Anekdotaszámba megy, de talán szállóige is lehet: „Én vagyok az egyetlen drámaíró.” A száz éve, 1918. április 3-án született ̶ és pátriárkakort megért ̶ Hubay Miklós mondta ezt. És valóban: kis kivételtől eltekintve csak drámát meg drámaelméletet írt. Mert az érettségije óta számára ez volt a lényeg, a feladat.

Forrás: MTI/Kollányi Péter Hubay Miklós

Nem szegte kedvét az sem, ha épp az e műfajban írt munkái sokáig az asztalfiókban kellett, hogy maradjanak. Afféle drámaírói ars poeticáját fogalmazta meg a „Színház a cethal hátán” című színműve előhangjában: „Fagyott embert életre kelteni, azt mondják, legjobban az eleven test melegével lehet. Élő ember feküdjék melléje, s addig ölelje az élettelent, amíg abba visszatér az élet. Hát egy agyonfagyott drámát hogyan lehetne életre melegíteni? Ugyanígy. Élő dráma hevével…”

És persze ugyanilyen hévvel szólt azért az egyéb műfajaiban is! Tehát mégsem csupán a drámával törődött. Igen: író, műfordító, esszéista is volt. Ezekből kifolyólag pedig olykor a nyelvvel, stílussal kapcsolatban is akadtak figyelemre méltó meglátásai. Önnön szépírói stílusát is minősíti a következő esszéidézetben, amelyben találó metaforaként még egy leíró nyelvtani fogalmat is szerepeltet: „…Jeanne d’Arc elindul falujából, a májusi ünnep gyerekzsivajától kísérve, szívében azzal a gondolattal, amit a prédikáló barátoknál sokkalta bölcsebb hársfájuktól tanult egy holdfényes éjjelen… Spira! Spira! – üzennek még utána a harangok. Ilyen serkentő szózatra fakadt itt nálunk is minden 1945 után. Felszólító módban szóltak hozzánk is a harangok, a hidak, a romok, a fák ̶ szinte Kölcseyt idézték: hass! alkoss! gyarapíts!… Indítás volt a szóban, készség a szemekben. Minden jelenség jelkép is volt, látnivalóan emelkedett feljebb a porból minden egyes ház épülő falával.”

Essék szó ̶ természetesen Hubay tollából ̶ az írott szó mellett a kimondottról is, azaz a beszédről! Így emlékezik vissza a nála egy évvel idősebb írótársra, a korán elhunyt Devecseri Gáborra: „Csak a hangjáról ismertem meg. Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő s pontosan célba találó volt a szava ̶ ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? Nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben… még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad. A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája az, az Ige által…”

Budapest, 2008. május 13. – Hubay Miklós nagyváradi születésű Kossuth-díjas író, műfordító, dramaturg budapesti otthonában. MTI Fotó: Kollányi Péter

Vagy mily remekül lesi el Ferenczy Béninek a gesztusnyelvével kiegészülő kommunikációját! Ha rossz képet lát, milyen elutasítóan, váratlan-nyersen csattan száján a „nem” ̶ hogy aztán mindjárt megtoldja egy hangos nevetéssel, mintegy kiengesztelésül a tagadásért, s ebben a nevetésben már egyszerre benne van, hogy ejnye, milyen haragos is tudtam leni, s hogy ejnye, milyen rossz is tud lenni egy kép. Ezzel szemben az elismerésnek hosszú i-vel kezdődő i-igenje, mikor is a nagy rábólintást hosszan követi még a néma fejrázás, jelezve, hogy minden szó kevés kifejezni a mű becsét, hogy aztán egy játékos-cinkos szemhunyorítással eleve bizalmassá téve a légkört, hirtelen magasra feltartsa tenyerét, mint egy evangélista, aki a megváltó mű születését hirdeti, s a bizonyításnak ez a merészen kecses épülete gyermekien tiszta nevetés kíséretében omlik össze, hangtalanul, mint egy kártyavár. …”

Zárjuk azzal a fontos megállapítással, hogy a filmnyelv is nyelv! Ebben is otthonosan mozgott Hubay Miklós, aki e téren is vallott a „szó”-ról: „…A filmek dialógusában is micsoda változások mentek végbe az utolsó időben! Valamikor féltek a filmen a szótól, ma végig lehet beszéltetni egy filmet. A szó is filmszerű lett…”

 

Holczer József

 

 

Hozzászólások