A budapesti harcokkal egyidejűleg a Nagy Imre vezetésével megalakult kormány eleinte a szovjet követséggel együttműködve hozta meg a rend helyreállításához szükséges intézkedéseket (a kormány átalakítása, szociális intézkedések, március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítása stb.). E tárgyalások során lehetőség nyílt egy, a lengyelországihoz hasonló átalakulásra. A magyar forradalmárok azonban jóval többet akartak: többpártrendszert, szabad választásokat, kilépést a Varsói Szerződésből és az osztrákhoz hasonló semlegességet.

A Nagy Imre-kabinet legkésőbb október 31-ére hivatalos programjává emelte a forradalom követeléseit, ezzel túllépett a válság lengyelországi lezárásának lehetőségén. A Szovjetunió számára a magyar követelések elfogadása gyakorlatilag egyet jelentett volna a befolyási övezetről történő lemondással, minthogy egy ország távozása az övezet teljes felbomlását magával hozhatta volna. A Szovjetunió ezért október 31-én döntött a magyar forradalom leveréséről, amelyet a diplomáciai erőfeszítések november 3-ára tettek megvalósíthatóvá.

Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban elmondott beszéde még meglebegtette a magyar nép számára nyújtott segítség lehetőségét. Az Egyesült Államok ugyanezen a napon az ENSZ biztonsági tanácsához fordult a külföldi csapatok magyarországi tevékenysége miatt, de ő és szövetségesei olyan tehetetlen módon kezelték saját beadványukat és Nagy Imre november eleji táviratait, amelyben a magyar kérdés sürgős napirendre tűzését kérte, hogy az érdemi vita csak november 4-e után kezdődött. Az ENSZ BT addig a szuezi válsággal foglalkozott.

Tito és Hruscsov Brijuni szigetén

Október 29-ére Dulles álláspontja gyökeresen megváltozott, ugyanis táviratot küldött Moszkvába, amelyben az állt, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének egyik kelet-európai országot sem. Eisenhower elnök október 31-én hasonló tartalmú rádióbeszédet tartott. A szovjet pártvezetés ezekből megértette, hogy szabad kezet kapott a magyarországi forradalom leverésére.

A keleti tömb országait kellett még meggyőzni a beavatkozás fontosságáról, amelyhez a Köztársaság téri pártház ostroma nyújtott kiváló alapot. A KGB ügynökei által a meglincselt ÁVH-s tisztekről készült képek már a másnapi moszkvai tárgyalásokon megjelentek a kínai pártfőtitkár első helyettesével, Liu Sao-csivel folytatott tárgyalásokon. Azt természetesen elhallgatták, hogy a lincselésre azért került sor, mert az ÁVH-sok, miután színleg letették a fegyvert, tüzet nyitottak a fegyvereiket átvevő forradalmárokra.

November 1-jén Hruscsov ugyanezen fényképek felhasználásával Bresztben megszerezte Gomulka beleegyezését a beavatkozáshoz, másnap Bukarestben a román és a bolgár pártvezetés is hozzájárult a magyar forradalom leveréséhez. A döntő és végleges igent azonban csak a Titoval november 2-án és 3-án Brijuni szigetén folytatott tárgyalások hozták meg. Ilyen diplomáciai előzmények után indult meg november 4-én a mindent elsöprő szovjet támadás Magyarország ellen.

November 4. után a Biztonsági Tanácsban a szovjetek megvétózták a csapatkivonásukat követelő határozattervezetet. A közgyűlési határozat ugyan elismerte Magyarország függetlenségét és ENSZ megfigyelők Budapestre küldését, de a határozatot soha nem hajtották végre. A magyar kérdés ezt követően az 1963-as amnesztiáig az ENSZ napirendjén maradt, de érdemben semmi nem történt.

Schramek László

2013. november 3.

Hozzászólások