A kerek két százada, 1817. március 2-án született Arany Jánosra emlékezik az egész magyarság. Nagy művet hagyott hátra a ma is hálás utókorra, amikor a „kévébe kötő jó Isten” a „sejtelm”-es 66.-jában elszólította őt. Méltatására két, szinte egybehangzóan szóló tudóst hívunk segítségül: egy lezárult pályájú irodalmárt és egy szintén eltávozott nyelvészt.

Arany János

Németh G. Béla többek közt így látja és láttatja Aranyt:

… Az irodalmi nyelv, a régiség nyelve s a népnyelv legteherbíróbb elemeit, nyelvi és stíl-optimumát válogatta ki. Lírájának nyelve, stílusa a legtipikusabb „alkotott” nyelv és stílus. Tudósként földerített ősi nyelvtörvények, nyelvi lehetőségek revelálódnak s hatnak lírája nyelvében, melyeket csillagmérföldek választanak el a népies közvetlenségtől. E tekintetben is egyike a „legnehezebb” magyar lírikusoknak. …

Most pedig Lőrincze Lajos szól Arany Jánosról, akit eleve „a legnagyobb magyar író”-nak tart:

… Eddig költői nyelvének gazdagságában, szépségében, ízességében senki sem múlta felül. … Még az sem adja meg nyelvi gazdagságának, szépségének, ízes magyarságának kulcsát, hogy színmagyar vidéken nevelkedett, s nyelvét nem rontotta meg idegen hatás. … ki is fejtette…, hogy a nyelv dolgaiban az ép nyelvérzékre való hivatkozás még nem minden. … Arany kiválóan ismerte a magyar irodalmi nyelvet, olvasta a magyar irodalom termékeinek legjavát. De nagyon jól ismerte a magyar nyelvjárásokat is, és nyelvjárási ismereteit, népnyelvi megfigyeléseit gazdagon gyümölcsöztette műveiben. Sőt még a régi magyar nyelvet is meg akarta ismerni. … Bár szaktudósnak … magát nem tartotta. … Arany maga ̶ noha igen sok újat alkotott az irodalmi nyelvben ̶ soha olyant nem írt le, amely valamilyen módon az élő nyelvben vagy a nyelv múltjában ne találná meg igazolását.

Ennyi értekező fejtegetés után kizárólag verseiben szólaltatjuk meg Arany Jánost. Közös természetesen e sorokban az, hogy mind a nyelvvel kapcsolatos. Álljon az élen az „Álom ̶ való”-ból vett idézet. Ebben ugyanis bátran használja azt az „édes” jelzőt, amelyet már a megelőző század óta használtak, de pátosza lassanként kopni kezdett:


Oh zsenge mártírok, hazám vérvirága,
Korán sírba hulló nemes ifjúsága,

Lesz-e nemzet, mely a győzedelmi helyen
Csontjaitok felett oszlopot emeljen,

Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven
Rólatok korának csudát énekeljen?…

– kérdezi mindezt 1848-ban.

Amikor a Vojtina nevet halljuk, önkéntelenül ez az Arany János-i szállóige jut eszünkbe: „Költő hazudj, de rajt’ nem fogjanak …”. Ez a „Vojtina ars poétikájá”-ból való. Ezt időrendben megelőzi a „Vojtina levelei öccséhez”. Ezek közül az elsőből citálunk:

Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.

Forduljunk „A költő hazájá”-hoz, szép gondolatsort találunk:

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyíltszívű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon,
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll,
Örül vagy sír az édes hangokon;

Az idősödő költő Intés-éből ezt vigyük magunkkal:

Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.

Arany János szobra Budapesten a Nemzeti Múzeum előtt

Az évődés, a humor, netán a gúny ifjúkorától szerencsés önkifejezése Aranynak. Amikor a Toldival pályadíjat nyer, az Aranyaimhoz című versben megjegyzi: „Színünk, nevünk úgyis rokon.” Még közismertebb, hogy Petőfihez írt egyik verses levelében önnön nevét franciára fordítja: „Jean d’Or”. Élete utolsó éveiből való „Az orthológusokra”, tehát a neológusokkal, a nyelvi újítókkal szemben állókra utaló, kilenc kis szösszenetből álló epés sorozata. Mutatóba mindössze egy, a III. számú:

Mottó: Üsd, nem anyád! (Közmondás)

Boncold csak, nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész?
Tartozik ez tereád? … Egy bizonyos: nem anyád!

… És ezzel máris visszakanyarodtunk bicentenáris megemlékezésünk címéhez, lényegéhez. Ha hűek maradunk a nyelvében tovább élő Arany Jánoshoz, akkor biztos, hogy magyar nyelvünk számunkra is „édes” és „anya” marad!

 

 

Elhangzott a Tetten ért szavak című rádióműsorban rövidítve, módosítva 2017. március 2-án.

Holczer József

 

Hozzászólások