,,Ha megáld minket az ég valamilyen képességgel, azt hiszem, bűn lenne nem élni vele. A tehetség felelősség” (Esther Mars)

Hajdanán a sikeres emberekre, a legmagasabb rangúakra, a legjobb tanulókra, a leggazdagabbra mondták azt, hogy tehetséges. Jelenleg sokkal bonyolultabbnak tartjuk a tehetség – talentum eredetét. Ma már tudjuk, hogy tehetségen a velünk született adottságokra épülő képességet értjük. Szeretnék önöknek bemutatni, egy tehetséges embert, aki 1940-ben Kunszentmártonban látta meg a napvilágot. Kérlek, László, mesélj magadról, azokról a cudar ’40-es, ’50-es évekről…

1940. december 30-án születtem. Annyira közel az év végéhez, hogy kétségeim támadtak a dátumot illetően, amelyeket anyám sejtelmesen igyekezett eloszlatni. Megsúgta, hogy a fiúgyermekek számának javítása végett anyakönyveztek vissza e napra a szilveszter és az újév hajnaláról. Így javítottam puszta létemmel az éves statisztikai mutatókon. Háborús gyerek voltam, ahogy mondták akkoriban erre a néhány évet felölelő korosztályra, melynek nyiladozó értelmét és lelki békéjét a háború törte meg. Ezek az élmények, ha halványan is, de később meseszerűvé váltak bennem, felszakadozó emlékfoszlányait építgettem magamban a közös szereplőkkel együtt az idők folyamán.

Kunszentmárton kis település, község volt akkor (ma már város) a Hármas-Körös ölelésre kitárt karjai mentén hosszan elnyúlt ágban alvégtől végig a felvégig. Családunk a Köröshöz közel, a védőgát tövében elterülő „kis-gyep” és a Veres-kereszt tőszomszédságában lakott. Ez a tér és környéke vált gyermekvilágom kizárólagos „kegyhelyévé”, mely álmaimban a mai napig eredeti formájában jelenik meg, akkor is, ha szemem olykor ott jártamban a maga valóságát észleli. A tér grunddá, a környékbeli gyerekek játszóterévé magasztosult, ahol anyám szerint Isten felügyelte minden mozdulatunkat a Veres-keresztről (mely színéről kapta nevét), de leginkább anyám vigyázott ránk távolból, óvó tekintettel. Őt láttam kilesni az ablak függönye mögül, mintha olyan rosszak lettünk volna, hogy Istenre se mer rábízni néha minket. Innen, e helyről táplálkozik ma is tudatom, elmém, ösztönöm.

Körös-part

Az élet nehéz volt, de a küzdelmes évek ellenére, amiből minket, gyerekeket szüleink igyekeztek kizárni, tudtunk örülni egymásnak, apró-cseprő ajándékainknak, amire csak a gyermeki lélek képes. Apám férfiszabó volt az Ökrös cégnél, majd később a község Ruházati Ipari Szövetkezetében. „Ritkán látott” jó szabó, ahogy emlegettem is neki felnőttként, mert valóban ritkán láttuk őt mi, gyerekek, bátyám és húgom. Nem közhely, de valóban „éjt-nappallá téve dolgozott”, hogy családjáról tudjon gondoskodni. Anyám varrónőként ugyanezt tette, amellett neki még a háztartást, a gyerekek nevelését, napi gondjainak terhét is el kellett viselni. Szegénységben éltünk, mint akkor annyian mások. A vidéki, a falusi lét még inkább éreztette a családokkal a gazdasági nehézségeket, a helyzetet, ami a háború után kialakult. A jóvátétel terheit nélkülözésben viselte az ország, és ezt szenvedték el a családok. Ebben alig volt kivétel. Ezt láttuk magunk körül, ez sokszorozta meg lelki, testi erőnket, kitartásunkat, fájdalomtűrő képességeinket. Az egymáshoz tartozás, az összefogás érzete ösztönzőleg hatott, erősítette a testet és a lelket. Egyek voltunk bajban, örömben. Felvállaltuk egymást, nem megosztottuk. Tudom, voltak kiváltságos helyzetben lévők, mint ahogyan mindig vannak, s lesznek szerencsésebbek, tehetségesebbek, kitartóbbak, ezek példája ösztönzőleg hatott, s hat ma is, ha tisztességgel párosul az.

