Freudnak újságolta valaki a kezdődő huszadik század nagy technikai csodáját, a drótnélküli távíró fölfedezését. „Valóban csoda – mondta állítólag a nagy lélekbúvár – a drótnélküli távíró, de csoda a telefon is, és az a legnagyobb csoda, hogy két ember dróttal vagy drót nélkül egyáltalán szót tud érteni.”

Az ember azért ember, mert beszél, és mert megérti a másik ember szavát. Ezért tud emlékezni, tornyot építeni a múlt – saját múltjának meg embertársai múltjának – tapasztalataiból, hogy eligazodjék a jelen benyomásai közt. Szabadságunkat köszönhetjük a szónak, azt a szabadságot, amelyről Krisztus beszélt: „Az igazság szabaddá tesz titeket”.

Amikor Krisztus önmagát, saját tetteit értelmezni akarta, így biztatta a környezetét: „Tanulmányozzátok az írásokat!” S az emmauszi tanítványoknak lángolt a szíve, amikor a Feltámadott az írásokat fejtegette előttük. Ezek az írások az Ószövetség szent könyvei. De nem szövődik-e bele a Biblia titka és természetfölötti valósága a könyv emberi és természetes csodájába?

„Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek.” (Szent Máté evangéliumából)

Életünknek alapténye a szó, ezért szólhatott hozzánk az Isten. Történelmünk világhorizontot nyitó tornya a könyv, ezért adhatott Isten is könyvet a kezünkbe, s kinyilatkoztatása ezért nem egy-egy személlyel folytatott magánbeszélgetés, ezért közös kincse az egész emberiségnek.

Az útra semmit nem visznek magukkal, csak vándorbotot: jelképe ez annak, hogy egyfelől nem emberi, evilági valóságokkal érkeznek meg a városokba, nem emberi, evilági valóságok jelentik a támaszt számukra. Istent viszik, Isten ereje az ő belső lendületük; másfelől pedig a bot jelenti azt a szolgálatot. Mózes botja, a vándorok botja, a pásztorok botja betölt – az erőt, a védelmet, az oltalmat, az útmutatást mindazoknak, akik engedik azt.

A jó Pásztort nem véletlenül így szólítja meg a zsoltár: „Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. (…) Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (Zsolt 23,3.4) A városokba érkező tanítványok pedig gyógyítani kezdenek, „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). Jelképe ez a szentségek szolgálatának, amelyet az egyház az emberekért ellát.

Ránk, huszonegyedik századi keresztényekre hirtelen hárul ugyanennek az igazolásnak a kötelessége. Helyzetünk – az emberek és még inkább saját lelkiismeretünk előtt – annál keservesebb, mert századunk erkölcsi közérzete kiválasztottság-ellenes, a szolidaritást, a „többiekkel” való sorsközösség-vállalást hajlandó minden más erkölcsi érték elé helyezni. Nem volt még kor, amelyben annyira megvetették volna a strébereket, mint manapság.

Ebben az egyoldalúan éles reflektorfényben a keresztény élet is valami egész személyiséget betöltő stréberségnek mutatkozhat. Farizeizmusnak: a szónak abban az ősibb értelmében, ahol nem hazugságot, hanem az emberek testvéri közösségének megtagadását jelenti, a kiemelkedés gőgjének és a külön boldogságnak vagy boldogtalanságnak kihívását.

A mindenhatóság alázatának és emberszeretetének csodája ez. Küldöttei, vivői lehetünk egy üzenetnek, amely nem pusztán szó, nem pusztán szép gondolat, de élet, erő – személy, maga Isten. Ezt a mélységet ragadja meg Assisi Szent Ferenc imája is. 

 

Görbe László piarista

 

 

Elhangzott a Kecskeméti Televízió Örömhír című adásában 2018. szeptember 28-án.

 

 

Hozzászólások