„Az ember a fontosabb, nem a vers” – Hat éve, születése centenáriumán már méltán idézték Vas Istvánnak, a költő-író-műfordítónak emlékét. Most ismét illő megemlékezni XX. századi irodalmunk e kiválóságáról. Vas István huszonöt esztendeje, 1991. december 16-án halt meg: nyolcvanegy évesen.

Vas István (1910-1991)

Vas István a hatvanadik születésnapjára megjelent összegyűjtött verseinek e címet adta: Mit akar ez az egy ember? Rónay László találóan summázta avagy fejtette meg e címadás lényegét: „Semmi egyebet, mint a költészet nyelvén elmondani a teljes igazságot.” Ez az elv vezette Vas Istvánt akkor is, amikor a nyelvről vallott. Következetes hozzáállása prózai megnyilatkozásaiban is érvényesült. Alább ilyenekből adunk válogatást.

„Hol tudnál még élni e földön?” – kérdezte tőle interjúja során az írótárs, Bertha Bulcsu. Vas István válasza: „Sehol… Szégyenkezve mondom. Nem tudom elképzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol nem beszélnek magyarul. Talán elméletileg London, Trieszt, de egyik helyen sem beszélnek magyarul. Nem tudom elképzelni, hogy a nyelv, amit állandóan hallok, ne magyar legyen. Rettentően bámulom a külföldön élő magyar költőket, hogy költők tudnak maradni úgy, hogy nem ebben a közegben élnek.”

A Kritika folyóirat ankétján többek közt erre hívta föl a figyelmet: „(…) A legvilágirodalmibb rangú és igényű irodalom is nemzeti nyelven íródik, és csak a nemzeti nyelv közegén át közelíthető meg, a fordításnak is. (…) Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a magyar a legrokontalanabb és idegen számára legnehezebben hozzáférhető nyelve Európának, és hogy ez a körülmény a minimálisra csökkenti irodalmunk világérvényesülési lehetőségét, különösen a költészetét, amely pedig mégiscsak legegyetemesebb és egyben legeredetibb megnyilvánulásunk. (…)”

Épp negyvenöt éve annak, hogy az Új Írás folyóirat körkérdésére Vas István is válaszolt. Hosszas eszmélkedéséből itt csupán a legvégét, mintegy az összegzését tudjuk felidézni: „(…) Ami engem illet, én tűnődni sem bírnék azon, hogy milyen lesz magyar nyelv nélkül a világ: nem tudom a világot nélküle elképzelni. Nekem a legközvetlenebb kapcsolat, amin keresztül a világot mint világot egyáltalán érzékelni tudom, a magyar nyelv.”

De hallgassuk meg a költőt is! Számos olyan verséből citálhatnánk, ahol érthetően súlyos kulcselem a „szó”, a „hang”, a „nyelv”, netán a „csend”, a „hallgatás”. A „Nem a vers”-et épp negyvenévesen, nehéz korszakban írta. Rövidítve közölhetjük, remélve, hogy a kihagyás nem jelent logikai törést:

„Nem dacosan, közönnyel hallgatok. / Rossz anyagot kaptam, rossz anyagot. / Ajkam, fülem rosszul tanulta meg / A magyar nyelvet, anyanyelvemet. / Torz fordulatok, kitekert szavak, / Rossz hangsúlyok, lipótvárosiak. / E némettel kevert, textilesek / És tőzsdések körében ellesett / Nyelven akartam dalba kezdeni? / A dac és szégyenkezés évei ̶ / Ez volt az ifjúság. / (…)” Majd (kényszerűségből) afféle virágnyelven zárul a vers: „(…) / Megtanultam, azért vagyok nyugodt, / Beszélni, hát hallgatni is tudok. / Szólhatok-e többé vagy sem, kivárom. / Nem kell költőnek lennem mindenáron. / Tudnék, s már nincs kedvem dalolni. Mert / Az ember a fontosabb, nem a vers.”

 

 

Zárjuk megemlékezésünket annak a Titoknak az utolsó két és fél sorával, amellyel Vas István a mának-jövőnek is üzeni. van helyünk és nyelvünknek is van helye a nagyvilágban! „(…) Itt életemnek / Egyetlen titka és értelme van: / Az, hogy magyar vagyok.”

 

 

 

 

 

Holczer J. Pompiliusz

Megjelent a Keresztény Élet-ben 2016. december 18-án.

 

 

 

Hozzászólások