,,Több a költészet! Olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak.
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban, sőt mezítláb is szabad.”
(Petőfi Sándor)

Az év vége felé mindannyian visszatekintünk az elmúlt évre, és számvetést készítünk, legalább is önmagunknak, hogy kivel milyen jó vagy rossz dolgok történtek. Így jutott eszembe Baranyi Ferenc költő, aki nevét adta az ,Art-Arany” díjamhoz, és természetesen azon nyomban Lovag Bornemissza Attila költő, főszerkesztő kedves barátom is, akinek köszönhetem ezt az elismerést. Gondoltam egy nagyot, és megkértem Attilát, hogy a régi barátság jogán ő legyen most helyettem a riporter, és kérem, hogy készítsen egy interjút az ország egyik legnépszerűbb költőjével.

Kedves Éva, köszönöm ezt a megtisztelő felkérést, amelynek igyekszem eleget tenni. Kedves Feri barátommal a mi ismeretségünk nagyon régre vezethető vissza, hiszen alig voltam tizenhat éves, amikor azt mondta, hogy tegezzem nyugodtan.

Ferikém, ugye megbocsátod nekem, hogy nem olyan kérdéseket teszek fel, amelyekre a Wikipédián is megtalálható a válasz. Szeretném, ha az olvasóknak így újévre egy olyan csomagot nyújtanánk át ajándékként, amit nem tudhat rólad mindenki. Kérlek, mesélj a szüleidről, gyermekkorodról, a szegénységről, ha járt az is nálatok vendégségben.

Apám főjegyző volt Nyáregyházán a háború előtt. Kiskoromban tehát jómódú úri gyerek voltam. Kamaszkoromban viszont megjártam a szegénység legmélyebb bugyrait, hiszen amikor eljött a „fordulat éve”, apámat természetesen lapátra tették. Monorra kerültünk, ahol egy kisebb fajta kitelepítés még mélyebbre nyomott bennünket. Érettségi után nem vettek fel az egyetemre, segédmunkás lettem a vasútnál. Akkor nagyon szenvedtem, de később hálás voltam a sorsnak, hogy még időben a földre rántott a fellegekből, és a munkásemberek tisztességét zsinórmértékemmé tette.

Milyen gyermek voltál, vannak-e olyan emlékeid, amit még ma is őrizgetsz, és megosztanád velünk?

Nyáregyházán, amikor az akácerdőben indiánosdit játszottunk a barátaimmal, folyton beleütköztem Schodelné Klein Rozália sírjába, aki 1838-tól az Erkel-féle operatársulat európai hírű primadonnája volt. Nyáry Pálnak, a Nemzeti Színház akkori intendánsának, falum földesurának volt a szeretője. Nyáryt a szabadságharc bukása után osztrák várbörtönbe zárták, Schodelné pedig leköltözött Nyáregyházára, hogy gondozza a szerelmese jószágait. Ott is halt meg, még Nyáry szabadulása előtt. Sírja adta az első „lökést” nekem az opera műfaja felé.

Baranyi Ferenc Nyáregyházán, tízéves korában

Hogyan emlékszel vissza a II. Világháborúra, hogyan éltétek meg, és hol vészeltétek át, hiszen te még akkor kisgyermek voltál? A családodban esett-e valaki a háború áldozatául? Mennyire mély nyomot hagyott gyermeki lelkedben az iszonyatok megélése?

Apám 1944 őszén bemenekített minket a fővárosba. Egyik barátjánál laktunk a Szent Imre herceg útja / ma Villányi út/ 4-es szám alatt. No, a legjobb helyen: Budán volt a legádázabb az ostrom. Ma is borzadva emlékezem a Szent Margit Gimnázium kupoláján szétloccsanó ejtőernyősre, az úttesten heverő holttestekre, amelyeket kétdimenzióssá lapítottak a tankok. Dideregtünk az óvóhelyen, ettük a lelőtt lovak tetemét, hólevet ittunk rá. Szinte szünet nélkül potyogtak a bombák, csapódtak be a lövedékek. Azt hiszem, a háborúnak köszönhető, hogy nemzedékemnek hét-nyolc évesen felnőtté kellett válnia.

Miután elvégezted a középiskolát, ismét szörnyű események, az 1956-os forradalom tankjai söpörték végig az országot. Hogyan emlékszel erre vissza?

Tizenkilenc éves voltam 1956-ban, engem választottak meg a monori járás Forradalmi Ifjúsági Bizottságának elnökévé. A bukás után egy ideig Baranyában dekkoltam a rokonoknál. A mai, utólagos hősöknek üzenem: mi egy emberibb, élhetőbb szocializmusról álmodtunk.

Elcsendesült az ország, és te megkezdted tanulmányaidat az ELTE BTK magyar- olasz szakán. Miért az olasz nyelvet választottad? Ami még érdekes számomra, hogy a diploma megszerzése körül kezdtél el verseket írni. Vajon ki vagy mi váltotta ki belőled a szavak verssé formázását?

