Nagy László 1925. július 17-én született a Veszprém megyei Felsőiszkázon. Kezdetben festőnek készült, majd grafikus tanulmányokat is kezdett, majd végül tanulmányait a budapesti bölcsészkaron folytatta magyar-filozófia-szociológia szakon.

 

nagy_laszlo

Nagy László

Első verseskötete 1949-ben jelent meg. Pályakezdéséről így ír Életem című visszaemlékezésében:

„Verseket már 1945-ben írtam. Ezek a versek általában nagyon pesszimisták. Néha, mikor előveszem őket, csak mosolygok rajtuk. Néha azonban megértem magamat, belegondolok az akkori világba, és csak ezért nem vágom őket a tűzbe. A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel. A felszabadulás után szinte napi táplálékom lett a versírás. Friss levegőt szívtam magamba, és örültem, hogy kifújhatom.”

Korai költészeti tájékozódásában jelentős szerepe volt Csokonai Vitéz Mihály verseinek:

„Csokonait végigolvastam többször, Juhásznak is ajánlottam. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat. […]Az egyetemen a Csokonai-előadáson elaludtam. Waldapfel professzor fölrázatott: „Az én poézisom természeté”-ről beszélünk! Ijedelmemben mondani kezdtem: „Mások siralmas énekekkel / Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel”. Alhat tovább, kolléga, mondta.”

A versírás nehezen megragadható folyamatáról több beszélgetésben szól:

„Sokszor egyetlen szóból is tudok verset írni. Köréje rántok sok mindent. Kosztolányi szerint a legszebb magyar szavak: vér, gyöngy, kard, szív… Én minden ilyen szóból tudnék külön verset írni. Egyetlen szóból, egyetlen felötlött verssorból is lehet költemény. Egy-egy sort sokáig hordozunk magunkban, egyszer csak megérjük, hogy a vers építkezik.”

Születésének évfordulójára Vállamon bársonyos éggel című versével emlékezünk.

Vállamon bárányos éggel
Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer
leszüreteljen vész vagy fegyver.

Ki így, ki úgy, földön vagy égen,
mindent megtud rettenetében,

amikor nincs már mi megóvná,
rejtelmek válnak foghatóvá,

nagy fény mennydörög s ama kürtöt
sikárolják fölborzadt fürtök,

nyakak, ha nem hajlottak másnak,
megbicsaklanak a halálnak,

tüdőre a hegy kősziklája,
harckocsi ront harmonikára,

tündérszemek, énekes nyelvek
megfagynak, földben megerjednek,

s rázkódhat a siratók háta,
a Mindenség nem borul gyászba!

Mi vagyok én, ha e planéta
csak egy bevérzett margaréta!

Így is ember, se bölcs, se büszke,
égi, földi virágzás tükre,

rügytől gyümölcs-rogyásig látó,
enyészeten is átvilágló –

csonthártya-dobja minden kínnak,
vagyok a legkomolyabb csillag.

Sorsom egy merengés kitárja,
iktatja az elme magába.

Én az ítélettel beteltem,
akarom hogy ne is feledjem,

tudjam hogy végülis kinyújtnak,
igy vágtass, szív, az iszonyúnak.

Vállamon a bárányos éggel,
s a nemvalósuló reménnyel
legyen a koloncom tömérdek!
Kik elmúlnak: szörnyen szegények!

(Kép forrása)

 

 

Hozzászólások