Közben a magánűrhajózás rohamléptekkel fejlődik. Megépült az első (magán)űrrepülőtér, és a magánűrhajók is ott sorakoznak a tervezőasztalon. Sőt olyan típusok már el is készültek, s már lehet is rájuk jegyet venni, amelyek hamarosan űrugrásra viszik az utasaikat. Az űrugráson alacsony föld körüli pályát értünk. Általában 100 km-es magasság. A nemzetközi űrállomás ennél mintegy 5-ször magasabban kering. A világűr és a légkör határa kb. 80 km-es magasságban húzódik.

Újabban a robotika gyors ütemű fejlődésével számtalan csodának lehettünk tanúi. Egyesek úgy vélik, hogy a Naprendszer kutatását, beleértve talán a Marsot is, inkább robotokra, szondákra kell bízni. Számos ilyen program fut. A Marsot jelenleg is több szonda kutatja, és eredményeik biztatóak. A Szaturnusz vidékénél a Cassini-űrszonda vizsgálódik, s elsőként landolt a Titán nevű holdján a Huygens leszállóegység páratlan képeket közvetítve. A Jupitert és holdjait a közeljövőben pedig a Júnó szonda éri el. A távoli Plútóhoz pedig hamarosan megérkezik az Új Horizont nevű űrszonda.

Mindezek a missziók és az általuk elért eredmények azonban mégsem elégítik ki az emberiség kíváncsiságát. Nemcsak a sci-fi rajongók, hanem a lelkes tudósok is azt mondják, hogy embert kell küldeni a Marsra, mert vannak olyan összetett feladatok, melyeket csak az ember tud elvégezni. Sőt azt is mondják, hogy kolóniát kell létrehozni ott. Persze ennek számos buktatója van. Egy Mars utazás jelenlegi technikánkkal akár 200 vagy ennél több napot is igénybe venne, és ehhez még hozzáadódik, hogy mintegy 1 évet várni kellene a vörös bolygón, hogy visszatérhessenek az asztronauták.

A világűrben számos egészségügyi kockázat fenyegeti az űrhajósokat. Izomsorvadás, csontritkulás, keringési zavarok, immunbetegségek, és az ártalmas kozmikus sugárzás, hogy a legfontosabbakat említsem. Ezek egy része kiküszöbölhető, míg mások továbbra is kockázati tényezők maradnak a jelenlegi tudásunk alapján. Egyesek úgy vélik, hogy az első marsi telepeseknek nem is kellene visszatérniük a Földre, hiszen aki annak idején 500 éve elment szerencsét próbálni Amerikába, az se nagyon jött vissza.

Persze a technika előrehaladtával sok minden változik. Egy korszerűbb, ionmeghajtású rakéta már 60 nap alatt is elérheti a Marsot. Ez jelentősen lerövidíti az utazást. Nem kell annyi nyersanyag, hajtóanyag. A hosszú ideig való összezártság okozta pszichés problémák is mérséklődnének. A mesterséges gravitáció is megoldható, és a kozmikus sugárzás ellen is lehet majd hathatósan védekezni. Így e század közepe táján talán már mindennaposak lesznek a Naprendszeren belüli utazások.

Bányák és városok létesülhetnek a Holdon és a Marson, azután pedig a Naprendszer külső vidékeit is felkeresheti az ember. A világűr bányászata már most is megmozgatja a befektetők képzeletét. Egy-egy kisbolygó ritka fémeket (platina, irídium, palládium, arany) nagy koncentrációban tartalmaz, melyek nélkülözhetetlenek a földi ipar számára. E mellett a Holdon számos más fém is bőséggel akad.

Vannak ritka kincsek is égi szomszédunkon, ilyen például a helium-3 izotóp, mely jól jön majd, amikor valóra válik a magfúzió által történő energiatermelés. Ez az izotóp a Napszélből származik és a Hold porában feldúsult állapotban található. A Jupiter holdjai nagy mennyiségben tartalmaznak vizet, melyet hidrogénre és oxigénre lehet bontani, míg a Szaturnusz Titán nevű holdja bővelkedik szénhidrogénekben.

