1949 májusában születtem a vajdasági Magyarkanizsán munkásszülők második kislányaként. Az általános iskolát, majd a textilipari szakközépiskolát is itt fejeztem be, mint kötő-szövő és konfekció varrónő. Férjemmel két kislányt neveltünk fel, Mariettát és Sárát, akik már férjnél vannak. Két aranyos unokát kaptunk, Ádámot és Patrikot. Ma nyugdíjasként élek. Festéssel, versírással, mese-élettörténetírással, alkotótáborban való részvétellel és kiállítások rendezésével töltöm az időmet.

Van-e valamilyen gyermekkori élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Azt gondolom, minden gyermeknek van valami, ami meghatározó lehet a további életében. Nekem a zene, a hegedű töltötte be ezt a szerepet. Öt éves voltam, amikor szüleimmel a Dankó Pista című filmet néztük a moziban. Akkor bűvölt el a hegedűjáték. Pici voltam még, de mintha együtt rezgett volna a húr a lelkemmel. Meghatározta egész életemet, valamilyen formában ott volt, van a mindennapokban.

Milyen képességed mutatkozott meg legelőször: a zene, az irodalom, a festészet vagy az írás területén?

Nem tudnám különválasztani. A zene, az irodalom vagy bármi, ami a szépnek és a kreativitásnak a kifejezésmódja, már pici gyermekkorom óta jelen van. Zenész család volt a miénk, akik az esti morzsolgatás közbeni olvasás vagy éneklés nélkül nem tértek volna nyugovóra. Vagy a lecsupaszított kukoricaszárból készített figurák, bútorok mind-mind csak tápláléka volt a szépre éhes kifejezésnek.

Tél

Milyen polgári foglalkozást végeztél, mielőtt nyugdíjba vonultál?

Az iskola befejezése után mint szövőnő dolgoztam, de a gyár felszámolása után egy kötödében helyezkedtem el. Végül egy külföldre exportáló készruha üzemben kaptam munkát, majd innen vonultam nyugdíjba. Ezekben az időkben minden alkotó tevékenység háttérbe szorult, kivéve a születésnapokat és névnapokat, ezen alkalmakkor megleptem az ünnepeltet egy verssel vagy rajzzal.

Titokzatos fény

Szeretném, ha elmondanád, hogy miért is lett néma a te hegedűd.

Amikor először hallottam a hegedű hangját, többé nem szabadultam tőle. Kértem szüleimet, hogy vegyenek, de bele kellett nyugodni, hogy nem tudnak, így álom maradt. Tíz éves voltam, amikor nagy nehézségek árán, de megkaptam. Egy nagyon kedves, akkor elismert idős tanár bácsi volt az, akihez tanulni jártam. Türelmesen vezetett be a zene csodálatos világába a lélek hangszerén, a hegedűn. Beteges volt már, egyre gyengébb, és egyszer már csak az édesanyja várt az ajtóban, aki maga is már idős volt. Átölelve, könnyek között közölte, hogy Boskó bácsi már az angyaloknak hegedül. Ekkor némult el az én hegedűm. Még egy ideig kerestem, hogy tovább tanuljak, de már nem volt, aki felrázzon. Ma is őrzöm, mint a szemem fényét, előveszem, megsimítom, végighúzom rajta a vonót, majd elteszem. Néma maradt.

A néma hegedű

Marikám, tudom, hogy festesz, készülnek olaj, akvarell remekeid. Hol voltak eddig kiállításaid, és mik a további terveid?

Mint amatőr festő szeretek minden technikát kipróbálni. 1996 óta festek komolyabban, de csak a családom számára. Ma több mint négyszáz közös kiállítás, egy vándorkiállítás, egyéves tárlat, huszonegy önálló kiállítás – ebből tizennyolc Magyarországon – van mögöttem, Magyarkanizsától kezdve Seoulig, Osaka, Bécs, Essen, Moedling, és számos más helyen. Jelenleg nyitott kiállításom van Ózdon. Meghívásom van Zsámbékra, Szegedre, tervben van újból Pécs, és ahol igényt tartanak a képeim bemutatására. Dédelgetett tervem Veszendő értékeink címmel bemutatni, megörökíteni a még ma látható romtemplomokat, várromokat, kastélyokat, kúriákat.

A szobrászatról is mondj nekünk egy pár szót!