Pillanat örökké valóság

Átszakadt éj. Már csendes alázat van.
Táguló erek a zsalugáter égen.
Veled vagyok megcsillapult lázadban,
elejtett vad a gyűrött csatatéren.
Átlépünk vágyaink tűz-sziluettjén,
– egybeolvadt fáklyatestünk világít –
megfeszítetten, mint Krisztus
keresztjén a pillanat. Örökkévalóságig

Kunszentmártonban érettségiztél. Ekkor milyen viszonyban voltál a humán tárgyakkal? A pedagógusaid miért nem terelgettek az irodalom felé?

Kunszentmártonban 1953. szeptember 1-jén indult a gimnáziumi képzés. Ez el is döntötte a sorsomat, otthon maradtam, s 1955-ben elkezdtem tanulmányaimat a gimnázium humán osztályában. Vonzódtam a humán tantárgyakhoz, magaménak éreztem, érdekeltek az emberi lét kérdései, érdeklődéssel fordultam a lelki tényezők megnyilvánulásának számomra ismeretlen világa felé. Szerettem a magyar nyelvet, az irodalom különösen kedvenc tantárgyam volt. Irodalmi és színjátszó körbe jártam, verseket már korábban is írogattam. Ehhez megfelelő indíttatást kaptam tanáraimtól, Beke József magyartanáromtól, osztályfőnökömtől, Bánlaky Lászlótól és másoktól is.

A községi könyvtár rendszeres látogatója és olvasója voltam. Sokat köszönhetek Kollár Mihály könyvtárvezetőnek, aki biztatott, könyvekkel látott el, aki a könyvek kölcsönzésében, ajánlásában sokszor igénybe vett. Mint abban az időben sok más hasonló településen a könyvtár mellett a kultúrház és a mozi jelentette a művelődés, a szórakozás némi lehetőségét az iskolai szakkörök, énekkar és sportkörök mellett. A fiatalok, így én magam is mindenben kipróbáltam magam, s aki aktívan bekapcsolódott, arra mindenhol és mindenben számítottak a tanárok, művelődési szakemberek és sportköri vezetők. Az írás iránti érdeklődésem ekkor alakult, formálódott. Írogattam prózát, verseket, több iskolai irodalmi versenyen vettem részt, és értem el komolyabb eredményeket.

Körös hídon

Hogyan alakult a további életed?

Bizony ez akkor sokszor felvetődött bennem: hová, merre tovább. A szüleim is gondban voltak. A gyermekkor hamar elszaladt. 1959-ben érettségi után komoly helyzet előtt álltam, mit kezdjek magammal. A családom – mint az akkori családok többsége – komoly áldozatokat hozott már addig is értem. Húgom tanult, Szentesre járt középiskolába. Átéreztem a család szűkös anyagi helyzetét, ezért más megoldást kellett keresnem. Kiskölyök koromtól kezdve rendszeresen sportoltam. Ebben az évben kerültem fel a felnőttek közé a megyei első osztályú labdarúgócsapatba. Edzőm, Rákóczi őrnagy látta lelki vívódásomat. Ő, aki Szolnokról járt le edzéseket tartani, azt javasolta, válasszam a katonai hívatást, s megoldódnak a gondjaim. Némi tanakodás és konzultáció után elfogadtam. Egyéves sorkatonai szolgálat után kerültem az Egyesített Tiszti Iskolára Budapestre. Itt a tanulás mellett tovább sportolhattam. Tisztté avatásom után, bár végleg kiszakadtam a hazai környezetből, azzal
a tudattal vághattam neki az életnek, hogy mindent megtettem, amit lehetett magamért és a családomért. Ez azokban a nehéz időkben komoly érvként hatott életre szóló döntéseknél. Láttam, hogy szüleim szívéről is nagy kő esett le. Így alakult az életem, változtak elképzeléseim, s módosultak a gyermekkori álmok. 1959. október 13-án kezdtem el a katonai pályát, mely negyven évig tartott, egészen 2000-ig, nyugdíjba vonulásomig…