Az ELTE Bölcsészettudományi Karára 1957-ben vettek fel, pedig „osztályidegen” voltam és „ellenforradalmár”. Ám néhány hónapnyi vendéghallgatás után az olasz tanszék oktatói már tudták, hogy mit érek – és kiharcolták a felvételemet. Aztán egyre emberibb lett a világ. Aki a Kádár-rendszert összemossa a Rákosi-rendszerrel, az egész egyszerűen történelmet hamisít. A magyar szakon számos oktatóm egyengette utamat a Parnasszusra: Bóka László, Király István, Pándi Pál, Kardos László, Koczkás Sándor – és a világirodalmár Kéry László is. Még bölcsészhallgató voltam 1962 áprilisában, amikor az első kötetem, a Villámok balladája megjelent. Komoly „berobbanás” volt. Talán mert hiteles krónikása voltam már akkor is a lelkekben zajló történelemnek.

Kinek mutattad meg első írásodat? Milyen visszhangra talált? Hol jelentek meg kezdetben a verseid?

A ceglédi kollégiumban, tíz esztendős koromban már operát komponáltam. Megmutattam a zenetanáromnak, aki a zenéjét igencsak leszólta, a szövegét viszont nagyon megdicsérte. Ettől kezdve csak „szöveget” írtam, zenét  egy taktusnyit sem, noha máig megmaradtam a zene odaadó segédmunkásának is: opera librettókat, dalszövegeket írok és fordítok. /Az olasz szakra is az operaszeretet terelt./ Gimnazista koromban, 1954-ben kezdtem publikálni, a megyei lapban jelentek meg verseim, műfordításaim. Első „mentorom” egy Borsányi Jancsi nevű fiú volt Monoron, ahol egyébként kálvinista kántorként is működtem. Idősebb volt nálam, ő már egyetemre járt. Ő tanította meg nekem a poétika ábécéjét, nyesegetve kacshajtásaimat. Irodalmi orgánumokban csak egyetemi éveim alatt kezdték közölni a verseimet. Rohamosan nőtt az olvasótáborom, főleg a korosztályosaim körében.

Véleményem szerint hamar felismerték tehetségedet, hiszen már 1976-ban József Attila–díjjal ismerték el irodalmi tevékenységedet. Te hogyan élted meg az elismeréseidet?

József Attila-díjra már 1963-ban felterjesztettek, de az utolsó pillanatban visszavonták. Gondok voltak velem „rebellis” nyilatkozataim és verseim miatt. Egészen 1976-ig kellett várnom a József Attila-díjra. Akkor derült ki, hogy nem ellenség vagyok, csak eltökélt igazságkereső. Azóta legalább húsz kitüntetést gyűjtöttem be, olaszt, franciát, magyart egyaránt, köztük a Kossuth-díjat is 2008-ban. Ám a legnagyobb kitüntetést egy fiatal tanítónőtől kaptam még ifjú titánként egy Szolnok megyei kis faluban. Az író-olvasótalálkozó után szót kért és azt mondta: „Nézze, nekem itt kilátástalannak tetsző harcaim voltak mindenféle helyi hatalmasságokkal. Ha nem olvastam volna a maga verseit, bizony nem futotta volna az erőmből kitartani és helytállni a végsőkig. Mert erkölcsi erőmet növelték azok a versek.” Na. Ennél nagyobb kitüntetés nem kell egy költőnek.

Tanári diplomát szereztél. Tanítottál-e, vagy a diploma megszerzése után az újságírás rejtelmeinek tanulása következett?< br />

Csak ötödéves koromban, az 1961/62-es tanévben „tanártojásként” tanítottam, az Apáczai Csere János gimnáziumban – s nagyon élveztem a dolgot. Ám én kezdettől fogva újságíró szerettem volna lenni – s a diploma után az is lettem. Először a Földművesszövetkezeti Könyvterjesztő Vállalatnál voltam sajtópropagandista, majd munkatárs az Egyetemi Lapoknál. Aztán az Ifjúsági Magazinhoz kerültem, ahol én lettem a főszerkesztő helyettes. Utána a Magyar Ifjúságnál dolgoztam mint irodalmi rovatvezető, végül a Magyar Televíziónál állapodtam meg – és húztam le csaknem húsz esztendőt. Közben két irodalmi orgánumnak: a Palócföldnek, majd az Ezredvégnek voltam a főszerkesztője. Az újságíró riportútjaiból gyakran profitált a közéleti költő: közelről láttam a társadalom gondjait, amelyek olykor indulatos verseket lobbantottak ki a lelkemből. De megfogadtam Hemingway tanácsát: használ egy írónak az újságírás, csak időben abba tudja hagyni…

Hogyan emlékszel vissza Cserhát József költőre, szerkesztőre, akit újabban a népi írók lírikusként is emlegetnek?

