Beszélgetés Koller Eszter többkötetes íróval – Eszter küldött nekünk egy bemutatkozó levelet, amelyből sok mindent megtudhatunk a 25 éves hölgyről, interjújában pedig így kezdi vallomását önmagáról, szüleiről és arról, hogyan kerültek Amerikába:

kollereszter014

Édesapám kutatóorvos, és születésem előtt New York államban kapott állást egy orvosi egyetemen. Édesanyám vele ment, ő akkor kozmetikusként dolgozott. Azóta óvónő lett, a gyermekek iránti szeretete és türelme határtalan. Viszont főállásban a legjobb anyuka. Én és három húgom New Yorkban születtünk.

Mesélj az ott töltött gyermekkorodról!

Gondolom, a legtöbb olvasó sejti, hogy a világ túloldalán egészen másképp zajlik az élet, s teljesen más mentalitás szerint élnek az emberek. A családommal egy kis kertvárosban laktunk. Sok erdő vett minket körbe, kis patakok, tavak. Gyerekként a legtöbb időmet kinn a szabadban szerettem tölteni, megnézni, hogy ki tud a barátok közül minél több békát összegyűjteni, kis bogaraknak „farm”-ot építeni, tábortüzet rakni, elhagyatott helyeket felkeresni, majd mikor kicsit idősebbek lettünk, akkor beindult a nagy játszma: az esti bújócska. Rendkívül biztonságos hely volt, ezért szüleink kiengedtek az erdő széléhez. Emlékszem, hogy óráknak tűnő időre lapultam a teljes sötétben a fa mögött, s vártam, hogy megtaláljon a hunyó.

 

kollereszter4

Alsós osztályfőnökömmel Amerikában

Már akkor nagyon megszerettem az iskolát. Egyszerűen folyton többet szerettem volna tudni. Sok jó tanárom is volt, nem csak Amerikában, hanem később itthon is. S bár olykor az óra unalmas volt vagy a tanár undok, de az osztályközösségeimet mindig nagyon szerettem. Így anyukámnak nem volt egyszerű dolga még betegen is otthon tartani az iskolából.

Gyerekkoromban elkezdtem tanulni zongorázni. Az első évek döcögve mentek, mert nagyon untam a darabokat. Ám mikor kezdtem ráérezni a dallam valódi erejére, nagyon megszerettem. 10 év zongoratanulás után felvételiztem az orgonaszakra, ahol egy egészen új világ nyílt meg előttem. Fantasztikus hangszer az orgona, s igazából annál több is. Koncerten előadhattam többször is a budavári Mátyás templomban, ami szerintem a legjobb orgona, de több más templom orgonáján is játszottam, mindegyik más élményt nyújtott.

kollereszter7

Orgonajáték közben

Milyen képesítést szereztél? Hol és mit dolgoztál? Ki tanította meg neked a magyar nyelvet? Már gyerekkorodban elkezdtél írni?

Gimnazista éveim alatt biztos voltam benne, hogy természettudománnyal fogok foglalkozni, aztán kicsit elkezdett megváltozni az „út, amin jártam”. Elkezdtünk pszichológiát és filozófiát tanulni a középiskolában. Nagyon lenyűgözött az emberi agy, idegrendszer működése, illetve az egész emberi lét értelme, az egyén szerepe, mi is az, ami összeköt bennünket. Ezért végül a Pázmány Péter Egyetem pszichológia szakát kezdtem el.

Megszakítva kicsit ezt a gondolatmenetet, gyerekként nem írtam, s akkortájt nem is éreztem semmi késztetést erre. Az anyanyelvem angol volt, húgaimmal, anyukámmal angolul beszéltünk otthon. Apukám viszont sokszor beszélt hozzánk magyarul, s a szülök egymás között is leginkább magyarul beszéltek. Ezért többnyire értettem magyarul, de nem igazán beszéltem a nyelvet. Azt már itthon tanultam meg. Nem sekély vízbe lettem bedobva, mert hirtelen magyar gyerekek és tanárok vettek körül, és az elején többnyire fogalmam sem volt, hogy miket mondanak. Arról nem is beszélve, hogy teljesen más szokások vártak itthon.