Verset mondok

Hogyan telt el ez a 40 év?

A családtól, a szülőföldtől, a barátoktól való elszakadás terheit nehezen viseli az ember, bár formailag ugyan megtörtént, de lélekben sohasem. Végül, ha belegondolok, ez egyben erőt is adott, vigaszt és feloldozást, hogy ennyi éven át kitartottam e pálya mellett. Pedig voltak napi gondjaink a katonai szolgálat szépsége, kihívása mellett: távoli helyőrségben élni, családot alapítani és gyermekeket nevelni azokban az időkben. Az egymásra utaltság, a közösségi életérzés, segítségnyújtás meghatározó volt az életünkben. Az orvosi ellátás, üzlet, iskola, munkahely a feleségeknek a szolgálati helytől távoli településeken volt biztosított. A szórakozási, kikapcsolódási lehetőségekről nem is beszélve. Feladat mindig sok volt, idő és türelem kevés. Sok mindennel foglalkoztam a katonai feladatok mellett. Sportoltam, kulturális fesztiválokon vettem részt és örömmel írogattam. A katonai környezet lassan militarizált, ahogy erről írtam „Félúton” című versemben:

„… úgy születtek meg bennem a versek
mint lövészárkokban elesettek
puskacsövéből hulló tűzeső
jeltelen sírokon ölelkező
odvas faszilánkok
jelforgácsok keresztek
mit holt a holtnak ácsolt
porladó csontok fölé
múltat idéző
felkiáltójelnek…”

Azt hiszem, hogy egy hivatásos katonának nem volt könnyű az élete, és ma sem az. Lehet humánus egy katonaember?

Humán végzettségem és beállítottságom irányt szabott a pályámnak. Gyömrő, Nagytarcsa, Sárbogár útvonalat végigjárva kerültem vissza a végállomás reményében Nagytarcsára. Az utolsó 22 évben végig humán területen dolgoztam, s ez nagy örömömre szolgált. Személyügyi vezetőként a humánerőforrások biztosítására, fejlesztésére és utánpótlására vonatkozó előrelátó tervszerű munka biztosítása mellett jutott időm a versírásra is. Több katonai témájú versem ebben az időben íródott barátaimról, sorstársaimról, melyek katonai rendezvényeken, nyugdíjba vonulók búcsúztatóján hangzottak el.

Hogy egy katona lehet-e humánus ember? Egyszerű a válasz: természetesen lehet és kell is. Bár előfordul, hogy a mindennapi közfelfogás olykor ellent mondani látszik ennek, fenntartásokkal fogadja el, gondolkodóba ejt sokakat, látva a világ legkülönfélébb térségeiben zajló katonai eseményeket, a hadviselés, a harci eljárások megnyilvánulásait. A katona is hús-vér ember, érző lény, aki nyitott és befogadó alárendeltjei emberi értékeinek tiszteletére, hisz maga is vele együtt tud csak létezni és feladatát ellátni. Oktattam, neveltem és gondoskodtam a rám bízott emberekről. Katona-verseim külön fejezetet jelentenek írásaim között, s megkülönböztetett figyelmet kaptam katonatársaimtól, akikkel hosszú évtizedeken át együtt szolgáltam.

Hajnalban megyek érted

Hajnalban megyek érted
álmaid égígérő lajtorjáján
mint a mesében
hol csillagok csodálják
lázas meztelenséged
vágyad önzőn falnak fordul
véget ér az élet
homlokodra csordult csókjaim
lesz a végzet az utolsó kenet
mielőtt itt hagysz
hogy érezzem hiányod

Testemmel örökre
felébresztelek

Mikor írtad első versedet és kinek mutattad meg?

Középiskolás koromban kezdtem el verseket írni, 14-15 évesen. Az anyámtól kapott Határidőnaplót ma is őrzöm, mint emlékét első verses próbálkozásaimnak, amire büszke vagyok, ha a kezembe kerül. Köszönettel tartozom tanáraimnak, akik megszerettették velem az irodalmat, s szorgalmazták, hogy írjak. Segítettek a költészet értékeinek megismerésében, erőt és biztatást adtak nekem. Az életem másként alakult, de nem sajnálom, mert hű maradtam a versekhez. Ha csak tehetem, olvasok, írok a magam módján, s ez ma már elég számomra, hogy boldog legyek. Maradt az irodalom, a vers szeretete, mint soha el nem múló szenvedély, hobbi. Csodálatos időtöltés ez egy “vérprofi-amatőrnek”, hogy hasznosnak higgye magát nyugdíjasként a nyugdíjasok közt.

Gyerekeimmel

Hogyan kerültél a 7torony zárt irodalmi online magazin alkotói közé? Azt hiszem, hogy nem árulok el titkot, hogyha elmondom, hogy ebben a csoportban igen tehetséges alkotótársak vannak.

A 7torony irodalmi magazinnal 2010 elején kerültem kapcsolatba. Előtte is ismertem, olvastam. Tetszett a lap nyitottsága, alkotóközösségének embersége, a megjelenő művek sokszínűsége s az a hangulat, ami nélkülözhetetlen, hogy az ember jól érezze magát, ha ide belép. A szerkesztők, az itt jelenlévő szerzők sokirányú művészi alkotó munkájukon keresztül bátorítást jelentenek nekem, hogy azért érdemes írnom, hogy itt lehessek velük. Megnyilvánulásaik, véleményeik, észrevételezett kifogásaik bizalomról tanúskodnak. Örültem természetesen annak is, hogy lehetőségem lett sok nagyra becsült író, költő műveit mélyebben, a megszületés gondolatiságának ismeretében elemeznem, véleményt alkotni róluk a magam érzésvilágának megfelelően, többnyire az „olvasó szemüvegén” keresztül. Mindmáig élményt jelent, ha olvashatom műveiket, mint aki hosszú évtizedek kieső hiányát akarja bepótolni. Közben többnyire a magam kedvtelésére igyekszem mindazt hasznosítani, amit ösztönös ráérzésem, személyes érzelmi adottságom birtokában el tudok lesni tőlük, világra való nyitottságukból, aszociális érzékenységükből, a megszeretett írás „technikai” stílusjegyeiből.

Néhány nevet hadd soroljak fel – a teljesség igénye nélkül – azok közül, akik mélyen beivódtak lelkembe az eltelt pár év alatt művészi értékükkel, emberségükkel, megértő-segítő szándékukkal, hogy élvezetet jelent a velük való találkozás itt, és más irodalmi honlapokon. Hadd említsek néhány nevet azok közül, akik ajtót nyitottak itt előttem, s befogadtak: Serfőző Attila, Scmidt Tibor, Bátai Tibor, Böröczki Mihály, Boér Péter Pál, Péter Erika, Mórotz Krisztina, Petz György, Szilágyi Hajni, Koosán Ildikó, Kelebi Kiss István, s még oly sokan, akikre szívesen emlékezem.

Bűn-Bak

Hordta korának összes bűnét.
Rászabták, mit el se követett.
Elátkozták, vértanú volt,
hős, mártír,
áldozat, vétkes.
Minden, ami kellett.

Utálta a gravitációt.
Se fel, se le nem vágyott.

Tömegbe lövetett,
tömeg volt, ha lőtték.
Önmagáért puszta
kézzel harcolt
a lelkiismerettel.

Elesett, bár élhetett volna,
s feltámadt, mikor megölték.

Tehette, hisz  
se apja, se anyja nem volt.
Még meg se született,
már lehetett húsz,
vagy…harmincéves.

Tagja vagy-e más irodalmi vagy művészeti csoportnak?

Igen, több internetes irodalmi magazinban jelen vagyok, sőt azokon túl is találkozom néhány kiválasztott versemmel több helyen, amiről tallózgatva szerzek tudomást, s mindez örömmel tölt el. Az Internet ablakot nyitott személyes életemre is, tetszett mindaz, ami ebből hasznosítható az emberi értékek legszélesebb körének megismerése által. Így kerültem kapcsolatba, és jelennek meg verseim a Dokk, a Közkincs, az Art-presszó, Allegória, alkoTÓház, a Tanítványi láncolat irodalmi lapokban. 

Jelent-e meg saját könyved?

Itthon Magyarországon nem jelent meg könyvem, nem is törekedtem erre, hiszen életemet nem tölthette ki az irodalom olyan intenzitással, amilyennel azt kellett volna. Amiket eddig írtam, azok legtöbbjét a katonai hivatás gyakorlása közben kikapcsolódásként, kedvtelésként írtam önmagamnak, szűkebb ismeretségi körben. Ma már nyugdíjasként több az időm és a lehetőségem, hogy körültekintőbben s jobban koncentráljak az írásra. Szerencsés körülmények között megismerkedtem az interneten Horváth Piroska Ausztriában élő festőművésszel, aki felfigyelt a verseimre, és megajándékozott festményeivel. Ennek köszönhetően jelent meg közös könyvünk „Színes gondolatok” címmel, amit Németországban adatott ki a művésznő.

http://www.epubli.de/shop/buch/Sz%C3%ADnes-gondolatok-Piroska-Horv%C3%A1th-9783844254167/26621

Hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom. Már az is örömmel tölt el, ha jelen lehetek néhány internetes irodalmi folyóiratban, kiadványban, évkönyvben, mint eddig.

Nyugdíjasok között

Kedves László, elégedett vagy-e az életeddel? Mit tennél ma másképpen? Milyen álmaid vannak még az életben?

Mindig elégedett ember voltam, hosszú távon legalább is úgy érzem. Talán ehhez a katonai pálya jellege, sajátosságai, a katonai nevelés szigorúbb rendje is hozzájárult. Aki fel tudja mérni a helyzetét egy életre szólóan, ami ma egyre ritkább, vagy csupán egy-egy feladatra meg tudja ítélni arra való alkalmasságát, képességeit, s ki tudja hozni magából a legtöbbet, legjobbat, s ha mindezek mellé még egészséges ambíciók is párosulnak, az elégedett lehet önmagával, hogy lelki egyensúlyban, és megbékél
ten fogadja el sorsát.

Persze tudom jól, szeretné az ember másként végigjárni újra azt az utat, amit főleg idősebb koráig megtett. De nem lehet. Hát elfogadja úgy, ahogy kell. Számvetéssel nyugtázva a jót és a kifogásolhatót, ma már egyként esik latba mindkettő. Nem változtatható meg. Az marad, ami mindnyájunknak megadatik, a pillanat, ami előtt fogadó készen kell állnunk, mert arra még hatással lehetünk….egy pillanatig. Ha van adósságom magammal szemben, akkor az ez. A pillanat tisztelete…

Ketten

Most hogyan tovább?