Cserhát József költő, író, szerkesztő

Cserhát Jóska nem csupán költőnek volt kiváló, de irodalomszervezőnek is. Klubokat, köröket alapított, fesztiválokat rendezett a Dunántúlon. Kórusokat, népdalköröket indított útnak. Munkája széleskörű volt. Veszprémben ismerkedtünk meg még a hatvanas években. Viszonyunk a továbbiak során is barátinak volt mondható. A szeretet és a kölcsönös megbecsülés volt a kapocs közöttünk.

Milyen emlékeket őrzöl édesanyámról, Ihász- Kovács Éváról?

Évának Cserhát Jóska mutatott be csaknem fél évszázada Veszprémben, a Bakony étteremben. Azóta féltő figyelemmel kísértük egymás működését.  Volt, hogy évekig nem találkoztunk, de mindig számíthattunk egymásra, ha versekkel kellett erősíteni lelkeink ezer veszélynek kitett immunrendszerét. Azt hiszem, nem a baráti elfogultság mondatja velem, hogy Éva nem csupán jó, de jelentős költő volt. Jelentőssé tette a mesterség fölényes birtoklása, a klasszicista veretesség, valamint a lenyűgőzően merész eltökéltség, hogy mindenkinek mondja el, amit egyébként senkinek sem szándékozna. Mert ez a költészet lényege, legalábbis Karinthy szerint. Jelentőségét már akkor éreztem, amikor módom nyílt közölni fiatalkori verseit a Magyar Ifjúság hasábjain. Évtizedekkel később a Hegyvidék című lapban a következőket írtam róla: „Az ő versei kezdettől fogva azt teszik, ami a tisztük: segítenek élni. Póztalan, tiszta emberi beszéddel, gondolatokat és érzéseket tetszetősen láttató képiséggel, nagy-nagy humánummal.”

Ihász-Kovács Éva, Baranyi Ferenc, Bornemisza Attila közös szerzői estje Wekerlén

Tudom, hogy van egy fiúgyermeked. Számára mit jelent a vers világa?

Fiam, Baranyi Péter polgári foglakozását tekintve műszaki ember. Verseket nem ír, viszont az elmúlt években szép csöndesen, szinte „fű alatt” komoly fotóművésszé nőtte ki magát. Számos kiállítása volt már, tavaly egy igen figyelemre méltó albuma is megjelent, kivívta a szakma legjobbjainak elismerését. Unokám, a tizenkilenc esztendős, szépséges Baranyi Flóra egy francia érdekeltségű divattervező főiskola elsőéves hallgatója. Tehát ő is a művészet közelében mozgolódik. S ez nagy öröm nekem.

Kedves Ferikém, sokat gondolkodtam, hogy megjelent négytucatnyi műved, közel két tucat műfordításod, számos kitüntetéssel, és Kossuth-díjjal ismerték el munkádat. Volt egy rendszerváltás, a pártok jöttek–mentek, de Baranyi Ferenc neve mindig fent ragyog. Azt mondd meg, hogy hogyan lehet ilyen elismerések mellett EMBERNEK maradni? Mert a népszerűséged – a verseid mellett – egyedüli titka ez!

Csakis úgy, hogy mindvégig elkötelezett voltam, de lekötelezett soha. Az igekötők különbözősége itt nagyon lényeges. Elkötelezettje voltam a humánumnak, de lekötelezettje a jövő-menő apparátusoknak egy pillanatra sem. Sem a régi rendszerben, sem most.” Használni s nem ragyogni” akartam, ahogy Petőfi írta. Talán sikerült. Döntse el az utókor.

Nagyon szépen köszönöm az olvasók nevében, hogy megajándékoztál minket ezzel az őszinte beszélgetéssel. Kívánom, hogy még nagyon sokáig legyél itt közöttünk erőben, egészségben. Örömökben gazdag, békés újesztendőt, és nagyon boldog születésnapot kívánok neked a magam és a magazin munkatársai nevében.

Lovag Bornemisza Attila író,
főszerkesztő

2014. január 24.

Baranyi Ferenc

SZENT MIHÁLY ÚTJÁN

Párizsban a Hortobágy Poétája

percig feledte a magyar ugart,

(Szent Mihály útján korzózott a nyár és

dalolt a Szajna-part) –

de otthonról az ősz, a gond utána

szökött egy pillanatra, nesztelen,

s a költő őszi kedvvel ment tovább a

Boulevard Saint Michelen.

Szívében akkora íve tört a nyárnak:

a Gare de I’Est-re fázósan vonult,

s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája

Földjére visszahullt.

… Párizs nyarában könnyed volt a szívem,

akár a Szajna-parti énekek,

nem jött az ősz, nem háborgatta semmi

a faleveleket,

csupán valami ősi nyugtalanság

emléke borzolt lombok ágbogán.

hogy még a legszebb nyárban se feledjem:

merről üzent az ősz egy délután,

hogy még a messzi nyárban se feledjem,

hol a hazám.

Hozzászólások