 

kollereszter6

Két húgommal

Csak egy példát mondanék: Nem tudtam, hogy itt van külön tornadressz, amit viselni kell tornaórán, ilyen az amerikai iskolákban nem volt. Aztán csodálkozva néztem, hogy a lányok mind kék színű fürdőruha kinézetű ruhában sorakoztak fel a tornateremben. Mivel rajtam csak egy rövidnadrág és póló volt, el lettem küldve az igazgatóhoz, aki valamit magyarázott nekem (a hangneméből ítélve gondolom leszidott), de sajnos, nem értettem. Nos, rengeteg ehhez hasonló eset történt velem. De ennek ellenére elég gyorsan alkalmazkodtam az új körülményekhez.

A gimnazista éveim alatt, amit itthon a Budapesti Osztrák Iskolában végeztem, kezdtem el írni. Elég mozgolódó egyén voltam, ezért a magyartanárom sok-sok büntető fogalmazást osztott ki nekem. Akkor nem voltam érte lelkes, de most már nagyon örülök, hogy így történt, mert akkor kényszerültem írni (egy olyan nyelven, amit még mindig nem sajátítottam el teljesen), s rájöttem, hogy ezt igen csak élvezem, s mi több, a tanárom és a többi diáktársam is az iskolában. Akkor még rövid, paródiaszerű „cikkeket” írtam az iskolaújságba. Nagyon szerettem írni, de még akkor sem jutott eszembe, hogy ezzel komolyabban is foglalkozzak.

kollereszter2

A négy testvér

Mikor, milyen meggondolásból tértetek haza? Itt sikerült-e munkát találni? Számodra melyik ország a haza?

Édesapámnak honvágya volt, s talán változást is akart, ebből kifolyólag Magyarországra költöztünk, amit azért egy jó ideig nem az én otthonomnak tekintettem. Végleg 13 éves koromban költöztünk ide, azután már csak nyaranta mentünk ki Amerikába. Azóta kettős állampolgár vagyok, ami sok mindent megkönnyít, csak néha gondolkodnom kell, hogy most „Eszter” vagy „Esther” néven írjam a nevem valamely dokumentumba.

Hogyan találtál a könyvednek kiadót? Hány könyved jelent meg eddig?

Gimnazista koromban írtam meg az első könyvemet, ami egy önéletrajzi kisregény egy keresztény túlélőtáborról Amerikában, melyben részt vettem. Az ismerőseimnek mind tetszett, és biztattak, hogy ezt ki kellene adni. Egy évig szinte semmi szerencse, s nem is fűztem hozzá sok reményt. Aztán anyukám kezébe akadt egy kis könyv a Szent Gellért kiadótól, aminek az elején volt írva: „ha kezdő író, kezdje nálunk”. Így beküldtem oda a kéziratot, s pár hónap múlva megkaptam az örömhírt a kiadómtól, hogy kiadják a könyvet. Azóta még 8 könyvem jelent meg, melyek nem tartalmaznak (legalábbis tudatosan nem) önéletrajzi elemeket. Többnyire novellásköteteket írok, de 1-2 kisregény is becsúszott. A Holnap Magazin adta ki a legutóbbi két könyvemet. Az első könyvemet lefordítottam angolra is, melyet sikerült kiadnom Amerikában.

kollereszter5

Amerikában ez nagyon kedvelt időtöltés

Milyen témájú könyveket írsz?

Szépirodalmi prózát írok, ami rengeteg teret ad, hogy kibontakozzon a valódi mondandója a könyvnek. Németh László a legnagyobb magyar példaképem. A mondatai ízét szinte érzem a számban, olyan szépen hangzanak. Az orosz realizmus írói is nagyon megragadtak, főleg Dosztojevszkij. Leginkább a megható szóval jellemezném az eddigi könyveimet. Mindig arra törekszem, hogy ne egy sablonos, cliché vége legyen az írásaimnak. Persze, mindig a szeretet, megbocsájtás, hit, elfogadás, jó útra térés az alap mondandó, csak nem mindegy, hogyan csomagolja azt be az ember. Leírni ilyen szavakat nem írok, igyekszem úgy megírni, hogy mikor az olvasó befejezte a könyvet, akkor minden agytörés nélkül átérezze, amit a szereplők és a kontextus felépített.

kollereszter010

Frissen kiadott könyvem reklámjával

Úgy tudom, hogy a MUOSZ tagja is vagy. Melyik újságoknál dolgoztál?

Igen, volt egy időszak, amikor érdeklődtem az újságírás iránt is, de némi próbálgatás után rájöttem, hogy túl kötött nekem. Még ha volt is néha olyan, hogy szabadon írhattam olyan témáról, amiről én akartam, akkor is behatárolva éreztem magam. Egy oldalnál ne legyen több, ne legyen annyira „írói”, írjak egy kicsit szakszerűbben stb. Írtam cikkeket a CCO kommunikációs újságnak, MindigNő Magazinnak, Evangélikus Életnek, Vigília irodalmi folyóiratnak, Délibáb irodalmi folyóiratnak. De szerintem megmaradok a könyvírásnál egyelőre. 🙂

kollereszter12

 

Jelen pillanatban hol dolgozol? Bizonyára még kilenc könyv jogdíjából sem nagyon lehet megélni. Jól gondolom?

Sajnos, ha 30 könyvem lenne, abból sem tudnék megélni. Valaki akár egy könyvből is meg tud élni egy ideig, de az igen csak ritka. Előbb nyerném meg a lottót (pedig még soha egy szelvényt sem töltöttem ki), mint hogy az írásból fenn tudjam tartani magamat és a családomat. Egy egyetemen dolgozom német orvostanhallgatókkal. Mondhatnám, hogy adminisztratív munka, de annál tényleg jóval több. Csak a „lazább” órákban, percekben jutunk bármiféle adminisztratív részhez, mert az idő nagy részét a német diákokkal töltjük, legyen az lakásprobléma, kórházba rohanás, bankszámlanyitás stb. Néha olyan, mintha kisgyerekekkel lennék, pedig velem nagyjából egykorúak, de teljesen érthető a helyzet: idegen országban tanulnak, élnek és az első időszak nehéz tud lenni. Én már nem tudnék így költözködni, jobb az, amit már ismerek.

Hogyan találtál ránk?

A Batsányi-Cserhát Művész Körnek vagyok nyár óta a tagja, és láttam, hogy sok tag olvas Benneteket, ill. írnak is az újságotokba. Így én is elkezdtem olvasni, főképp más művészek életútjai érdekelnek.

kollereszter8

Vőlegényemmel

Milyen álmaid, vágyaid vannak? Nem gondoltál még arra, hogy visszatérj a szülővárosodba? Bár ott sincs kolbászból a kerítés…

Mindenképp vissza szeretnék menni Amerikába, de nem hinném, hogy hosszú távra. A családom, párom, barátaim itt vannak. S most már nem is hinném, hogy olyan gördülékenyen menne egy újabb átállás, mint ahogyan fiatalkoromban. Az álmom egyszerű: Mindig tudjak írni olyan könyvet, aminek legalább egy olyan mondata van az olvasó számára, aminek csengése visszhangzik még egy kis ideig lelkében. Illetve, hogy egyszer lehessen egy szép nagy kutyám, de erről még a páromat is meg kell győznöm. 🙂

Kedves Eszter! Magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Minden álmod váljon valóra!

Köszönöm szépen! Én meg kívánom, hogy folyamatosan gyarapodjon olvasóitok száma!

 

Koller Eszter: Gyémántok gyémántja (novella)

–    Na, itt vagyok. Mi az, ami annyira nem várhatott, hogy el kellett hagynom a többi vigyázót? – kérdezte kicsit irritáltan a sárga angyal.
–    Jaj, nagyon köszönöm, hogy eljöttél! – mondta derűsen a kék angyal – bár szerintem a világ rendje így is megmarad, talán megbirkózik vele a több tízezer angyal, akik ezen dolgoznak… – folytatta halkan motyogva.
–    Nehogy aztán valami olyanba vigyél bele, melyet az Úr nem találna helyénvalónak!
–    Nyugalom, hidd el, ez az Úrnak is bizonyára tetszett.
–    Te csak ne feltételezgess a Jóistenről! – szólt rá erélyesebben a sárga angyal. Aztán rögtön megbánta, s lágyabbra fogta hangját. – Ne haragudj… mondjad csak.
–    Szóóóval, tudod, hogy én szeretek egy-egy embert megfigyelni.
–    Igen tudom. S azt is tudom, hogy az angyaloknak nem tesz jót, ha nagyon belevonják magukat egy ember életébe… De ebben már régóta nem értünk egyet, ezért csak folytasd a történetet.
–    Köszönöm.  Nos, nemrég elkezdtem nézni egy lány mindennapjait. Berninek hívják. Szegénynek a szép lelkén és egy pár bekeretezett képen kívül nincs túl sok mindene. Egyetemen szeretne tanulni, de senki nem tudja ezt neki finanszírozni, ezért kénytelen volt munkába állni, hogy megkeresse a rávalót. Egy kis szobában húzódik meg, egy idősebb házaspárnál, akik jóformán semmi materiális dolgot nem kérnek tőle, csak, hogy olykor segítsen a takarításban, bevásárlásban stb. A lány egy kórházban takarítónő. Ahogy elnézem, nem épp egy hálás munka. Minden nap már reggel 6 előtt ott van egészen az esti órákig. Felmos, aztán újra felmos, aztán még vagy tízszer felmossa a folyósokat és a betegosztályt. Az ő számolása szerint még 3 évig kell ezt csinálnia, hogy meg tudja fizetni a tandíjat. Fel-alá jár egész nap, ha nem a kórházban, akkor az idős házaspárnak igyekszik minél többet megtenni. Sápadt bőre megviselt, szájának szinte nincs színe és repedt. Nádszál kis alkata miatt folyton féltem, hogy csak nehogy összeessen. Sokat törtem az agyam, hogy hogyan segíthetnék neki. Többet figyeltem még meg a világot, s láttam, hogy ezek a gyémántkövek sokat érnek. Így arra a döntésre jutottam, hogy egy elég nagyméretű gyémántkövet ott hagynék a párnáján.
–    Ó, Uram, segíts rajtunk! Nagyon, de nagyon remélem, hogy nem tetted meg! – mondta kitágult szemekkel a sárga angyal.
–    Hát persze, hogy megtettem! – örvendezett a kék angyal. – De a lényeg csak most jön! Azt hittem, hogy a lány majd ujjongva váltja be pénzre azt a követ. Viszont nem ez történt. Ő sokat takarít az onkológia osztály gyermekrészlegén. Láttam is már többször, hogy egy nagyon beteg kislánnyal barátkozik. Az ő neve Emma. Csak, hogy követhetőbb legyen a történet. Tehát a Berni lány odaadta a kis Emmának a követ, s mondta neki, hogy ezzel talán előrébb kerül a donorlistán. Emma csak hüledezett, nem győzte köszönni Berni kedvességét, de Berni megkérte rá, hogy semmiképp ne mondja el senkinek, hogy tőle kapta. Emma megígérte.
–    Hmm… ez valóban nagyon szép tett Bernitől.  Az Urat mindig boldoggá teszik az ilyen emberi cselekedetek.
–    Na de várjál, még ezzel nincs vége! A kis Emma nem a szüleihez ment a drágakővel, hanem egy másik szobába. Ott egy kisfiú feküdt, aki akkor feküdt először kórházban újonnan kialakult betegsége miatt. Bencének hívták. Utál a kórházban lenni, nehezebben viseli, mint a többi gyerek az osztályon. Folyton mérges, nem hajlandó semmit sem megcsinálni, amit a szülei és orvosai kérnek tőle. Gondolom, Emma látta Bencében, hogy ő miképp viselte a helyzetet, mikor még a betegsége kezdetén volt. Odaadta Bencének a gyémántot, aki kitágult szemekkel nézte a szép követ, bár Emmának el kellett magyaráznia, hogy ezzel a szülei nagyobb eséllyel tudják majd meggyógyítani. Ennek nagyon megörült Bence. Emma megígértette a fiúval, hogy mostantól igyekszik jobban szót fogadni a felnőtteknek. Hajnalra Emma eltávozott, minden bizonyára itt majd találkozunk vele.
