„Az élet úgy suhan el, ahogy a hegyek a háttérben. Egy nap arra ébredünk, hogy nem tudjuk, hogy kerültünk oda. Gondolkozunk, vajon meddig alhattunk, hol voltunk addig, és minden más és minden idegen, mint az utolsó ébredéskor volt. Évek teltek el, és múlnak ugyanúgy, és hirtelen belénk nyilall a felismerés, hogy egyszer meghalunk, és akkor döntünk, tovább alszunk annak reményében, hogy a következő ébredésig minden rendbe jön, és boldogok leszünk. Vagy ébren maradunk, hogy megküzdjünk a kellemetlen környezettel, hogy létrehozzunk valamit, bármit, amit szerethetünk.” (részlet a filmből)

Az internet világában elmondhatjuk a véleményünket bármilyen témával kapcsolatosan, sokszor így megismerjük az emberek felfogását is különböző kérdésekről, élethelyzetekről. Meg is döbbenhet az ember, hogy milyen sivár lehet a lélek, amikor a kommentekből az ítélkezés, gyűlölet árad, olyan könnyen foglalnak állást, vagy akár is le akarnának lövetni embereket.
Sok helyen az elvakult vita is megjelenik, ha valakinek más a szemlélete, és legtöbb esetben ilyenkor jönnek azok a kulcsmondatok, amelyekkel gyakorta találkozhatunk: „Elgurult a gyógyszered? Menjél orvoshoz, meglágyult az elméd.” Hadd ne folytassam, miképpen viccelődnek, gúnyolódnak és ítélkeznek.

Azonban azt senki sem tudhatja, hogy a holnapi nap mit hoz a számára, és egy pillanat alatt megváltozhat, romba dőlhet minden. Bizony, ilyenkor szembesülni lehet azzal, hogy bármikor- bárkivel megtörténhet olyan esemény, ami mássá teszi az addigi életét.

Simon Fitzmaurice díjnyertes író és filmrendező élete is megváltozott, akiről már az orvosok is lemondtak, azonban szerelmével mégis visszatért az életbe. Az emberek hangja című rövidfilmjét 2008-ban beválogatták a Sundance filmfesztiválra. Röviddel ezután motoneuron betegséggel (amyotrophiás lateralsclerosis) diagnosztizálták. A mára teljesen lebénult Fitzmaurice szemmozgatással, az Eye Gaze íriszfelismerő program segítségével gépelte A nevem Emily forgatókönyvét, és ugyanezzel a módszerrel rendezte a filmet a 2015 augusztusától októberéig tartó hathetes forgatás során.

Megjelenés dátuma: 2017. február 17. (Amerikai Egyesült Államok)
Rendező: Simon Fitzmaurice
Zenéjét szerezte: Stephen McKeon
Szereplők: George Webster (Arden), Evanna Lynch (Emily), Michael Smiley (Robert) , Martin McCann (tanár).

– Furának csúfoltak!
– Hm… az vagy.
– Csak könyvet olvastam.
– Akkor is.

Emily anyja meghal, az apja pedig elmegyógyintézetbe kerül. Különböző nevelőszülőknél él, az új iskolájában nem fogadják be a többiek. Amikor a 16. születésnapjára nem érkezik meg apja szokásos üdvözlőkártyája, Emily érzi, hogy valami nincs rendben. Az egyetlen barátjával, Ardennel együtt elindul, hogy kiszabadítsa apját a zárt osztályról. Az út alatt Emily és Arden közel kerülnek egymáshoz, átértékelik az egymáshoz és szüleikhez fűződő kapcsolatukat.

-Vakon követjük a mások által kijelölt utat, és a legnagyobb tragédia az, hogy hiszünk a hazugságban.(…) És a mások által kijelölt úton haladunk, úgy érünk a végére, hogy közben nem is éltünk.

Így is van, aki nem halad azon az úton, az fura, meg nem értett, kiközösített is lehet, mert nem – sok esetben hazug, képmutató – elvárásoknak, gondolat-eszmeiségnek akar megfelelni, hanem szabad akaratból tud élni.(Emily pedig így élt a szüleivel, szabadon és boldogan.) Ez már az iskolában ott van az életében, akinek a verselemzése felülmúlja még a tanárnő gondolatvilágát is, nem tud olyan mélyre tekinteni a költő lelkében, mint Emily. Lelkületét szavai fejezik ki, amikor nevetségessé teszi a lányt.

– Normális vagy?
Osztálytársai nem tudják, milyen fájdalmakat, bánatot, szomorúságot hordoz magában. Hiszen édesanyja meghalt, édesapja zárt intézetbe került, nevelőszülőkkel él.

