesen mások is csatlakoztak, volt idő, hogy több fiatal hölgyet lehetett látni a medencében, mint fiút. Hát kellett ezen túl minket nógatni, hogy járjunk szorgalmasan az uszodába???

Edzések után gyakran közösen battyogtunk végig Kecskemét utcáin, remekül eltársalogtunk egymással, még gyengéd szálak is szövődtek a medencén kívül… Egy ilyen közös esti beszélgetés alkalmával egyik sporttársam, barátom megemlítette, hogy játszik egy zenekarban, és szívesen látna a soron következő fellépésükre. Papp Zoltan szólógitáros volt ő, és társaival (Barna Barbi, Szabó Dezső, Róbert Gszelmann, Csaba Hörcsök) alkották a Hawaiian Boys nevű formációt, mely a hatvanas-hetvenes évek beatzenéje mellett pár saját dalt is játszott.

Az Egészségügyi Szakközépiskola aulájában megrendezett első koncertjüknek akkora sikere volt, hogy nem engedték le őket a színpadról, szinte végig kellett még egyszer játszaniuk az összes dalt. Kedvesek, lelkesek voltak, tudtak is zenélni (középiskolás korukra mindannyian képzett hangszeres zenészek), kiváló volt az összhatás! Határozottan tetszettek nekem is!

Olyannyira kiváló volt a koncert, hogy az iskola vezetősége elhatározta, ezeket a srácokat el kell hívni a farsangi bulira zenélni. És hogy ne csak zenekar legyen a bulin, diszkósként engem ajánlottak maguk mellé. Napokkal a rendezvény előtt kipakoltuk a felszerelést az aulába, hangpróbát tartottunk, ami ott és akkor megfelelő minőségűnek, elég hangosnak tűnt. Tudni kell, hogy a zenekar eddig is saját hangszeralapokat használt, az éneket kellett csak kierősíteni, illetve az én zenémet.

Eljött a bál ideje egy fagyos februári péntek délután. Kölcsön hangfal, erősítő, keverő, valamint némi hangulatvilágítás, és már vártuk is a befelé szállingózó közönséget. A tervezett időben elkezdődött a koncert, a zenekar játszotta a dalait, de a közönség csak nem vette a lapot, mintha várt volna valamire. Mint kiderült, ez a valami az én diszkóm volt, amit beígértek a gyerekeknek. Az viszont elsiklott az egyeztetés során, hogy ez a diszkó a zenekar profiljához tartozó időszakot és stílust testesíti meg, tehát nem tartalmaz napi aktualitást (techno hajnalán járunk).

Pár számot azért sikerült eltalálnom (milyen jó, hogy hallottak már az Eddáról és a Hungáriáról…), de amúgy egy nagy csőd volt az egész. Mint ahogyan a zenekar Ne gondold, Johnny B. Good és hasonló dalai is süket fülekre találtak. Ráadásul volt vagy 300 ember az aulában, akik akkora ricsajt csaptak, hogy a zenekar (ill. az én diszkózeném) is csak a közelben állók számára volt jól kivehető, a többiek morgolódva, értetlenül álltak a háttérben.

Nagyon csúnya bukta volt! Személy szerint megtanultam egy életre, hogy mindig fölé kell tervezni a technikai eszközparkot, illetve mindenfajta zene kell, hogy legyen nálam (körülbelül a csárdástól a trash metálig :)). A zenészeket is érzékenyen érintette a kedvezőtlen fogadtatás, hiszen készültek, szépen lejátszották azt a műsort, mely elismeréseként pár hete ugyanitt tucatjával röpködtek a képzeletbeli illatos bugyik a színpadra.

Újabb felismerés: Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni! Ami egyszer valahol már bejött, távolról sem biztos, hogy még egyszer ugyanúgy elsöprő sikert arat. Ez a tétel a mai napig az Élet több területére is alkalmazható, és számolni kell vele!

A Hawaiian Boys zenekar egyébként nem adta fel, a kudarc ellenére folytatták a gyakorlást, új dalokat tanultak, sőt egy tehetségkutató pályázatra be is neveztek. Ennek egyik feltétele volt az említett saját zeneszám, illetve pár demofelvétel. Ismét megkerestek a zenészek, készítsünk felvételt. Május végén az ÉZI (Ének-Zenei Szakközépiskola és Gimnázium) épületében einstandoltunk pár négyzetmétert, ahová letelepültünk. Bemikrofonoztam a zenekart, és két- háromszori próbálkozást követően egészen élvezhető felvételeket sikerült készítenem a kezdetleges eszközparkkal. Mellesleg a mai napig őrzöm e néhány dalt valahol kazettán, amit persze soha nem küldtünk el a szervezőknek valamiért …

Aztán jött az 1991-es nyár, ami csodaszép volt! Életemben először ekkor jutottam ki a röplabdás lányok és focista fiúk társaságában Olaszországba. Modenai (Kecskemét testvérvárosa) sportolók meghívására a közeli Castelfrancoban töltöttünk el egy szép hetet, de meglátogattunk egy üzemet, ahol isteni finom sonkákat készítettek, és persze nem maradhatott ki a tengerpart sem! Mint a mesében: Italy, pizza, mare, bella donna, … és persze musica! Gianni Morandi, Bobby Solo, Edoardo Vianello, Gino Paoli, Adriano Celentano és a többiek.

Nem véletlen, hogy ennyi kiváló olasz énekest meghatottak hazájuk szépségei, akik fülbemászó slágerek tucatjait ontották magukból a hatvanas években. Hát ezekből aztán be is spájzoltam rendesen! Igaz, lejátszóm még nem volt, de e ténytől függetlenül ahol kedvező árú, ismerős zenei CD-válogatásokra bukkantam, vásároltam is. A magyar csapattal tartott két zenészvénájú kísérő is, István Dunszt, a röpisek edzője, valamint Jozsef Nemes csapatorvos. Mivel gitárt is hoztak magukkal, a CD-k borítóján lévő dalok listájából elő is adtak párat. Felejthetetlen örömzenélések voltak!

Visszafelé Klagenfurt központjában tartottunk egy bő órás pihenőt, városnézést, amit a fiatalság a maradék zsebpénzelköltésre használt fel a fagyisnál. Nekem fontosabb küldetésem akadt ez idő alatt. Vettem egy Technics CD lejátszót. Mint ismeretes, sokan – a rokonság valutakeretét felhasználva – például Gorenje hűtőt hoztak be az országba a kocsi tetején, én egy CD-lejátszó miatt cidriztem a határon. Hál’ Istennek, nem foglalkoztak velünk a rendészek, simán bekerült az országba a készülék, illetve hajnali kettőre már haza is értünk a hársfaillatú kecskeméti éjszakába.

Az egy dolog, hogy az utazás okozta izgalom miatt nem jött álom a szememre, de a lépcsőházi szomszédjaimnak sem volt könnyű az alvás, hiszen mind a 6 CD-t végig kellett velem együtt hallgatniuk. És persze nem kis hangerővel!

Folytatás következik…

 

Horváth Péter

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások