,,Helyesen olvasni megoldhatatlanul nehéz feladat, és ha sikerül is kiolvasni, majd a megfelelő hangokra váltani, még mindig nem biztos, hogy az emberek helyesen értelmezik és elismerik a belé kódolt jelentést. És az sem biztos, hogy a jelentés boldoggá teszi az embert.” (Murakami Haruki)

Mária levélben kereste fel szerkesztőségünket: szeretné, ha interjút készítenénk vele. „Számtalan helyen tudósítok, írok verset, mesét, szépprózát, novellát, regényt…, szóval nagyon aktívan író ember vagyok”. Kedves Mária, átadom a szót, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!

1947. március 27-én, Hajnalka napján hajnalban láttam meg a napvilágot szüleim harmadik gyermekeként Békés megyében, Endrődön, a Hármas-Körös mentén. Szép családi élet, szeretet jellemezte a gyermekkoromat, tisztességes katolikus emberek voltak a szüleim, tehát erősen vallásos nevelést kaptam. Mikor elvégeztem az általános iskolát, a továbbtanulást fontolgattuk. A faluban nem volt semmire lehetőség, így hamar felnőtté kellett válnom, önállósodnom. Akkor azt mondta az Édesanyám, hogy onnantól én döntöm el, vallást gyakorló ember maradok-e. Ő útravalóul a tisztességet, emberséget, szeretetet tudja adni nekem a tarsolyomba. Én tudtam, hogy nagyon szerény anyagi körülmények között éltünk, nem is vártam mást a „batyumba”, ez viszont kitartott egész életemben, s átadtam a gyermekemnek is. Példamutatással, szeretettel neveltem Őt… Ma már tudom, hogy nagyon gazdagon indítottak el jó szüleim az utamra…

Édesanyám!

Éppen száz éve, hogy születtél,
tizenöt éve már, hogy elmentél.
Hiányzol, pedig mindig velem vagy
hiányod mégis igen nagy…
Kereslek a felhőben, a szélben,
nyári napsütésben,
téli hóesésben, egy képben…
Kereslek, mert szeretlek…
Múlik az idő nagyon, rohan
elszállnak az évek felettem
nézem a kék eget, s faggatom
hová lett az ifjúság, feledtem?
Emlékszem, mennyit beszélgettünk,
csoda volt, mily jókat nevettünk…
hallom hangod, érzem illatod,
fogom ráncos kezed, s
Te kezem simogatod…
Jó volna örökké élni,
akit szeretünk, hozzájuk visszatérni.
Jó volna, ha most is beszélgetnénk
gondot, bút, rosszat, mindent felednénk…
Imádkozom a lelki üdvödért.
Együtt pihentek, imám szól Apámért.
Árnyas fák alatt, az öröklétben
most is hallak…
Mintha csak kicsit elutaznál
várlak, hazajössz – talán
Szeretlek nagyon, Édesanyám!

Vecsés, 2014. január 22.

Milyen iskolai végzettséged van, és hol dolgoztál az életed folyamán?

Otthonról elmentem egy viszonylag közeli városba, Mezőtúrra, ahol gyors- és gépírást tanultam, majd mivel nem volt munkalehetőség a falunkban, megbeszélték a szüleim anyám testvérével, hogy feljövök a fővárosba. Ők Vecsésen, Budapesttől kb. 20 km-re laktak. Egy újsághirdetésre jelentkeztem, s felvettek gyors- és gépíró adminisztrátornak a Lampart ZIM gyárba, ahol desztilláló berendezéseket gyártottak. A könyvelésbe kerültem. Mindenre nyitott, érdeklődő „gyerekként” hamarosan könyveltem, adminisztratív munkát végeztem, s rövid idő leforgása alatt „mindenki kedvencévé” váltam. Dolgoztam, tanultam mindenkitől, kedvelték a tudásszomjat, kíváncsiságot, amivel rendelkeztem.

Jól éreztem magam a gyárban, kedvesek voltak a kollégák, rengeteg feladatot kaptam. Átkerültem az Üzemgazdasági Osztály vezetője mellé titkárnőnek, de besegítettem az anyagbeszerzőknek is, ha kellett, leltároztam, raktári munkát végeztem, szóval egy igazi jó „élet iskolájába” kerültem. Több mint tízévi munkálkodásom alatt számtalan dicséretet kaptam munkámra, hozzáállásomra. Közben jött a szerelem, férjhez mentem, építkezni kezdtünk Vecsésen, egy fiúgyermekünk született. Úgy éreztem, hogy tovább kellene tanulnom. Eközben egy kedves ismerős felcsigázta érdeklődésemet egy másik munkahely iránt. A Magyar Rádió Anyagellátási Osztályára hívott több fizetésért, tanulási lehetőségekkel. Nem tudtam ellenállni a „csábításnak”, így hát munkahelyet változtattam.