–    Mit mondjak… ez tényleg nem mindennapi történet. S akkor a fiút meg tudták gyógyítani?
–    Most jön az egészben a csavar. Bence berakta egy kendőbe a követ, s odaadta az orvosának. Mellette egy általa írt levéllel. „Kedves Doktor bácsi, bocsánat, hogy sokat vagyok rossz. Nagyon félek igazából, de ezt ne mondja el se apának, se a húgomnak. De főleg ne apának. Itt egy kő, amiért sok pénzt lehet kapni, s akkor ezzel meg lehet venni a műtéteket. Emma adta nekem oda, az övé volt, de ő azt mondta, gyógyuljak meg helyette is. Akkor ennyi kő elég a műtéthez?” A doktor hüledezve nézte a követ. Azonnal beszélt a szülőkkel, s valahogy az egész kórházban kitudódott a gyémántos történet, s az, hogy a nem rég elhunyt kis Emma adta, akinek szülei szintén nem tudták, hogy honnan volt ez a drágaköve. Nagy volt az izgalom és az értetlenség a kővel kapcsolatban. Ám bármilyen szép is volt a kő, csak annyi volt, mert kiderült, gyémánt az nem volt.
–    Micsoda?! – ájuldozott a sárga angyal. – Adtál egy lánynak egy általad gyémántnak vélt követ, hogy örömet hozzál az életébe? Erre egy értéktelen kő volt mindvégig?
–    Igen – bólogatott sajnálkozva a kék angyal.
–    Hát ilyet! – mondta fejét fogva a sárga angyal.
–    Azt hittem, hogy egy gyémántot vittem neki, s én is csak utólag tudtam meg, hogy van több kő is, ami nagyon hasonlít a gyémántra, de nem az. Viszont, még nincs teljesen vége a történetemnek. Miután kiderült, hogy a gyémánt nem gyémánt, majdhogynem az egész kórház bánatba esett. Mindenki úgy szurkolt, hogy nagyobb eséllyel lehet majd Bence egészséges, s Emma jótette nem lesz hiába. A médiába is bekerült a hír. Szó, ami szó, nemcsak hogy Bence megkapta a drága műtéteket, hanem több cég felajánlott nagy összegeket az onkológia gyerekosztályának. „Kiderült, a gyémántnál is van értékesebb kő!” – ilyeneket írnak az újságok.
–    Ez aztán nem semmi! Attól függetlenül, hogy te angyal vagy, az őrangyalod még melletted maradt! Akkor, ha jól értettem mindent: Te adtál egy szegény, sokat dolgozó lánynak egy követ, aki úgy gondolta, hogy nagyobb örömet okozna neki, ha ő ezt egy még nála is jobban rászorulónak adná oda. Így odaadta Emmának, aki viszont érezte, hogy már úgy sincs sok földi napja hátra. Ő pedig szintén úgy gondolta, hogy odaadja egy nála jobban rászorulónak, ezért odaadta a kis Bencének, akiben felismerte régi önmagát, s tudta, hogy még segíthet rajta orvos. Bence pedig írt egy megható levelet, mindenki boldog lett. Aztán volt persze a kis incidens „a mégsem volt gyémánt” a gyémántnak hitt kő. Ettől függetlenül sok embernek megrendítette a szívét a történet, így adományt és támogatást kapott Bence és a gyermekosztály. Pfuu. Jól van, azt hiszem, tisztán látom most már. – fújta ki a levegőt a sárga angyal.
–    Ugye, hogy megérte az idődet? S lám-lám, megéri az egyénekkel is foglalkozni…
–    Igen megérte. S most már tudom biztosra, hogy felhővel van tele a fejed! – mondta a sárga angyal.
–    Ó, hogy mondhatsz ilyet?! Csak segíteni akartam, de – mint kiderült – az emberek jobb munkát végeztek, mint én.
–    Ahh, néha annyira nem úgy viselkedsz, mint egy angyal.
–    S ez annyira meglep annyi velem töltött idő után? – kérdezte a kék angyal.
–    Nem, nem lep meg. – mondta őszintén a sárga angyal. S készen állt, hogy visszamenjen a maga dolgára. De még visszanézett egyszer a kék angyalra.
–    Tudod, az viszont tényleg meglepett, hogy az emberek már a földön is angyalként tudnak viselkedni…

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások