Márai Sándor 25 évvel ezelőtt halt meg. Szabó Ferenc jezsuita epigrammája találóan összegzi Márai Sándor hányatott életútját:

Egyszer mosolygott csak: Csecsemőkorában
hazátlanul bolyongott a nagyvilágban
a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága
mint Ulyssesnek halála lett hazája.


A polgári liberális szellemiségű írót, költőt, publicistát itthon évtizedekig mellőzte a kultúrpolitika. A hajdan sikeres írástudó 1948-ban az emigrációt választotta: Svájcban, Olaszországban, végül Amerikában élt. Huszonöt esztendeje, 1989. február 21-én a 89 éves Márai Sándor San Diegóban önkezével vetett véget életének… 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Bár több nyelven kitűnően beszélt, írni igazából csak magyarul akart. Az anyanyelve volt „kenyere s boldogsága”. És persze: az utánozhatatlan Márai Sándor-i stílus velejárója.


Ha idézni akarunk Márai magvas gondolataiból, akkor elsősorban a Füves könyvért nyúlunk. A 202 kis fejezet közt azonban nem szerepel a várt-remélt anyanyelv vagy stílus címe, fogalma. Ám érdemes felütni ezen érintőleges fejezeteit, mint például: Azokról, akik csak a szájukkal nevetnek – lám, máris a gesztusnyelv! ­ − A fecsegőkról, A hazugokról, A félreértésről …

Álljon itt egy „miniatűr Füves könyv” Márainak más helyeken található olyan gondolataiból, amelyek kulcsszava a nyelv! Kevésbé ismert oldaláról, azaz mint költőt idézzük először. Az 1944−45-beli Versciklus egy-hatvanhárom gyöngyszemeiben aggódó soraival gondolkodtat el bennünket:

Otthon vagy? Hol vagy „otthon”? Csak a nyelvben,
Minden más fonák, zavaros, homályos.

Vagy:

És a haza? Mit válaszol? A drága
Hangszer, az anyanyelv most mit felel?
Visszhangzik-e mint Petőfi szavára?
Vallja-e, hogy most „élni, halni kell”?

Az immár klasszikus Halotti beszédét már idegenben írta, 1950 tájt. Elég csupán a két, talán legdöbbenetesebb sort felidéznünk:

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

Most pedig a prózaíróhoz fordulunk. Naplóiban is gyakorta elmélkedik a nyelvről. Többek közt így:
„… Anyanyelvem, a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses. Magyarul írj, ne magyarosan.”

És egy másik szép gondolata:
„Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, a népből – akkor lesz csak haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek. Nincs más haza, csak az anyanyelv.”

Kegyelettel emlékezzünk a nyelvében és a nyelvéért élt Márai Sándorra!

Holczer J. Pompiliusz /Keresztény  Élet,  2014. február 16.,  4. o./
piarista

2014. február 21.

Hozzászólások