Édesapámnak…

Szeretném, ha asztalomnál ülnél,
Párommal jó bortól jókedvre derülnél,
szeretném, ha látnád Unokád felnőni,
Dédunokád is játszva felderülni.

Szeretném, ha élnél velünk együtt csendben.
Látnád mire vittük a Párommal ketten.
Örülne a szíved, hogy ha láthatnád,
milyen rendes ember lett az Unokád.

Te a jóra, szépre tanítottál, neveltél.
Jó példával – Anyánkkal – okosan szerettél.
Feladatunk meg volt – mindig szót fogadtunk,
Egymásnak jó szívvel szeretetet adtunk.

Jó volna, ha itt lennél, s láthatnád,
kiskertünk termését várhatnád…
Jó bor mellett sokat beszélgetnénk
a múlt emlékeit idézve nevetnénk.

Huszonhat éve már, hogy elszólított az Úr,
Ki mindent lát, s tudja, az ember miből tanul.
Nehéz, dolgos harcos életed volt,
becsületeden soha nem esett folt.

Testvéremnek s nekem példát mutattál,
feladatokat Te soha el nem mulasztottál.
Az égből ha látod Gyermekeid éltét.
Örülhetsz! – Jó munkát végeztél,
ebben nincs semmi kétség…

Vecsés, 2009. június 29.

Harminc évig dolgoztam a Magyar Rádió Anyaggazdálkodási- ellátási osztályán középvezetőként. Beiskoláztak, leérettségiztem, majd elvégeztem különféle szakirányú logisztikai, az anyagok beszerzésével, tárolásával kapcsolatos tanfolyamokat, később egy felsőfokú közgazdasági iskolát. Szerettem nagyon a munkámat, színes, változatos volt, emberekkel, problémák megoldásával kellett foglalkoznom, ami lételemem volt mindig. A gimnáziumban a magyartanárnőm kiemelkedőnek tartotta a fogalmazásaimat, és nevetve mondta, hogy előbb utóbb mint íróval fog találkozni velem. Tudta rólam, hogy imádok írni, mindent leírok, ami megérint. Mivel nyitott szemmel éltem az életemet, a közélet, az emberi jóság-gyarlóság iránt nagyon érzékeny voltam, így témám akadt bőven.

Írtam, mikor mit. Amikor az unokám megszületett, meséltem neki. Azt kérte, hogy a fejemből meséljek, ne a könyvből, hát elkezdtem kalandozni és kitalálni meséket, amit együtt folytattunk. Jó élmény volt, ebből született két mesekönyvem, az egyik címe: „Fanni és barátai” a másiké „Egérmesék”. A gyermek növekedett, már nem kívánta annyira a meséket, de én nem hagytam abba az írást… Ennek már tíz éve, hogy rendszeressé vált számomra az írás, és azóta olyan nekem, mint más embernek levegőt venni…írnom kell. Márai szavai jutnak az eszembe, miszerint mindenki naponta legalább 35 sort írjon, én ezt túl is teljesítem. Voltak az életemben nagyon rossz periódusok, lelki és testi fájdalmak, sérelmek, azokat mindig kiírtam magamból, mintegy terápiás céllal, és elmentettem egy „el nem küldött levél” fájl-ba, majd később elolvastam
és rájöttem, hogy milyen jól tettem, hogy ezt a megoldást választottam, az önismeretem útján sokat fejlődtem általa.

Szénási Sanyival a Zila Kávéházban

Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni az írással?

Amikor 2005-ben nyugdíjba mentem, hirtelen rengeteg szabadidőm lett, sokat olvastam, keresztrejtvényt fejtettem és írogattam… Egy alkalommal írtam valamit a Vecsési Tájékoztatónak, ami megjelent, azt követte számtalan sok cikk, végül munkatársukká szegődtem: írok-tudósítok mindenről, de eközben negyedik éve van egy rovatom a szép korú emberekkel készített interjúkból. Nagyon szeretem az embereket, főleg az időseket. Bemutatom élettörténetüket, akik szépen megöregedtek és itt élnek közöttünk, fotózom is, ezért minden hónapban egy-egy kedves idős ember portréját rajzolom meg az írás segítségével és a róluk készült fotókkal.