Talán visszamenőleg a kukoricaszárból és csuhéból készült figurákhoz való kötődés a szobrászkodás, bár még nagyon kezdetleges. Anyag hiányában csak ritkán nyúlok hozzá.

Végítélet

Az irodalmat sem hagyhatjuk ki. Miket írsz, és hol olvashatják írásaidat?

Mint már az előbb említettem, az irodalom iránti szeretetet az esti olvasások légkörével szívtam magamba. Annyira gyönyörű a magyar nyelv, csodás, gazdag szókincsével ki tudjuk fejezni boldogságunkat, fájdalmunkat. Kis verseket régen is írtam, de nem voltak maradandóak. ’95-ben unokám születésekor vetettem papírra az akkori érzéseimet, majd ezt időnként újabbak követték. 2009-ben egy internetes csoportban egy nagyon kedves barátom biztatására, nem sok reménnyel, bekapcsolódtam egy játékba. Ő azt mondta: „Ha le tudod festeni az érzéseidet, akkor le is tudod írni.” Így kezdődött, hogy előre meghatározott szavakat kellett versbe foglalni, meghatározva a versszakok számát, sorok számát, valamint az egy sorban lévő szavak számát. Én hétköznapi nyelven írtam ezeket, nem irodalmi szinten. Nem vagyok költő, csak írogató, de már nem kell szó, csak szem, hogy lássam azt a millió szépséget, érezzek örömöt, fájdalmat, amit versben festek le.

Unokáimnak egy meséskönyvet kezdtem írni, de sok ok miatt félbeszakadt. Most elővettem ismét, és remélem, hogy sikerül is befejeznem. Ezen kívül nővérem kérésére elkezdtem megírni életem történetét „Csak egy élet, se
mmi több” címmel. Egyszerű mindennapi ember életét, akit bizony dobál az élet. Egyelőre csak a barátaimnak mutatom, hiszen nyers állapotban van. Gyermekeimnek szánom. Írásaimat blogokban, internetes magazinokban, valamint közösségi oldalon lehet megtalálni. (Hotdog, Facebook)

Ősz (gyűrött papír színes applikációban – saját kidolgozású technika)

Tagja vagy-e valamelyik irodalmi társaságnak?

Egy irodalmi portálra (Poet) vagyok regisztrálva. Itt két beküldött versemet publikálták. Még éretlenek, csiszolni kell őket, bár így az enyémek, mert abban a pillanatban így éreztem.

Eddigi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?

Mint amatőr festő nemzetközi kiállításokon tíz éven keresztül I. helyezést értem el, valamint három alkalommal Nagymesteri Diplomával jutalmaztak. 2001-ben a Magyarok Világszövetségétől oklevelet kaptam, valamint egy aranyérmet. Ex libris és akvarell kategóriában egyszer I. helyezést értem el. A Vajdasági Amatőrök Szemléjén különdíjat érdemeltem.
Ami melengeti lelkemet, hogy egy kiadott kötetben többek között az én festményeimhez is írtak verseket:
o    Tóth János – Holló című verseskötetében két festményhez írott vers
o    Vázsonyi Judit – Evokáció 2 című kiadványában két festményhez írott vers
o    Sima István – Toll és ecset című kiadványában egy festményhez írott vers
Ezúton is szeretném megköszönni Nekik.

Marikám, mit szól a kedves családod, hogy a mami ilyen ügyes? Örökölte-e valamelyik kislányod a te tehetségedet?

Valahogy nem foglalkozunk ezzel, hiszen a mindennapok történéseiben benne van, de kislányaim elfogultak, férjem őszinte kritikát mond, de ő is örül ennek. Teljes szabadságot kapok, akár alkotótáborokba megyek, akár itthon lépek be egy „csodás más világba”. Kislányaim örökölték a kreativitás szinte minden terét. Mariettám csodás menyasszonyi ruhákat készít, Sárikám a gyógypedagógusi pályán készít szemléltető eszközöket. Ádám unokám gitározik, dobol, Patrik pedig kiváló sportoló. Büszke vagyok rájuk.

Kedves Marika, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon jó egészséget, boldog nyugdíjas éveket, és még nagyon sokáig kamatoztasd azt az adományt, amit a Teremtőtől kaptál!  

Köszönöm a Montázsmagazinnak, hogy figyelmet szenteltek szerény munkásságom bemutatására.

CSAK EGY ÉLET…semmi több (részlet)

Kora reggel óta voltak fájásai, de csak kapált, kapált, talán így próbálta fájdalmát titkolni mások előtt. Tizenhat évesen kérték, de ő nem akart még férjes asszony lenni. Még gyerek volt, egy álmodozó gyönyörű leány, aki a jövőjét szövögette titokban. Még nem akarta, de szüléje azt mondta – Mire vársz? Egy tizenhat éves, szép jövőt remélő leány mire is várna? Felnőni az életre, az anyaságra, de nem tehette mennie kellett, akkor így döntöttek helyette! Szárazak voltak a szemei, befelé hulló könnyeit a hófehér fátyol elrejtette. Fiatal életében már sok megpróbáltatáson bizonyította helytállását. Hajnalok hajnalán álmosan, baktatva, bukdácsolva ment kézen fogva a nagyokkal dolgozni. Közben énekeltek, hogy el ne aludjon az úton. Éhes volt a tudásra, műveltségre, itta a vele együtt dolgozó, éneklő és mesélő asszonyok szavait. Akkor, ott kapaszkodott meg lelkében a hagyomány, és mindennek a gyökere, ami értékes és szép. Szerette a vidám és dolgos Embereket, szeretett velük lenni. De vége lett, kitépték őt és egy érzelem nélküli házasságba léptették be. Tizenhét évesen már egy bájos kisleány, Barbara édesanyja lett, majd alig volt húsz, amikor szeretettel, imával, teljes lelkével várta második gyermekét. És csak kapált, meg-megállva simogatta meg a világra siető gyermekét. Este kilenc óra is elmúlt, amikor ismét jelentkezett, hogy meglássa a májusi égen a ragyogó csillagokat. Éjjel tizenegy órakor felvillant egy icipici fénypont – de csak ott. Itt lent egy homályos szobában, ahol csak egy lámpa pislogott, egy Édesanya fájdalmasan ölelte magához az apa által nem kívánt leányát. Tudta, érezte, hogy ő lesz az, akitől szeretetet kap, hogy az élet kemény tanító, ahol talpon kell maradni. Könnyes arcát az ég felé emelte, és a sóhaj, mi ajkát elhagyta, egy szó volt, egy áldott név: MÁRIA!

Álomkeringő…

Gyönyörű éjszaka volt,nyári és forró,
A zene, ami szólt, andalító.
Sétáltak páran az esti homályban,
S némán belevesztek egymás mosolyába.

Szellő simogatta a szerelmesek arcát,
Mikor a keringő zenéjét hallgatták.
Átölelve egymást lángolt a vérük,
Csókot loptak s némán válaszolt a szívük.

Ők távol álltak, minden tekintettől védve,
Boraikat tartották reszkető kezükben.
Titkos találka volt, boldogság szívükben,
Mámorító volt számukra a tánc s zenéje.

Egymás karjában, hullámzott a testük,
A forró szerelemtől átitatott lelkük.
De csábító volt a csillagos este,
S betáncoltak az álomkeringőbe.

Lüktetve sodródtak a terem peremére,
Álmodozva sétáltak a gyönyörű kertbe.
Rózsa illat lengte be a gyönyörű éjszakát,
Simogatva ölelték át egymás derekát.

Vágyak és ölelések izzó tüzében,
Elvesztek a mámorító álomkeringőben.

A gyűrött párna…

Céltalanul bolyongok a szakadó esőben,
könnyem patakzik a torz arcomon,
csak lelkemet foltozgattam az elmúlt időben,
s álmaimat, melyekért meg kell harcolnom.

Másoknak mindig a jót akartam ,
cserébe csak ostorcsapást kaptam.
Szorított ajakkal tűrtem a fájdalmat,
s zokogó lélekkel szőttem új álmokat,

Egy világot reméltem, hol boldog lehetnék,
hol életem szép lenne, s nem tépnék szét.
Ahol karodban ébrednék az első fénysugárra,
s nem hullana könnyem a gyűrött párnára,

Hunyoro
gva nézném kedves arcodat,
kacagva figyelném a trillázó madarat,
válladra hajtanám kócos fejemet,
s neked adnám örökre a boldog lelkemet!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. november13.

Hozzászólások