A Kepler űrtávcső és más exobolygó (Naprendszeren kívüli bolygók) kutató programok által már több mint 400 exobolygót tartunk nyilván, és kb. 1000-1200 vár megerősítésre. Ezek között már Föld típusú kőzetbolygókat is találtak más csillagok körül. A Föld ikertestvérének felfedezése persze még várat magára, de hamarosan ez is bekövetkezik. Így felvetődik a gondolat, hogy egy napon érdemes lenne a megfelelő bolygót meglátogatni, és ott letelepedni. Nem csak sci-fi írók álma ez. A tudósok már az 1960-as (Orion –terv) majd az 1980-as években (Daedalus-terv) foglalkoztak a csillagközi utazás problémájával.

Mára azonban az akkor a fiók mélyére süllyesztett terveket ismét leporolják. A mai űrhajóink sebessége azonban nem teszi lehetővé a csillagközi utazást. Egy kb. 11km/másodperc sebességű szondának (vagy űrhajónak) is mintegy 70 ezer évbe tellene elérni a legközelebbi csillagokat. Ha ennél 100-szor gyorsabb meghajtást tudnánk elérni, még akkor is 700 évet kellene utazni. Természetesen ez abszurd. Persze a tudósok nem adják fel ilyen könnyen.

Fotonrakéta építésén gondolkodnak, mely akár a fénysebesség 99,9%-át is elérheti. Ám még így is a legközelebbi csillag a Proxima Centauri és az Alfa Centauri A és B által alkotott hármas elérése is mintegy 4,2 évig tartana. (most hagyjuk figyelmen kívül az Einstein által felvázolt ikerparadoxont.) Ez akár még elviselhető is lehetne. Az említett csillagok körül még bolygók is vannak a jelek szerint. De a csillagközi utazásnak számos árnyoldala van. A maximális meghajtást csak annihiláció tudja biztosítani, melyhez antianyag kell. Ennek viszont olyannyira szűkében vagyunk, hogy a részecskegyorsítókban csak néhány milliomod grammot állítanak elő évente. A Naprendszer elhagyásához az űrhajó tömegétől függően néhány kg már elegendő. 

Az antianyagot azonban csak a meghajtórendszer fókuszában lehet összeengedni a normál anyaggal, ahol az E=mc2 értelmében energiává alakul, gamma foton keletkezik. A gamma foton azonban halálos sugárzás az élő szervezetek számára. Ezért árnyékoló rendszerre lenne szükség, hogy megvédje az utasokat. E mellett a csillagközi porral való ütközés is kemény gammasugárzást keltene az űrhajótestben, mely szintén probléma. Egy csillagközi űrhajó megépítéséhez olyan anyagokat kellene felhasználni, melyek ma még ismeretlenek, csak elméletben léteznek. Ha pedig távolabbra szeretnénk utazni, akár 100-500 évet is igénybe vehet az út. Ilyen távolságokra van a felfedezett exobolygók zöme. Ekkor már persze szóba jön az ikerparadoxon is. Az űrhajóban a relativitáselmélet értelmében kevesebb idő tellene el, mint a földi megfigyelő számra.

Egy lakályos exobolygó vonzó célpont. Annál is inkább, mivel a Föld veszélyeknek kitett hely, s egy napon az emberiség rákényszerülhet arra, hogy elhagyja. Másrészt, ha az emberiség lélekszáma a jelenlegi ütemben nő, akkor túlnépesedik, s új lakhely után kell nézni. Egy-egy exobolygó bányászati szempontból is érdekes lehet.

Röviden és sommásan azt mondhatjuk, hogy az űr számtalan kihívást és veszélyt rejteget, de a mérleg másik oldalán bőségesen kárpótol. Így kezdetben robotok végzik a felderítést, akár a Naprendszerben, akár azon túl, de a szükség mindenképpen azt diktálja, hogy az ember elhagyja szülőbolygóját. A 21. század közepén már minden bizonnyal a Naprendszert lakja majd a fajunk, s talán a 22. században elindulhat az első csillagközi űrhajó is, a testvér-Föld felé.

-Garzó László-

2013. november 18.

Hozzászólások