Vecsésen egy írói pályázatra írtam 2006-ban egy novellát, amivel a zsűri különdíját kaptam. Ezt követően megalakítottuk az Irodalmi kört 2007-ben Szénási Sándor István költő vezetésével, ahová azóta rendszeresen járok és alkotok. Van az említett Vecsési Tájékoztatóban évek óta egy verses rovatunk, amit Sándor szerkeszt, ott minden hónapban jelenik meg egy-egy versem is. A helyi TV felkérésére a Facepress online újság munkatársa lettem, ahol több mint egy évig állandóan jelentek meg cikkeim Vecsés krónikása néven. Sajnos, ez az online lap tavaly megszűnt.

Párommal a Zila Kávéházban

Osztálytalálkozón voltam a „fatornyos” imádott falumban, ahol én mondtam a köszöntő beszédet, ill. a vacsoránál az 50 év alatt történtekről írt versemet. Felkért a „Városunk” c. lap főszerkesztője, hogy küldjek írásokat a lapnak, ill. adjam oda neki, amiket a találkozóra írtam és ott elmondtam, mert szeretné megjelentetni a lapjuk következő számában. Nagyon örültem a kérésnek. Így negyedik éve állandó munkatársuk vagyok, meséket és verseket kérnek, s én rendületlenül küldöm nagy örömmel írásaimat, amik minden hónapban megjelennek a Gyomaendrődi „Városunk” c. havilapban. Közben több mint öt éve a Klárisban is publikálok, már két Kláris Nívódíj büszke tulajdonosa vagyok. Idén jelennek meg a hetedik Kláris Antológiában írásaim, az „Én mesém 5.” c. kiadványban pedig mesém. Különféle pályázatokon veszek részt, az írásaim elismeréseként ott is több városban vagyok antológiákban pl: az „Őszidő” a „Szó-kincs” stb. kötetekben.

Amire nagyon büszke vagyok, hogy tavaly megjelentettünk Városunkban a „Megmaradunk 3000” Alapítvány gondozásában egy helyi mesekönyvet, amiben 24 mesém szerepel. A címe: Vecsési Mesekönyv – A MESELÁDA. Ennek az a különlegessége, hogy 7 éves gyermektől korhatár nélkül bárki írhatott egy pályázatra meséket, majd abból kiválogatta a zsűri a legjobbnak ítélteket, és azokhoz rajtpályázaton kértünk a gyermekektől az iskolákban rajzokat, amivel díszítettük, illusztráltuk a meséinket.

Krúdy Körösök

Akkor bizonyára van újságírói végzettséged is?

Nincs újságírói végzettségem, csak szeretek tudósítani mindenféle rendezvényről, eseményről…

Hány könyved jelent meg ez idáig?

2003-ban „Fanni és barátai” c. mesekönyv
2004-ben „Egérmesék” c. mesekönyv
2013-ban „A Meseláda” c. mesekönyv társszerzőjeként…
2012-ben megjelent egy zenés-verses lemezem, „Isten vezérel utamon” címmel, melyen az életemet meghatározó verseim szerepelnek…

Kb. 500 novellám vár kiadásra, sok versem és egyéb más írásom, egy ifjúsági regényem kész, és egy másik félig kész, mely korunk problémáit taglalja, ez egyelőre a gépem „fiókjában” pihen… Van egy verses-fotós saját blogom a neten, melyre mostanában nincs időm, csak pihen. Saját fotóimmal verseim egy része szerepel rajta, www.marcsiversek.blogspot.com címmel…

Benke Marcsi, Bata Marika, Györgypál Kati a Zilában

Ha megkérhetlek, mutasd be a Vecsési Irodalmi Kört, amelynek egyik alapítója vagy. Ezen kívül tagja vagy-e még más irodalmi vagy művészeti társaságnak?

A vecsési G. Ferenczy Hanna író-költő (2006-ban hunyt el), az ő emlékére vettük fel a nevét alakulásunkkor, emléket állítva neki. Egy kedves, irodalom iránt érdeklődő baráti társaság vagyunk, együtt alkotunk, megismertetjük írásainkat egymással és a közönséggel – gyakran felkérésekre, vagy saját szervezésben is. Rendszeresen járunk az Idősek gondozási központjába, felolvasunk írásainkból, amit nagyon jól fogadnak, örömet viszünk az egyhangú életükbe. Más irodalmi körökkel, társaságokkal is szoros a kapcsolatunk, így eljárunk az „Élhető világ” társaságba, a Fáklya Klubba, a Krúdy Körbe, a Zila kávéház estjeire is. Már volt bemutatkozásunk ott is és az Újhegyi Művelődési Házban is, a közelmúltban adtunk elő műveinkből…

Hol olvashatják írásaidat az olvasók?