Újabb “hogyan tovább”? Igen, volt jó néhány már az életemben. Ma már ezt a kérdést elsősorban nem magamnak teszem fel, hanem az utánam jövő nemzedékeknek, gyermekeimnek, unokáimnak. Az értük érzett felelősség bennem is úgy él, mint másokban, akik már túl vannak életük delén, s ez így van jól. Szeretném látni a biztonságukat, amit minden állampolgár joggal elvár, aki tisztességgel, becsületes munkával eleget tesz állampolgári kötelességének. Ez megteremthető egy önmagára valamit is adó társadalomban. Erre neveltek, ezt a példát láttam magam is elődeimtől, szüleimtől, ezt tudom átadni utódaimnak, gyermekeimnek, ezt hordozom magamban ma is, erről írok, amikor úgy érzem, akad még mondanivalóm számukra.

Tudom, változik a világ, s benne az ember is, de szükség van az alapvető erkölcsi értékek tiszteletére, ami minden társadalom sarokköve kell, hogy legyen. Ezeket magunkban, lelkünk mélyén kell megteremteni és rendszeresen ápolni, önvizsgálatot tartani, hogy helyes úton járunk. S mindezt úgy, hogy az ne öncél legyen, de önmagunk épülése mellett mások hasznára is váljon családnak és közösségnek egyaránt, ahogy írtam egykor “Befogadva, vagy kitaszítva” című versemben:

“Küldetésem csak annyi itt a földön,
hogy gyökérzetem éltetőn kötődjön
sudárrá érlelt égbeszökő fákhoz,
míg lobog bennem egy parányi szikra,
add sors, befogadva, vagy kitaszítva,
legyek méltó, hogy megments, vagy feláldozz…”

Nagyon szépen köszönöm, hogy bepillanthattunk az életedbe. A magam és a szerkesztőségünk nevében nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet kívánok neked. Váljanak valóra álmaid! Szeretnék még tőled nagyon-nagyon hosszú ideig ilyen szívet melengető, remek verseket olvasni.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. március 3.

SERES LÁSZLÓ:

Aki el sem ment
 
Aki el se ment, azt vissza sose várják,
nem sírnak utána, elébe se mennek,
csak féltik, mint az öreg diófa árnyát,
ha nekifeszül a zúgó fellegeknek.
Elmentem én is, de mégis itt maradtam.
A ház, az utca, a tér ma sem enged el.
Dús gyökérzettel a rögök befogadtak,
velem mozdulnak a mélyben elevenen.
Tudom, ki hol élt, kié volt egy-egy porta,
hol a bolt, a fodrász, hol sült a friss kenyér.
Anyám kezétől lett áldott minden morzsa,
mozdulata ma is sejtjeimben él.

Nem számít sors, régmúlt, pusztító enyészet,
a Körös, a híd, a “túlát” ismerős még.
Tudom, a seregély melyik fán rak fészket,
hol meredek a part, merre vezet ösvény.
Hogy kúszik a mélyből víz fölé a szeder,
s úszik tovább a reszkető békanyálon.
Megtisztul bennem a múlt, ahogy öregszem,
s gyógyírt hoz kínomra, hogy többé ne fájjon.

Bűneim öntudatlanul sokszor meggyóntam,
könnyen elkerülhető vermekbe estem.
A Veres-kereszt gyepén gyerekkoromban
gyakran feloldozott a kőbe zárt Isten.
Anyám kérte, esdve, sorsomról ő dönt,
s mint a vásott kölyök előre köszöntem
neki, vártam, hogy mikor dől le a kőtömb,
hogy hálából a sebeit bekötözzem.

Még nem tudhatom, hogy milyen az öröklét,
hol végpusztulás lángjába fullad a nap,
de a kereszt áll még égbe szökő kőként,
s ott a folyó szívemre omló part alatt.
Velük vagyok, a múlt faragott kincseit
így őrzi halvány, pislákoló fény bennem
éltetve egy kicsit, hogy melegítsen is
az emlék. Ha már mindent elveszítettem.

Hozzászólások