– Miért mosolygunk a fényképeken? Mindent elfelejtünk, amit addig éreztünk, csak mert azt mondják, mosolyogjunk.

Emily tudja, hogy valami történhetett az édesapjával, mert nem érkezik meg az üdvözlet a születésnapjára.
Arden lesz az egyedüli barátja, aki azonnal felismeri, hogy Emily más, mint felszínes osztálytársai. Az ő élete sem könnyű édesapja mellett, aki mindent elfojt, és nem érdekli a fiú válasza, amikor egyest kap, csak egy pofon a válasz. Szép pillanatokat nagymamája szerez számára, akit apja egyszerűen csak dilisnek titulál. Bátor döntést hoz, amikor elindul a lánnyal északra, ebben persze szerepet játszik az is, hogy szerelmes. Az út során megtudjuk, hogy a lány édesapja a felesége halálát nem tudta elviselni, ezért egy álomvilágba menekült, és egyre mélyebbre került. Egy városi botrány miatt került intézetbe, a beutalót egy távoli rokon írta alá.

– Szomorúság rejtőzik az országban, ott van a városok utcáin, a mezők fái között, hiába próbáljuk elrejteni.

Az út során kiderül, hogy Adrien élete sem egyszerű.
– Milyen a családod?
– Átlagos. Az átlagos balhésat jelent. Néha elfelejtem, hogy milyen gázosak. Tényleg furcsa, jó lenne tudnom, hogy meddig tart kinőnöm őket. Vagy már elvesztem?

Elgondolkodtatóak ezek a szavak, hiszen előfordulhat, hogy a gyermeket éppen a szülő töri meg, kényszeríti bele egy olyan életbe és gondolatvilágba, ami nem az ő választása, a lelket tudják megoltani bennük, ha kiölik belőlük azokat a tiszta érzéseket, gondolatokat, az élethez másképpen való hozzáállásukat, ami nem egyezik az övékkel – igaz, ez fordítva is így van. -.
A fiú vidám pillanatokat szerez az intézetben lévő embereknek, amikor bemutatja produkcióját, amellyel a személyzet figyelmét is el akarja terelni, hogy Emily közben ki tudja hozni édesapját.

– Gyakran érzem úgy, hogy a világ kifordult önmagából és a legjózanabb embereket küldik ide.(…) vagy a bánat elmossa a valóság és az illúzió közötti határt.
– Az apám nem őrült.
– Ez a hely sok embernek szolgál menedékül, búvóhely ez a világ elől, és ez nem szégyen.
(Dr. Golding és Emily párbeszéde)

Emily most tudja meg, hogy az édesapja önként vonult be, és az intézetet elhagyta. Ő azonban tudja, hol van az édesapja. A nagyapa házához mennek, ahol a nyarakat szokták eltölteni, és bízik abban, hogy az édesapja ide fog jönni.

A várakozás közben a fiú még mindig nem mondja el, hogy szerelmes a lányba.
-Végül is mért jöttél velem? Csak hogy bedughasd a kezed a pólóm alá? Nem vagyok hülye, ismerem az embereket.
-Tényleg ezt hiszed?
-Hazudnak, elhagynak.
-Ezt megint csak nem fogom fel. Nem hazug mindenki, van, aki segít is.
Nehezen érti meg apja döntését, de arra is ráébred, hogy Arden igazi érzéseket táplál iránta.

Van, akinek vontatott, eseménytelen filmnek tűnhet, hiszen nincsenek váratlan fordulatok, effektek, gyönyörű helyszínek, azonban mégis olyan film, ami sok tanulságot hordoz magában. Az egyszerű párbeszédek mögött olyan sok gondolat rejtőzik: az élethez való viszonyulás, a választás, hogy miként éljük az életet, amire a választ csak önmagunk adhatjuk meg.

A film zenéje is kiváló választás, szinte egybe simul a film történetével és mondanivalójával. Kedves, szép film, ahol még könnyekre is lehet fakadni, hiszen aki megélte egy családtagja vagy egy számára kedves személy elvesztését, az tudja, milyen fájdalmakon lehet keresztülmenni.

Talán felnyitja az emberek szemét is, hogy nem nevetni kell egy szenvedőkön, vagy éppen otromba modón tréfálkozni, esetleg egyből elmebetegnek mondani, mert a lélek fájdalma nem egyenlő az elme fájdalmával.

A film itt megtekinthető.

 

 

Lakatos Ilona

 

 

Hozzászólások