A Kláris Irodalmi és Képzőművészeti folyóiratban és a fent említett két lapban, a Vecsési Tájékoztatóban, ill. a gyomaendrődi Városunk c. lapban rendszeresen, az évek óta megjelenő Vecsési éves kalendáriumban, klf. A
ntológiákban melyek a neten is elérhetőek, ill. a könyvtárban is kikölcsönözhetők.

Mesekönyv torta

Irodalmi munkásságodért milyen elismerésben részesültél ez idáig?

Kláris Nívódíj I. II. fokozat és néhány dicsérő oklevél, ill. helyezések versenyeken, pályázatokon. Mint már említettem, antológiákba is beválogatták írásaimat. Jelenleg a „Beteg voltam, meggyógyultam” c. könyv társszerzőjeként várom a könyv megjelenését… Magánéletemben boldog ember vagyok: 49 éve élek a férjemmel kiegyensúlyozott kapcsolatban, egy fiam van, aki szintén házasságban él és boldog a feleségével és a teenager unokámmal. Rájuk vagyok a legbüszkébb, azután a szellemi gyermekeimre…

Milyen vágyaid, álmaid vannak még az életben? (Most mi egyik vágyadat teljesítettük.)

Ennek a vágyamnak a teljesítését nagyon szépen köszönöm Nektek. Vágyam még egy-két könyv kiadása. Csak azért hezitálok, hogy a terjesztése nem megoldott, és én nem vagyok az a típus, aki el tudja adni „magát”. Írok továbbra is, megosztom, ahol tudom másokkal, örömömet lelem benne, legfőképp az írásban, no meg abban, hogy ha megállítanak az emberek és megköszönik, amit a Vecsési Tájékoztatóban olvashatnak tőlem… Nagyon szeretek másokon segíteni, emberbarát vagyok. Mindenkivel nyílt, őszinte.

Az én Imám

Uram! Te, aki az égből mindent látsz,
segítesz megnyerni minden csatát.
Te, aki óvsz, védesz, s én fogom a kezed,
s Gyermekeim kezét, Te el nem engeded.
Téged kérlek mindig, hogy segíts.
Hozzád futok, ha kell, erőt meríts
Családomnak s nekem az úton.
Ments meg minden bajtól, bútól.

Neked köszönöm a nappalt, s az éjszakát.
Hozzád fordulok, mert tudom, számíthatok RÁD.
Szüleim, Nagyszüleim is TE óvtad, védelmezted,
Életünket nekünk mindig „megtervezted”
Te adtál erőt a döntések előtt.
Óvó tekinteted adott bátorságot s erőt
rálépni az útra, mely igen rögös
s az út vége még nagyon ködös…

Te teremtesz napsütést, esőt, szelet.
Te oltalmazol, ha ránk küldesz telet.
Mindenben Te vagy, kire számíthatok,
Uram fogd a kezem, s már nem áhítozok
semmi másra, csak, hogy az utamat járjam.
Szép életem alatt az örömöket várjam.
Legyen egészséges Családom és én is,
ezt kívánom Uram, s ragyogjon az ég is.

Vecsés, 2010. március 6.

Egy nagyon kedves emlékemet megosztom az olvasókkal: 2012-ben Stancsics Erzsébet író-költő meghívott a Fúzió Rádióban általa vezetett emberjogi műsorába élő adásba beszélgetni. Meséltem magamról, elmondtam néhány versemet is. A beszélgetés közben Erzsike azt mondta: „Marcsi, Te a környezetednek egy mellékhatás nélküli gyógyszer vagy…” Ez ma is a fülemben cseng. Igyekszem mindenkinek segíteni, ha szomorú felvidítani, mosolyt fakasztani az arcokra, örömet szerezni, bármivel, amivel tudok…

Kedves Mária, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet.

Nagyon szépen köszönöm! Én is kívánok Nektek és Minden alkotó Embernek örömöket, egészséget és boldog alkotást…

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. május 12.

Repülés, szárnyalás, lebegés…

Kora gyermekkorom óta imádom fürkészni az égboltot, a felhők járását, egy-egy repülő moraját hallgatni, amint húzza a kondenzcsíkot maga után…
Belesajdul a nyakam az ég csodálatába, nincs olyan nap, hogy ne az égboltot fürkészve kezdeném a reggelt. Felnézek az égre olyankor, ha tiszta az idő, még látni a sok-sok csillagot s a holdat, majd ha megvirrad, hamar elbújnak, de helyükbe felkúszik a csodálatos napkorong. Aranyló sugarait szétteríti az egész tájon… Reggelenként csend honol, s jól esik ábrándozni, szárnyalni, lebegni, lélekben emelkedve… Megfigyelni a madarak röptét, mily mesésen fekszenek fel a szél szárnyára, és suhannak a légben, vitorlázva, lebegnek… Régebben álmodtam, hogy tudok repülni és ez fantasztikusan jó érzés volt. Csalódottan ébredtem, mikor kiderült, hogy csak álom volt… Az életem úgy alakult, hogy nem volt lehetőségem valódi repülésre repülőgéppel egészen ötvenéves koromig. Akkor viszont elfogott a vágy, hogy kihasználjak egy adódó lehetőséget, amit az Élet tálcán kínált fel nekem…

Ezer okot is tudtam, hogy miért repüljek el messzire, Ázsiába… Magáért a repülésért, hiszen azt hallottam, hogy a felhők fölött mindig kék az ég… Az egzotikus tájak látványa miatt? Megismerkedni idegen ország népeinek szokásaival? Az Egyenlítői párás meleg miatt? A fantasztikus élmények sokaságáért? Nem tudtam akkor megfogalmazni, csak azt, hogy repülnöm kell, vonzott az egész út és nem eresztett…

Mikor a repülőtéren a gépbe beszálltam a barátnőmmel, Svájcba repültünk, ahonnan átszállással mentünk Malaysiába, Kuala Lumpurba… Hihetetlen izgalom kerített hatalmába. A földön esős, ködös őszi szeptember volt, s mikor a gép a magasba emelkedett, szikrázó napsütés és kék ég, tejszínhabos felhők látványa fogadott… Barátnőm gyakorló repülős utazó, s mikor meglátta, hogy folynak a könnyeim és halkan Radnótit szavalok: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” – mormoltam. Megfogta a kezem, magához ölelt és kedves mosolyával annyit mondott: „Nagyon boldog vagyok, hogy ezt az élményt én adhattam Neked…” Euforikus hangulatom picit alábbhagyott Svájcba érkezve. Mikor leszállt velünk a gép, esős szürke ősz fogadott, a családom már akkor hiányzott, csalódott voltam… Számtalan gondolat kavargott a fejemben. Miért is indultam el? – kérdeztem félve magamtól, hisz’ korábban soha sem mentem sehová nélkülük.

Azonban amikor megláttam a kö
zel ötszáz utas szállítására alkalmas gépóriást, hogy azzal megyünk tovább több mint 12 órát, nem tudom, mit is éreztem… Izgalmat, kíváncsiságot, félelmet? – Mindet együtt? – Nem lehet az érzést megfogalmazni… Vágytam erre az útra olthatatlanul. Majd végre beszálltunk a nagy gépbe, ahol, mint egy moziban vagy színházteremben rengeteg ülőhely sorakozott, egyik oldalon öt szék, középen hét és a másik oldalon négy… hihetetlen – gondoltam, gyermeki kíváncsisággal rácsodálkoztam. A személyzet mindenféle utazással kapcsolatos teendőt végzett, s végre becsatolhattuk öveinket és felszálláshoz készülődtünk…

Én csendben imádkozni kezdtem… „Nem lesz semmi baj, majd meglátod, egy nagy gép felszállása és landolása még sokkal kevésbé viseli meg az utast, mint az, amivel idáig jöttünk…- mondta megnyugtatóan a barátnőm. Valóban, alig észrevehetően értük el a repülési magasságot, és onnantól kezdve egy monitoron lehetett követni, hogy éppen hol s merre járunk… Milyen magasságban, hol, leolvasható volt a hőfok, és számtalan egyéb információ…

A repülőútnak minden pillanatát élveztem, ablak mellett ültem, és sötétedésig leselkedtem kifelé. Mikor az éjszakai világítást kapcsolták át, én akkor sem helyeztem magam kényelembe, hogy aludjak, mint a legtöbben, hanem rendületlenül néztem ki az éjszakába, a repülőgép ablakára tapasztva a kezeimet… Csodálatos volt, mikor azt láttam, hogy 9000 méter magasságban az Indiai Óceán felett repülünk, és kinn mínusz 72 fok van, hihetetlennek véltem! Mindent látni, tapasztalni akartam, mint aki most először és utoljára repül… Megszámlálhatatlan sok élménnyel gazdagodva repültem haza szeretteimhez, az élményeim beszámolója, fotók, videók mutogatása soha sem ért véget.

A repülés örök élmény maradt bennem, azóta is követem tekintetemmel a gépóriások suhanását a légben, vagy a madarak röptét, nem tudok betelni velük. Mai napig is csodaként élem meg a repülés, a szárnyalás minden formáját…

Vecsés, 2014. márc. 6.


Hozzászólások